A hazai média az elmúlt emberöltő során szezonról-szezonra az újabb és újabb magaslatokra jutó árszínvonal, az elviselhetetlenségig fokozódó tóparti beépítettségi szint, valamint a szokatlan szélsőségességről tanúságot tevő időjárás okán szokott rendre beszámolni a Balaton mentén szembeötlő áldatlan állapotok felől. Azonban az idei turisztikai főidény kezdetén a Covid-krízis Csipkerózsika-álmából tavaly feléledni tetsző Balaton-régió drámai gazdasági állapotairól értesülhetett a közvélemény. A júliusban publikált adatok tanúsága szerint a tóparti szállodaipar legjelentősebb aktorai 20-40 százalék közötti visszaesésről adtak számot az előző év teljesítményéhez viszonyítva. A szállodaipari szakértők a kiemelkedően erőteljes magyarországi inflációs hatás miatt drasztikusan gyengülő belföldi keresletnek, valamint a külföldi utak relatíve kedvezőbb ár-érték arányának tudják be a térségben általánosan érzékelhető ágazati recessziós hatást. További nehézséget jelent a külföldi turisták immár trendszerű elmaradása: 2022-ben a Balaton mentén szabadságukat töltő üdülőknek mindössze negyede érkezett külhonból a Magyar Turisztikai Ügynökség kapcsolódó adatsorai értelmében, és a helyzet azóta se javult érezhetően.
A térségi turizmusgazdaság szélsőségesen szezonális működése okán a nyári adatok romlása az év egészének mutatóira rányomja majd bélyegét, hiszen a vendégéjszakák számának közel kétharmada (tavaly 63 százaléka) a nyári hónapokban realizálódott. Tekintettel arra, hogy az ágazatban elköltött minden tizedik forint SZÉP-kártyákra feltöltött munkáltatói forrásokból eredt, az idei főidénytől immár hidegélelmiszer-termékekre is fordítható állami kezdeményezésű kedvezménykártya-rendszer bővülő felhasználhatósága alapvetően rontja a szóban forgó ágazat jövedelmezőségi kilátásait.
A Balaton közelgő végnapjait jelzi, hogy a számottevően romló hazai szállodaipari értékesítési adatsorokkal párhuzamosan a vonatkozó horvát statisztikák a tengerparti desztinációk kiemelkedő eredményességéről tanúskodnak, hiszen a dalmát turizmus volumene idén immár 32 százalékkal bővült a tavalyi év azonos időszakához képest, azon belül a külhoni célpiacokról érkező turistacsoportok felől generálódó forgalom 41 százalékkal haladta meg az egy esztendővel korábban mért költési szintet. További tehertétel a hazai perspektívákra nézvést, hogy a Balaton tradicionális célpiacaiként számon tartott német, osztrák küldőterületek dominálják a horvát idegenforgalmi szolgáltatásexport makroadatait, valamint a tavaly még hazánk idegenforgalmi adatsorait is kedvezően befolyásoló V4-térség nemzetgazdaságainak küldőterületei.
Habár tavaly még 2,8 millió vendég 8,8 millió vendégéjszakát töltött a tóparti üdülőövezetben hozzávetőlegesen fele-fele arányban a szállodaipari létesítményekben (45 százalék) vagy a magánszállás-helyeken időzve szabadnapjain, azonban a térség romló pozíciói már nehezen voltak elfedhetők a szezon egyre rövidülő jellegéből adódóan. A pandémiát követő piaci élénkülés felettébb viszonylagos jellegére világít rá azon adat is, miszerint a Covid újabb hullámaitól kísért 2021-es esztendőben mértnél mindössze 24 százalékkal volt magasabb az egy évvel később realizált vendégéjszakaszám a Balaton-régióban. Az inflációs problémáktól sújtott idei esztendő során pedig a külpiac korábbi gyengülése mellett a turisztikai kereslet belpiaci lába is megrogyott: a K&H Bank által készített idei felmérés szerint a hazai háztartások 68 százaléka nem tervez 5 napnál hosszabb belföldi utat az idei évben, míg e deklasszálódó kör 77 százaléka döntően anyagi okokból kifolyólag egyáltalán nem szándékozik üdülési célra fordítani jövedelméből.
A tájegység viszonyaira manapság fokozottan ható térségi idegenforgalmi recessziós trendek kiváltó okainak értelmezéséhez fontos volna visszatekintenünk a Balaton-mentén anno kialakult üdülőövezet létrejöttének mikéntjére, amely gazdaságtörténetileg kódolt folyamatok alapján hamar belátható lenne a napjainkban a tópart mentén működő aggregált kapacitásoknak a valós kül- és belpiaci keresleti igényekhez képesti viszonylagos túlméretezettsége.
Tömegturizmus híján a reformkor során kialakuló térségi fürdővárosok mindössze szigetszerű jelleggel voltak jelen az akkortájt még felettébb sporadikus hazai idegenforgalom térképén a dalmát tengerpart már akkortájt is magas kiépítettségű idegenforgalmi létesítményeit, az alpesi hegyvidék közkedvelt üdülőkomplexumait és a Kárpátok láncolatait egyaránt államterületén belül tudó Monarchián belül nyilvánvalóan legfeljebb szekunder jelentőséggel bírhattak, mely alárendelt pozíció a Horthy-korszak során se változott jelentősen. A Balaton az európai körutakhoz és a távolsági luxushajó-utazásokhoz csekély forrással bíró hivatalnoki középosztályok, illetve a deklasszált dzsentri rétegek üdülőtérségeként vonult be a hazai köztudatba (primer jelleggel az északi part esetében), valamint a pesti középpolgári-kiskereskedői szcéna közkedvelt rekreációs célterületeként (leginkább a déli part vonatkozásában).
A Balatonnak a ma is aktív generációk által természetesnek vett – felettébb urbanizált jellegű – infrastruktúrája a ’45-ös fordulatot követően kezdett villámgyorsan kiépülni, mely modernizációs trend karakterét eleinte a dzsentri réteg szokásait előszeretettel majmoló pártelitek szeparációs és biztonsági igényei formálták (leginkább a Rákosi-éra során), majd az érett kádárizmus jóléti legitimációs céljai. Az egyoldalúan a pártelitek önös szempontrendszere szerint kialakított tóparti fejlesztési koncepciók az eleinte nyíltan, majd egyre burkoltabban jogtipró működésű pártállam sötétebbik arcát mutatták a megvalósítási fázisban: példának okáért a balatonaligai pártüdülő-komplexum ’56-ot megelőző fejlesztésekor (ahol hamarosan saját használatú villaépítményt kapott többek között Rákosi, Rajk, Kádár és Gerő közvetlen rokonsága) 130 helybeli családot telepített ki az államvédelem egyik napról a másikra. A konszolidált államszocializmus során költségvetési eszközökkel dotált strandfejlesztési, üdülőlétesítési és komplexumépítési láz kiegészítve a főúthálózat, a csatornarendszer és az urbanizációs hálózat kiépülésével tette egyedivé a keleti táboron belül a Balaton-régió turisztikai kapacitásait és kapcsolt infrastruktúráit.
A szocialista elitek sorában idővel divatja lett a korabeli albán, bolgár, román tengerparti ellátási szintet messze meghaladó infrastrukturális színvonalat képviselő Balaton-part menti nyári üdülésnek a keleti tábor egészén belül, melynek hála az ’56-os forradalmat követő megtorlás miatt nemzetközileg közel egy évtizeden át felettébb izolált kádárizmus nemzetközi arculata is gyors javulásnak indult világszerte. A gazdasági helyzet gyors normalizálódásával és az országimázs ugrásszerű javulásával párhuzamosan gombamód szaporodó magánnyaralók és SZOT-üdülők, valamint a vállalati üdülés-beutalási rendszer működtetését lehetővé tevő szabadidős komplexumok sora egycsapásra megnövelte az állandóan helyben lakó népesség számát (a háttértelepülésekkel együtt mintegy 250 ezer főre) és a térségben rendszeresen megforduló hazai és külhoni turisták számát a többmilliós szinten állandósította.
A tömegközlekedési kapcsolatok javulása folytán az ország távoli szegletei felől is jelentősen rövidülő - főként vasúti - utazási menetidő, valamint a közúthálózat látványos fejlesztése okán bővülő magán turistaforgalom miatt a térség túlterheltsége vitathatatlanná vált, azonban a szocialista rezsim devizaéhsége és a társadalom rekreációs szükségletei folytán az éra alárendelte a Balaton épített és természeti örökségét a fogyasztási igényeknek. A fejlődés a Kádár-éra fénykorában töretlennek tetszett: villámgyorsan nőtt a szállodai kínálat mellett a magánszálláshelyek kapacitása is a régió egészében (1960 és 1975 között 53 ezerről 242 ezerre); 1965-ben pedig már 1470 vitorlást kellett nyaranta ellátnia a partmenti kikötői hálózatnak, majd a szocialista fejlesztéspolitika térségi ékköveként Zamárdiba 1971-ben elért az M7-es autósztráda. A napjainkra fenntarthatatlanná váló beépítettségi és környezetkárosító alapproblémák valójában ekkortól vették kezdetüket a szemet hunyó szabályozási és ellenőrzési hiátusok terjedésével. Napjainkhoz hasonlóan a pártelit és a felső középréteg számára presztízsértékkel bírt egy-egy tóparti ingatlan megszerzése, ami főként a fővároshoz jobb közlekedési kapcsolatokkal bíró déli parton vezetett szélsőséges beépítettséghez és a vízi élőhelyekben otthonra lelt flóra és fauna látványos sorvadásához.
A hazai és a keletnémet szakszolgálatok ádáz figyelmétől kísért (az otthonmaradottak és a disszidensek szabad kapcsolatfelvételét lehetővé tevő) éves rendszerességű családtalálkozók helyszíneként szolgáló Balaton-régió a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján eljutott befogadóképessége csúcsára. A vállalati üdülési beutaló-rendszer generálta mesterséges többletforgalom és a bipoláris nemzetközi viszonyokból fakadó helyzeti előnyök együttese formálta aranykor egy csapásra véget ért a rendszerváltás beköszöntével.
A döntően német nyelvterületről érkező korábbi külhoni vendégkör az akkortájt már messze jobb ellátási színvonalat nyújtó Mediterráneum felé vette az irányt csakúgy, mint a fizetőképes hazai kereslet, miközben széles alsó-középosztályi rétegek számára vált elérhetetlenné az évenkénti nyaralás. A szezon lerövidült, az újonnan megjelenő hátizsákos észak-európai diákság többletfogyasztásával mindössze részlegesen ellentételezett külhonból visszatérő korábbi fizetőképes turistaközösség tagjai kezdtek elmaradozni, a régió közösségi infrastruktúrája idővel végzetesen amortizálódott. A mindekori országvezetés részéről sokáig afféle devizatermelő fejős tehénként tudatosan túlhasznált, a ’70-es évek kádárista jólétének időszakára a keleti tábor legmagasabb szinten kiépített szolgáltatói infrastruktúrájával bíró tóvidék az ezredforduló környékén már különösképp elavultnak számított nemzetközi összevetésben. Így globális versenyhelyzetbe kerülve a térség már nem volt képes az irányába évtizedekig fókuszáló korábbi kereslet tartós fenntartására.
A térség patinás hírnevét korántsem öregbítette tovább az egymással bizonyos időközönként rendre elszámolási vitába keveredő térségi érdekeltségű alvilági klánok működésének elszabadulása a rendszerváltozást követő évtized során. A többek között az életét egy XII. kerületi garázs szerelőaknájába betonozottan végző – egykor a Balaton „királyaként” számon tartott - Szlávy Bulcsú, az ő helyetteseként saját autójában felrobbantva halálát lelő veszprémi Molnár Péter, a fővárosi Aranykéz utcában pokolgépes támadás áldozatául eső Boros Tamás, valamint az elmúlt emberöltő során közel másfél évtizedet börtönben töltő Tasnádi Péter nevével fémjelzett partmenti alvilág „áldásos” tevékenysége folytán a családos nyaralók messze elkerülték a tópartot a ’90-es évek zavaros korszaka folyamán.
A bő húsz évvel korábban útjára induló Széchenyi-terv révén elkezdődött szálláshelyfejlesztési- és szállodamodernizációs program elsőként a termálvízzel megáldott fürdővárosokat preferálta országszerte (a balatoni térségben és annak vonzáskörzetében főként Zalakaros, Hévíz, Bükfürdő számított a kedvezményezettek sorába), a lassan felerősödő hazai magántőke fejlesztései pedig eleinte a központi régióba és a távolabbi desztinációkba (pl. Tisza-tó) koncentrálódtak. A Balaton fejlesztésében zászlóshajó szerepet betöltő – az idegenforgalmi bevételekből a rendszerváltástól kezdődően busás hasznot húzó - tóparti települések közforrásai önmagukban nem voltak elegendőek még a pótló beruházások elvégzéséhez sem, habár látványos szigetszerű fejlődés vitathatatlanul lezajlott a térség több pontján. Leginkább a tradicionálisan az északi part központjaként aposztrofált Balatonfüreden, a déli part fővárosának számító Siófokon, valamint a két „fővárost” körülölelő falusias agglomerációs zónában.
A töretlen szigetszerű fejlődést egy szűk évtizedre a 2008-as világgazdasági krízis törte meg. Eközben a helyhatóságok, az államvasutak, valamint a Volán-társaságok kezelésében lévő közúti, vasúti és kikötői infrastruktúra megújítása tartósan elmaradt, vagy legfeljebb részlegesen zajlott le az ezredforduló óta eltelt negyedszázad során, valamint a strandok időközben végbe menő kapacitásbővítését a vendégéjszakák számának alakulása azóta se igazolta vissza. A minőségi munkaerő a szélsőséges szezonalitás és az alulfizetettség okán munkavállalási céllal külhonba vándorolt, vagy belföldön maradva (esetleg a távolabbi magyar indusztriális centrumok valamelyikébe irányuló belső migráció részeseként) jó ideje szektort váltott.
Az uniós csatlakozást követően zömében EU-s források terhére megújult térségi szállodakapacitásokban, valamint a régióban működő panziók és magánszálláshelyek fejlesztését célzó Kisfaludy-program elmúlt években realizálódó fejlesztéseiben rejlő ágazatszintű modernizációs potenciált a Covid-krízis és az azt követő orosz-ukrán háború okán végbe menő forgalomcsökkenés utóhatása egycsapásra annulálta.
Az évtizedeken át elmaradt közberuházások halmozódása, a korábban védettséget élvező nádasok irtása, az egykori nyári táborok és üdülősorok helyén felhúzott lakóparkoknak a rekreációs- és üdülőterületet szűkítő uniformizált sora, valamint a kimagasló népsűrűség folytán immár végletesen túlterhelt helybeli közúthálózat és csatornarendszer együttese egyre kevésbé képes vonzerőt gyakorolni a hagyományos térségi tömegturizmusnál ma már jóval magasabb igényszinttel bíró külhoni turista-célközönségre. Míg a belső kereslet mindezzel párhuzamosan végbe menő – főként makrogazdasági kiváltóokokra visszavezethető - gyengülése okán a komplex ellátási színvonal trendszerű csökkenése és az évek óta főként a vendéglátóiparban tapasztalható szolgáltatóhelyi kínálatredukálódás további folytatódása prognosztizálható.
A mindenkori országvezetés révén rendszereken átívelő módon végletekig túlhasznált tóvidék kizsigerelése összességében napjainkra bosszulja meg végképp önmagát. Truman Capote XX. századi amerikai szerző írja valahol: „Egész jövőnket magába foglalja a múltunk”. Nos, minden jel szerint a térségi állapotok tükrében nehéz volna a régió elkerülhetetlenül pangó jövőképének felvázolásához találóbb mondásra lelnünk.
