A több mint ötezer tagot számláló Társaság összegyűjtötte a 25 legfontosabb teendőt, problémát:

Az ország gazdasági teljesítménye elkerülhetetlenné tesz további makrogazdasági reformokat:

1. Az EU lisszaboni stratégiája, mint közismert, túlságosan ambiciózus célokat tűzött ki az akkor még 15 fejlett tagállam elé, s a megvalósítása szinte valamennyi területen elmaradt a várakozások­tól. Nemzetközi összehasonlítások az mutatják, hogy sem a 27 tagú EU-nak, sem az "eredeti" 15 tagállamnak összességében nem sikerült közelebb kerülnie a világ él­vona­lához. E kudarc ellenére a lisszaboni célok helyesek, teljesítendők, bár 2005 óta a verseny­képességen és a foglalkoz­tatás növelésén kívüli, további célok értelemszerűen háttérbe szorultak.

2. A magyar gazdaság a korábbi években lendületesen közeledett az EU átlagos szintjéhez, de ez a felzárkózási folyamat taggá válásunk óta lelassult, sőt az elmúlt két évben gyakor­la­tilag meg­állt. Ez utóbbinak a fő oka köztudomásúlag a 2006-ban kényszerűen elhatározott, majd megvaló­sított kiigazító politika volt, amely szükségképpen fékezte a gazdaság növeke­dését. A Magyar Köz­gaz­dasági Társaság már a program elfogadásakor, a 2006 szeptem­be­rében meg­tartott 44. ván­dorgyűlésén elkerülhetetlennek minősítette a kereslet visszafogását, az egyen­súlyi követel­mények szigorú érvényesítését - és az ezzel kapcsolatos vélemény azóta sem vál­tozott.

3. Az EU12-vel összehasonlítva különösen fájdalmas a magyar gazdaság rossz felzárkózási teljesítménye. Ez utóbbi oka nem szerkezeti adottságainkban vagy tényezőellátottságunkban keresendő, hanem elsősorban gazdaság- és társadalompolitikai, valamint szabályozási hibákra és hiányosságokra vezethető vissza. A munkaerő-piaci aktivitás nagyon gyenge, az adóék te­kin­tetében a másodikak vagyunk a világon, az állam mérete a gazdaság teljesít­ményé­hez képest még mindig nagyon nagy, és magas az infláció is.

4. A magyar gazdaság növekedési teljesítményét a korábbi években rendszeresen túlbecsülte mind az ország vezetése, mind a közgazdász szakma. A mai ismereteink szerint gazdaságunk potenciális növekedési üteme legfeljebb 3-3,5%, amelyet csak egy-két évben sikerülhet meg­haladni. A gaz­daságpolitika és a szakma közös felelőssége, hogy megtaláljuk azokat a terüle­teket, tevé­kenységeket, amelyek a jövőben a növekedés motorjai lehetnek. Fontos, hogy a növekedést az árfolyam-politika ne akadályozza indokolatlanul.

5. A potenciális növekedési ütem eléréséhez is átgondolt és jól végrehajtott gaz­daság­politi­kára van szükség, amely kerüli a kapkodást, az egyes részterületek összehangolatlan fejlesz­tését, egymásnak ellentmondó szabályozását. Mindehhez további mélyreható reformok kelle­nek, vagyis nem szabad azt a látszatot kelteni, mintha a jelenlegi struktúrák és mecha­niz­musok fenntarthatók len­nének. Csak így kerülhet rá a magyar gazdaság a hosszú távon fenn­tartható fejlődés pályájára.

6. A közgazdász szakma tudatában van annak, hogy a reformok szükségképpen - további - érdeksérelmeket okoznak majd, és ezt a lakos­sággal tudatosítani kell. A terhek arányos és mél­tá­nyos elosztása a politika és a gazdaság­politika mű­vé­szetének együttes feladata.

A versenyképesség legfontosabb feltételei

7. Az adórendszer milyensége az ország versenyképességének egyik legfontosabb eleme, de fon­tos látni, hogy csak az egyik eleme! A szakma szereplői elkerülhetetlennek tar­tanak egy - jól át­gondolt, az adónemek és kulcsok számát, valamint a jövedelemcentralizációt csök­kentő, időtálló - adóreformot, de legalábbis adómodernizációt. Az el­múlt évek adóügyi változásai nem tükröztek kiforrott stra­tégiát (lásd az áfakulcsok történetét). Az adóreform és a tőle is várha­tó gazdasági fordulat fontos feltétele a köz­meg­egyezés. Az adóreformtól csak akkor várhatunk ér­demleges gazdaságélénkítő hatást, ha az állami el­vonások csökkenése (ezzel együtt értelemszerűen a kiadások mérséklődése) eléri az 1200-1500 milliárd forintos nagyságrendet. Egy hatásos és ered­ményes adóreform kulcsterületei: az élőmunka terheinek csökkentése, a kis- és közép­vállalkozói szektor adóztatásának mérséklése, valamint a fog­lal­koz­tatás adó- és járulék­men­tes­séggel történő ösztönzése lehetnek. Az adó­reformhoz szük­séges források között az állam­háztartási kiadások csökkentése, az áfa növe­lése, sőt egy egyszeri vagyonadó is szerepelhet (bár ez utóbbiakat illetően a szakmán belül sincs egyet­értés).

8. Fontosak a gazdasági növekedés kifejezetten társadalmi feltételei, illetve vonatkozásai. Demo­gráfiai és értékrendi problémák, a bizalom hiánya, rossz adó­morál, illetve a morál álta­lá­­nos hiánya, valamint a piacgazdasághoz való torz viszony jellemzi az országot. Súlyos a humántőke-defici­tünk, a képzettségi adataink nem jók. Az elmúlt években összességében inkább a portugál irányba haladt az ország, semmint az ír példát követte volna.

9. A gazdaság talán első számú gondja a munkaerőpiac állapota; szinte példa nélkülien magas az inaktivitás - nem általánosan, hanem csak bizonyos rétegek és csoportok körében. Az ered­mé­nyes beavatkozáshoz konkrétan meg kell vizsgálni ezek inaktivitásának okát. Az ösztön­zöttek ugyanis nem egyformák, és a társadalmat nem lehet egyszerűen "átállítani" egy új fog­lal­koztatási szintre. A munkaerő-piaci problémák jó része csak hosszabb távon oldható meg, az okta­tás és képzés reformja révén. A közgazdászok többsége helyesli az ez irányú szán­dé­kokat. Ugyanakkor mielőbb szükség volna a nyugdíjkorhatár emelésére, mert enélkül nem biztosítható hosszabb távon a nyugdíjak reálértékének megőrzése, a közel­jövőben nyug­díjba vonulók méltá­nyos ellátása. Ezzel párhuzamosan célszerűnek tűnik a több szakmában, illetve területen meglévő kötelező nyugdíjba vonulási korhatár eltörlése.

10. A közgazdász szakma támogatja azokat a törekvéseket, amelyek erősítenék a munkára ösz­tön­zést, vagyis amelyek távolítanák egymástól a segélyek és a munkajövedelmek szintjét. Mindezt azonban oly módon kell végrehajtani, hogy a valóban segélyre szorulók is méltányos körülmények között élhessenek.

11. A gazdaságpolitika hiányosságai csak akkor küszöbölhetők ki, ha sikerül - társadalmi köz­­meg­egyezéssel - egy széles körben elfogadott állammodellt és társadalmi-gazdasági modellt ki­alakítani. Ennek talaján ismét meg kell honosítani a hosszú távú stratégiai terve­zést, enélkül ugyanis az egyes ágazati, illetve szakpolitikai stratégiák nem alkotnak egységes rend­szert, és sok ellentmondás nehezíti az "együttműködésüket". A politikai váltógazdaság körül­­ményei köze­pette a hosszú távú tervezés nem lehet kormányzati monopólium. Olyan, az Ország­gyűlés­nek alárendelt tervező intézményt kellene felállítani, amely a min­den­kori ellen­zékkel alkotó párbe­szédet folytat, az onnan érkező javaslatok felé is nyitottan dol­gozza ki az alter­natívákat a döntés­hozók számára. Az átfogó tervek kiszámíthatóbbá teszik a gaz­da­ság­politikát, az ország fejlődését, és kevesebb teret hagynak az átgondolatlan, kam­pány­­szerű lépéseknek, a kapkodó, egymásnak ellentmondó intézkedéseknek.

12. A jogszabály-alkotást is módszeresebbé kell tenni, különösen a gazdaságot érintő jog­szabályok vonatkozásában. Sok év óta visszatérő igény (sőt törvényi kötelezettség), hogy az elő­terjesztések tartalmazzák a jogszabályok gazdasági és társadalmi hatásait - a helyzet azonban nem javult.

13. Az ország versenyképessége nem megfelelően alakul, amiben fontos szerepet játszik a vállalati versenyképesség gyengesége. (Ez utóbbi természetesen elsősorban a magyar tulaj­donú vállalatokra vonatkozik.) Az emberi tényezőknél a nyelvtudás általános hiánya, valamint a vezetői képességek és kész­ségek gyakorta alacsony szintje okozza a legnagyobb problé­mákat. A szabályo­zási környezet tekintetében a bürokrácia csökkentése lenne a legsürgetőbb feladat.

14. A reformok végrehajtásához elengedhetetlen a jól képzett, tapasztalt és motivált köz­tiszt­vise­lők munkája, amely az ország versenyképességének fontos tényezője. Tudomásul kell venni, hogy a közszolgálat sajátos hivatás, és az üzleti élet­ből csak korlátozottan vehetők át megoldások, eljárások, ösztönzők. Stabil köztisztviselői kar nélkül egyetlen kormány sem működhet eredményesen.

A fejlesztés egyes részterületei

15. Úthálózatunk fejlesztése és fenntartása a gazdaság sikeres működésének is fontos fel­tétele. Ezen a területen is szükség van alaposan átgondolt és valóban hosszú távra szóló (azaz nem gyakorta módosított) fejlesztési stratégiára. Az EU-támogatások felhasználását a gaz­da­ság e szeletében is fel kell gyorsítani. A jelenleginél nagyobb figyelmet szükséges fordítani a meg­lévő út­hálózat karbantartására, mert úthálózatunk fenntartására a szükséges összegnek alig egytizede jut.

16. Az energetikai szektor fejlesztése az ellátásbiztonság, a versenyképesség és a kör­nye­zet­­védelem növekvő fontosságának hármasán nyugszik. A kormányzatok azonban nem találják meg ezek egészséges egyensúlyát. Az ország várható energiaszükségletei alapján nincs fel­tét­lenül szükség új erőművek építésére, a Paksi Atomerőmű életciklusának 20 évvel történő meg­hosszabbítása és az atomerőmű kapacitásbővítése viszont gazdaságilag min­den­képpen indokolt.

17. Az EU-támogatások felhasználásában elért - formai - eredmények imponálóak, az egyik fő célt, a foglalkoztatás bővítését azonban a több százmilliárd forintos programok sem tudták bizto­sítani. Nincs okunk arra, hogy higgyünk a felaprózott fejlesztési és felzárkóztatási prog­ramokban. Az európai ta­pasztalatok szerint is az ország egészét fejlesztő tervek és prog­ramok segít­hetik elő az uniós források hatékony és eredményes felhasználását.

18. A lisszaboni folyamat szempontjából fontos versenyképes­ségi tényező a városok verseny­ké­pessége: a tapasztalatok szerint egy-egy település hozzáállása nagymértékben járulhat hozzá az ott működő vagy oda befektetni szándékozó vállalatok versenyképességének a javítá­sához. Vannak városaink, amelyek komolyabban veszik a költségvetési fegyelmet is, mint maga a kormány.

Kultúraváltásra van szükség a társadalomban és a vállalatoknál egyaránt

19. Az ország fejlődését gátló egyik legfontosabb gond a korrupció: a nemzetközi tapaszta­latok szerint ugyanis a magas fokú, kiterjedt korrupció gyenge versenyképességgel jár együtt. A vándorgyűlés résztvevői ezért üdvözlik a gazdaság kifehérítéséért tett erő­feszíté­se­ket, és elvár­ják, hogy ez a törekvés a jövőben se hagyjon alább.

20. A jóléti állammodell kifulladni látszik, ezért egyre fontosabbá válik a vállalatok tár­sadalmi felelősségvállalása, amely nem hobbi és nem szponzoráció. A köztudatos magatartás kialakí­tásá­ban és elterjesztésében az államnak is nagy a felelőssége: szabályozóként ösz­tönöznie kell ezt a fajta magatartást, tulajdonosként, a saját vállalatainál pedig jó példával kell elöl járnia. 

21. A köztudatos vállalatoknak fontos, korábban a jóléti állam által ellátott feladatokat kell át­ven­niük. Éppen ezért a köztudatos vállalati magatartás az etika és a társadalmi felelősség kérdé­seit érinti, és nagyban befolyásolja a társadalmi jólét alakulását.

22. A kormány és az önkormányzatok

• valamennyi többségi tulajdonukban lévő vállalatot kötelezzenek arra, hogy készítsenek üzleti és fenntarthatósági jelentést, és ezeket hozzák is nyilvánosságra;
• indítsanak kampányt a köztudatossággal, a társadalmi felelősséggel kapcsolatos állam­polgári hozzáállás megváltoztatására;
• alakítsanak ki olyan rendszereket, amelyek minősítik a felelős vállalati magatartást, a kör­nyezeti és társadalmi szempontokat figyelembe vevő felelős termelést, illetve termékeket és szolgáltatásokat.

23. A Gazdasági és Szociális Tanács ajánlását megfogadva, célszerű lenne egy olyan munka­csoport létrehozása, amely a vállalati társadalmi felelősségvállalás és a felelős verseny szem­pontjait figyelembe véve átvizsgálja a hazai jogi környezetet, és javaslatokat tesz azok tovább­fejlesztésére.

24. Az országban erősíteni kell az együttműködés, a párbeszéd, a partnerség kultúráját. Az európai kormányzási modell nem alattvalókként, nem potenciális gazdasági szabálykerülők­ként, nem meg­rend­szabá­lyozandó renitensekként kezeli az állampolgárokat, hanem igazi partner­ként, akik­nek a jogos igényeit figyelembe kell venni megszorító intézkedések meghozatalakor is.

A legsürgetőbb teendő

25. A legfontosabb gazdaságpolitikai feladat a 2009. év megalapozása, különösen annak fényében, hogy a rendszerváltást követő időszakban a választások évében, illetve az azt meg­előző években az államháztartási egyensúly rendszeres megbillent. A 2009. évi költség­vetés előkészítése során már nemcsak a költségvetési egyensúly további javítása a feladat. Magyar­ország hosszabb távú céljainak elérése végett hasonlóképpen fontos, hogy a javulásra minél nagyobb gazdasági növeke­dés és minél kisebb infláció mellett kerüljön sor.

Stabilitást és növekedést csak a korszerű intézményi feltételek megteremtésével lehet egy­idejűleg elérni. E meg­állapítás igazságtartalmát jelzi a magyar államháztartás legutóbbi 15 éves tör­téneté­nek paradoxonja. Ennek lényege, hogy az állami szerepvállalás drasztikus csökkenése után hiába emelkedett ismét az újraelosztási hányad, az nem vezetett a közszektor ered­ményes­ségének javu­lásához, sőt egyes mutatók szerint (PISA-tesztek, egyes halálozási mutatók, jövedelemegyen­lőt­lenségi indexek, versenyképességi rangsorok) sok területen még rom­lott is a helyzet. Ez arról tanúskodik, hogy nem elég az államház­tartás korszerűsítésének munkáit csak a központi költség­vetés szintjén elvégezni, hanem arra a szakmapolitikák, költségvetési szervek, kiadási programok és projektek szintjén is szükség van, enélkül a stabi­li­zá­ciós intézkedések sem hoz­nak tartós ered­ményt. Ehhez szükséges:

• az állami feladatok módszeres, az érintettek széles körének bevonásával elvégzett felülvizsgálata,
• a párhuzamos feladatellátás megszüntetése,
• a költségvetési szervek gazdálkodási rendszerének korszerűsítése,
• az önkormányzati forrásszabályozás megújítása,
• a programalapú költségvetés bevezetésének előkészítése.