Új kifejezést jegyezhetünk fel a klíma-szótárunkba: a CO2-kvótakereskedelem mellett (mely cap-and-trade néven ismeretes) megjelent a cap-and-dividend, amely a fosszilis anyagok kitermelését végző vállalatokból szedne ki több pénzt a "közjó" számára. Méghozzá havonta. A társaságoknak ugyanis havi rendszerességgel kellene megváltani az engedélyt arra, hogy legálisan árusíthassák a föld mélyéről szerzett „portékájukat".

A tervezet természetesen a fosszilis üzemanyagok árának emelkedését vonná maga után, még egy indokot szolgáltatva arra, hogy a társadalom nagyobb elánnal forduljon a megújuló energiaforrások felé.

Hogyan osztanák el a fosszilis "adót"?

A befolyó dollármilliárdok háromnegyedét minden hónapban a lakosságnak juttatnák, átlagosan személyenként 1100 dollárt, beváltható csekkek formájában, míg a fennmaradó egyharmadot a megújuló energiaforrások támogatására fordítanák (amivel áruk versenyképesebbé válna), továbbá energiával összefüggő környezetvédelmi programokra, jellemezte az előterjesztést a New York Times.

A tervezet szorgalmazói úgy vélik, a program ugyanolyan emisszió-csökkenést lenne képes elérni, mint a kongresszus előtt lévő kvóta-kereskedelmi törvényjavaslat. Szerintük e modell egyszerűbb, átláthatóbb és könnyebben működtethető.

„A jogszabály egyszerű és kiszámítható mechanizmust teremt a vállalkozások és a befektetők számára, megnyitva az utat a tiszta energiák terjedése előtt, miközben a (CO2-)kibocsátás csökkentése is megvalósul", szólt Maria Cantwell szenátor kissé homályos közleménye.

A jogszabály ellenzői attól tartanak, e modell megfékezheti az innovációt. Nemcsak azzal, hogy nem irányoz elő rá külön összegeket, hanem úgy is, hogy nem élénkíti eléggé a fejlesztésekre irányuló befektetési kedvet.

Itt nehezít, ott könnyít

Ez a rendszer nyilvánvalóan arra a régi axiómára épül, hogy a benzináremelés csökkenti a keresletet. Ami gyakorlatilag nem jött be a világban, mert a növekvő olajár sem eredményezett tömeges átállást a tömegközlekedésre, az emberek inkább költöttek többet rá, de mégiscsak autóval utaztak nap mint nap a munkahelyükre. A cap-and-dividend metodika továbbá nem érvényesít drasztikus szankciókat a gázkibocsátás-csökkentést elmulasztó cégek ellen: hagyja, hogy szabadon szennyezzenek tovább. „Mindössze" annyit tesz, hogy több pénzt húz ki a magánszektorból. A fosszilis üzemanyagokat megsarcolja (árukat felviszi), a megújuló energiákat támogatja (árszintjüket leviszi). Vagyis átcsoportosítja a financiális súlyokat a releváns iparágakban, és ettől a szimpla mechanizmustól reméli a váltást, az átállást a megújuló erőforrásokra - ami elvileg a CO2-kibocsátás csökkenését vonja maga után.

Csakhogy a fogyasztók a pénztárcájukba juttatott pénzt elvileg elkölthetik fosszilis energiák vásárlására is! Éppenséggel használhatják arra, hogy éppen az elektromos áram vagy a benzin árának emelését kompenzálják. Ez esetben is, miután a háztartások többet költöttek a „régi" (értsd: nem zöld) energiákra, az 1100 dollárból végül a lakosság 80 százalékánál átlagosan 175 dollár maradna tiszta megtakarításként (a több energiát használó gazdagabb állampolgároknál nem keletkezne megtakarítás), állítja a Kongresszusi Költségvetési Hivatal (CBO).  

De közben hol fogták vissza a légkör szennyezését? Alighanem sehol. Az iparban legalábbis nincs garantálva, hogy ez megvalósul. Mégsem ezért van az, hogy a demokrata párt köreiben nehezen tudnak támogatókat találni a javaslatra, hanem mert számításaik szerint a modell (év közben) túl sokba kerülne a szavazóiknak, az év végére előálló megtakarítás nem jelentene igazi tehermentesítést.

A politikai konszenzus jelenleg azért dől a kvóta-kereskedelem javára, mert az összes érintett szereplő (magánszektor, pénzügyi szektor, befektetők) bevonásától azt feltételezik, a sokszereplős folyamat természetszerűleg a karbon-kvóták árának alacsonyan tartásával jár együtt.