Külön kiemelendő, hogy a magyar nagyvagyon jelentős része első generációs vagyon. Ez még nem több generáción át stabilizálódott tőke, hanem sok esetben az elmúlt két-három évtized gyors vállalkozói felhalmozásának eredménye. Emiatt a pénzügyi vagyonon belül sokkal kisebb – és sokkal koncentráltabban jelenik meg – a passzív pénzügyi vagyon, a többségnél erősebb a vállalkozási és termelőeszköz-kitettség. Ez a vagyon sokkal érzékenyebben reagál a gazdasági ciklusokra, likviditási sokkokra. Emiatt is fontos, hogy a leendő vagyonadó is differenciáljon ezen a téren.

A Blochamps szerint ezért a termelő vagyont biztosan nem érdemes ugyanúgy kezelni, mint a passzív vagyonfelhalmozást. Ha egy vállalkozás bért, járulékot, társasági adót, iparűzési adót, osztalékadót és egyéb közterheket termel, akkor a nemzetgazdasági haszna sokszor nagyobb, mint egy statikus vagyonadóé. Szakmailag ezért védhetőbb lenne olyan szabály, amely a termelő – és így más úton (TAO, osztalékadó) adózó vállalkozói vagyont mentesíti a különteher alól, s így ösztönzi azt, hogy a vagyon (közcélokért is) mozogjon. Ez nem tökéletesen kiskapumentes megoldás, de jó irány: nem bünteti azt, aki a vagyonát termelésbe, munkahelybe és beruházásba fordítja.

Az ingatlanoknál szintén célzottabb logika kellene. Rendkívül fontos kérdés az elsődleges lakóingatlan adóalap beszámítási státusa például. Az államnak ma már megvannak az alapadatai: az ingatlan-nyilvántartásból látható, kinek hány ingatlana van, a NAV-adatokból pedig ellenőrizhető, hogy az adott lakás bérbeadásból hasznosul-e. Egy elsődleges lakóingatlan és egy nyaraló más elbírálást érdemel, mint négy-öt lakóingatlan egy családon belül. A bérbeadási piac fehérítésére például jobb ösztönző lehetne, ha az adott ingatlan mentesülhetne a vagyonadó alól, amennyiben a tulajdonosa a kiadott lakásból származó költségátalánnyal csökkentett bevétel után megfizeti a 15 százalékos szja-t.