A változatkanságban tényleg igaza van, de sajnos nem csak a másik félre vonatkozóan, hanem az ostorozókra érvényesen is. Ugyanis nemcsak az a hülyeség, ahogy élünk, mert az nem tűnik sokáig fenntarthatónak és ráadásul a klímaváltozás egyre súlyosabb veszélyt jelent, hanem az is, ahogy az ellenzők erre reagálnak. Mert minek lehet másnak nevezni azt, ha nem értik meg, hogy hiába pozitív erkölcsileg az ellenkezésük, az valójában - és nem erkölcsileg - negatív a kiindulásuk. Mert - és nem erkölcsileg - attól negatív valami, ha szerepel benne a „ne", a „nem". Ilyen célt, utasítást nem tud végrehajtani az agy, elvégre „nem tudunk nem gondolni a rózsaszínű elefántra". Helyette pl. a kékre kell gondolni, vagyis csak egy másik - és nem erkölcsi - pozitív céllal, utasítással lehet ezt megoldani. Ez hiába olyan alapelv, hogy ennek igazát simán belátja mindenki, az anyagi haszonelvűségre, a profitelvűségre, a profitmaximalizásra nincs „pozitív" cél/parancs/utasítás/megoldás a gondolkodásban. Csak a „ne" negativitását, vagy a „nem csak" korlátozás eszméjét látni, hallani. Lehet ez erkölcsileg pozitív, de attól még ez akkor is negativitás. Így nézve nem csak az utóbbi 50-100 év a hülyeség kora, hanem az egész kapitalizmus 200 éve is ide tartozik és azt kell mondani, hogy az még sokkal korábbtól változatlan. De kár a jelzőkkel „dobálózni", az amúgy is a negativitás tehetetlenségének megnyilvánulása.
A joggal szidott természetpusztító, fogyasztáscentrikus kapitalizmus nagyon is pozitív - és nem erkölcsileg pozitív - célokat követ a profit érdekkel, a profitmaximalizálással és ezért oly hatékony! Az ellenzők meg hiába pozitívak erkölcsileg, csak azt tudják mondani, - mint most a filmben, - hogy „ne légy hülye" és úgy általában, fogyassz kevesebbet, takarékoskodj, fordíts hátat, tagadd meg. És csak ebből következően, ezután mondanak pozitívat, vagyis, hogy mit kell, kellene csinálni - a negatív cél megvalósításához. És nyugodtak és fölényesek, mert erkölcsileg pozitívak és borúsak, mert nem nagyon működik az, amit akarnak. Mert a fájó igazság az, hogy statisztikailag inkább kivételnek számít mindmáig az, amit így elértek. Ezt hívják az okozat orvoslása sziszifuszi küzdelmének. Lényegében ez orvosolgatás csak, alacsony a hatékonysága, viszont az eredmények helyett van tere az, a tőkések, a menedzserek, az emberek, a társadalom, a globalizmus szapulásának, hibáztatásának.
Hiába látják helyesen az okot, a haszonelvűséget. Hiába tudják az okot, a kiváltót, a megoldást nem ismerik, mert az nem az okozat kezelése és nem a tagadás, a korlátozás és az abból „képzett" tennivalók propagálása.
Mi a megoldás? A rózsaszínű elefánt helyett pl. a szürke elefánt akarása. Vagyis egy másik pozitív cél akarása - ami ráadásul egy olyané, ami meg is valósítható. Mert a haszonelvűség sehogy sem rózsaszínű. Ez egy nagy tévedése az embernek, mert azt hiszi, hogy ha haszonért kezd el bárki is tevékenykedni és annak hiányában szünteti meg tevékenységét, attól már az az érdeke. Nem az az érdeke, még akkor se, ha egy veszteséges tevékenységet (vállalkozást) senki nem tud (sokáig) fenntartani - ha csak máshonnan nem tudja azt finanszírozni.
A szürke elefánt lehet a valódi, helyesen értelmezett tulajdonlás. Ugyanis a tulajdonos - úgy általában - attól tulajdonos, hogy (aktívan, vagy passzívan, nem számít) létrehozója, fenntartója és megszüntetője valaminek, tehát mindenhatója „teremtményének". Az a valami meg lehet bármilyen tevékenység és lehet a nélküli, ami simán a saját tulajdonosság. A tulajdonosságnál tehát a fenntartás szerepel, nem a működés, működtetés. Azt csinálhatja önmaga, de működtetheti mással is, alkalmazhat rá valakit. A tulajdonos valós érdekének meghatározásakor, ha világosan elkülönítjük a tulajdonost a működtetőtől - még akkor is, ha ők személyükben azonosak, - akkor a cselekvésük is jól elkülönül. Ez azért fontos, mert nem a „jogállás", a tulajdonoság passzív mivolta (az, hogy birtokol-e) érdek alapja, hanem a cselekvés. A tulajdonos azt „teszi", hogy alapít, fenntart és megszüntet. A működtetés meg szakértelem, idő, pénz, szerencse stb. igényes dolog, tehát „érteni" ahhoz kell és azt folyamatosan kell csinálni, hiszen a nélkül nincs eredmény, haszon. Mindebből az körvonalazódik, hogy a tulajdonos érdeke a létrehozásnál és a megszüntetésnél a „minél gyorsabban", a fenntartásnál pedig a „minél tovább". Tehát kétféle és egyenértékű érdeke lehet, és hogy az éppen melyik az, az attól függ, hogy éppen mit csinál. Ha kezd, vagy megszüntet, akkor nem az elhúzódás az érdeke. A fenntartásnál lesz ez érdek. A tulajdonos két érdekénél a „minél gyorsabban", egyértelmű, csak a „minél tovább"-ot kell tovább részletezni. Mivel a tulajdonosság számára a fenntartásnál a „kicsoda" (csinálja azt) nem kérdés, így nem a működés, hanem az önműködés a tulajdonos érdeke. Ekkor tud a leghatékonyabban a legtovább birtokolni és ekkor számára nem a „mennyi", hanem a „hogyan" a kérdés. A mennyire a sok, vagy kevés a válasz, a hogyanra meg az, hogy kell-e működtetni (bárkivel is), vagy az önműködő-e.
A gazdaságban a tulajdonos tevékenysége az üzlet, a vállalkozás. A gazdasági életben jellemzően két haszonelvű tulajdonos „áll egymással szemben", hiszen a tulajdonos nemcsak attól lehet mindenhatója valaminek, hogy létrehozója, fenntartója és megszüntetője valaminek, hanem attól is, hogy azt mondja, „enyém". Vagyis egyes számban valami „az övé - és nem a másé". Így már a saját élete is teljes mértékben a tulajdona. Noha a „létrehozása" nem rajta múlik, de a fenntartás és megszüntetés már az ő kizárólagos „mindenhatósága", tehát tulajdonossá válik. Ez érvényes a működtetésre is, hiszen teljes a személyi „összefonódás", így azt nem csináltathatja mással. Mindezen „apróságok" ellenére az egyéni ember életére is érvényes a tulajdonos és a működtető szétválasztásának logikája, sőt szükséges is, hogy megfelelően szétváljon az érdekek és a célok összekeveredése.
Az ember életénél is a tulajdonosság esetében a fenntartás szerepel, nem a működés, működtetés, továbbá nem a „jogállás", hanem a cselekvés az érdek alapja. Nála is érvényes, hogy az érdeke a „megszünésnél/ megszüntetésnél" a „minél gyorsabban", a fenntartásnál pedig a „minél tovább". A fenntartásnál a személyi „összefonódás" ellenére sem a működés, működtetés szerepel, hanem az önműködés. Az érdeke tehát nem a haszon, a „mennyi" (minden van az életében), hanem az önműködés, a „hogyan" él - vagyis ekkor nem csak az anyagiakkal törődik.
A gazdasági életben a profit-tulajdonos és az élet-tulajdonos „áll egymással szemben" - bár ez megint csak a látszat, mert leginkább önmagukkal állnak szemben. A tőkés és az alkalmazott és próbálják egymásból a legtöbbet kipréselni a nagy hozam-birkózásban, ahelyett, hogy felfognák a valós érdeküket és ezután együtt dolgoznának tovább rajta. A tőkés ahelyett, hogy létrehozná az önműködő céget (de nem azt, amit az önműködés a „profit-paradogmában" jelent), a profittal törődik csak, vagy leginkább, vagy egyenesen profitmaximalizál. És a sok „kis tőkés" eközben „szépen, serényen" létrehozta a globális környezeti problémákat a számtalan szociális és társadalmi gonddal együtt. Létrehozzák az élet-tulajdonosok - akik döntő többsége alkalmazott - egyre rosszabb fennmaradási lehetőségét. Ők meg csak egyre inkább tiltakozni tudnak ahelyett, hogy megmondanák a helyes pozitív célt - ami erkölcsileg is pozitív - a profit-tulajdonosnak. Ahol a teljes cég az alkalmazottak - menedzserek - irányítása alatt van, ott meg csinálhatnák ezt maguktól is. Elvégre felfoghatnák, megérthetnék a tujadonosság fogalmát és valós érdekét. Ezért van az, hogy mindketten a cég, a vállalkozás önműködésben érdekeltek, a hozam, a profit növelése, vagy maximalizálása helyett.
Az élet-tulajdonosok tudálékosan beszélnek paradigma váltás szükségességéről, sőt a korlátozások bevezetését annak is tartják és nem veszik észre, hogy mindent a „profit-paradogma" kereteiben gondolnak, csinálnak. Ékes példája ennek az fenntarthatóság gondolatköre. Erre ilyen megfogalmazások keletkeztek, hogy "a fenntartható fejlődés olyan fejlődés, amely kielégíti a jelen szükségleteit, anélkül, hogy veszélyeztetné a jövő nemzedékek esélyét arra, hogy ők is kielégíthessék szükségleteiket" valamint "a fenntartható fejlődés a folytonos szociális jólét elérése, anélkül, hogy az ökológiai eltartó-képességet meghaladó módon növekednénk", továbbá "a fenntarthatóság az emberiség jelen szükségleteinek kielégítése, a környezet és a természeti erőforrások jövő generációk számára történő megőrzésével egyidejűleg" stb. Mindezeknek a lényege az a kenyai közmondás, hogy „Gondozd jól a földet. Azt nem a szüleid adták neked. A gyerekeidtől kaptad kölcsön." Ez mind szép, erkölcsileg igaz is, csak a megvalósítással van gond. Olyan lassú a folyamat, hogy az a kívánatos „jól gondozás" nem akar összejönni, aminek két oka van. Az egyik a fejlődés, a másik annak korlátozási szándéka.
Először, mint egyszerűbbről, a fenntarthatóságról: az alap, a kiindulás a fejlődés. Ez már eleve fenntartják. Az ember tartja fenn, hiszen az nem csak „úgy van". Ezek után megfogalmazódik hozzá egy korlátozó, megkülönböztető jelző, a fenntartható. Eleget mosolyogtunk már más általános fogalmak „megkülönböztető" jelzőin (pl. népi demokrácia), de a mostanit lesöpri az erkölcsi fölényesség, mondván, hogy „nem a fenntartható fejlődés szóösszetétel helyességét kell elemezni, hanem arról kell gondolkodni, hogyan kell ma élni, hogy ennek a lehetősége fennmaradjon". Ez jellemzően mutatja, hogy mindennek ellenére fenntarthatónak tartják a szóösszetételt és közben nem tesznek különbséget a fenntartás és a működés között, ami már elvezet a fejlődés fogalmához. Fenntartani tehát - bármit is - csak akkor kell, ha önmagától az nem marad fenn, összeomlik, szétesik, megszűnik. Ez ad az önműködésnek tartalmat, értelmet - és a részletei megvalósíthatóságot.
Mi a gond a fejlődéssel? A fejlődést már eleve fenntartják - fenntartjuk, mi emberek, - ami a működésnek, működtetésnek felel meg. Azt valaki - az ember - csinálja. Érték alapon, mert a fejlődés az mozgás, változás a jobb felé és a visszafejlődés az mozgás, változás a rossz felé. Ez tudományosan valami ilyesmi tartalmú: „a fejlődés értelme tehát, jobbá válni a környezethez való alkalmazkodásban." A fejődésnek tehát van értelme, mert érték alapon adunk neki, amit még a tudomány is „alátámaszt", de a fejlődés fogalmának is van értelme?
Lehet „jobban fennmaradni"? Ahogy a „fenntartható fejlődés" egy tautológia (értelmetlen), úgy a „jobban fennmaradás" is értelmetlen. Mert a fennmaradás az „kétértékű", valami vagy fennmarad, vagy nem fennmarad fenn, elpusztul, elenyészik. Az egysejtű nem jobban marad fenn, mint a pálma, vagy a kukac (vagy az ember), hanem másképp. És ebben a „másképpben" mi, az ember értékelget csak. Tehát csak az ember számára van jobb és rosszabb. Az emberiség fennmaradása kérdésénél meg az a „jobb", ha nem kell azt fenntartani, működtetni (fejlődni), mert az önműködő. Ez nem jelenti azt, hogy nincs jobb, vagy rosszabb, vagyis érték az életben. Az egyéni életben, nem a közösségiben.
Ha egyszer „arról kell gondolkodni, hogyan kell ma élni, hogy ennek a lehetősége fennmaradjon", akkor jól körvonalazódik a „gondolkodom, tehát vagyok" jelentése. Ez az egyéni emberre vonatkozik, aki csak a jelenen és a nagyon közeli jövőn gondolkodik. Mert cselekednie kell ahhoz, hogy a jelenek sorozataként fennmaradjon. A cselekvése „profit-paradogma" jegyében - ami ma már a kapitalizmus - úgy valósul meg, hogy az érdekének a hasznot, a profitot hiszi és azt igyekszik maximalizálni.
Az önműködés-paradigma keretében (ami mi a tulajdonos valós érdekével foglalkozik), már az ember nemcsak egyénként marad fenn, él, hanem közösségként is. Ez a gondolkodás vezet el oda, hogy „gondolkodom, tehát leszek". Mert „nem úgy élek, hogy fenntartom magam", hanem „úgy élek, hogy fennmaradok". Ehhez másképp kell működtetni a céget, a vállalkozást. Másképp kell működtetni az államot és azok halmazát, ami sajnos még nem a globalizmus tárgyköre - és ennek az írásnak sem témája az önműködés pozitív célja és tennivalója.
Pedig kell a másképp, hogy a Föld más legyen, ne egy pusztuló élettér.
Pósa Gábor
Vállalkozási Akadémia
2009-09-07
