Ahogy Jack Welch, a General Electric guruja szerint a részvényes elsőbbsége és mindenhatósága „a világ legostobább ötlete” volt. Pedig évtizedeken át ő is ezt a mantrát hitte és gyakorolta. A nyugati világban a 70-es években tolódott el az erőegyensúly a menedzsmenttől a részvényesek felé, miután évtizedeken át a cégvezetők, menedzserek teljhatalmat élveztek.

A válság, mely újra a figyelem középpontjába állította a cégvezetők őrületes bónuszait és extra juttatásait (céges magángép, céges költségen fizetett lakás stb.), ismét felvetette a dilemmát: ki is ül valójában a volánnál? Hírhedt példa, hogy az AIG felső vezetői még a cég összeomlásának heteiben is luxus-üdülőparadicsomban mulatoztak céges tréning és munkaértekezlet címszóval.

A részvényesek antipátiával nézték ezeket a túlkapásokat, melyeket az ő éves nyereségosztalékaik rovására követtek el. A két oldal nehezteléseiben és panaszainak áradatában, a két térfél között helyezkedik el az igazgatótanács, melynek elvileg a menedzsment túlkapásainak megállítása, leszavazása is a feladata lenne.

Kié a cég?

A taktikai, stratégiai és gyakorlati döntéseket a menedzsment hozza, s ezek végső jóváhagyásának joga sem a részvényeseké, hanem a felügyelőbizottság/igazgatótanács tagjaié. Megrendezésre kerülnek ugyan nagy létszámú részvényesi közgyűlések, ahol az aktivista befektetők (akik legtöbbször nem mások, mint a céget tovább áramvonalasító, abból még több pénzt kipréselő karvalytőkések, s csak ritkán lelkiismeretes, társadalomtudatos aktivisták) beterjeszthetik mindenféle javaslatokat, de kétségtelen, hogy ez a fórum sem mindig hatékony.

Kik a részvényesek?

Többfajta létezik és ahány féle, annyiféle az érdeke. Vannak intézményes befektetők (pl. nyugdíjalapok), aktivista befektetők, civil részvényesek, a vállalatban résztulajdonos alkalmazottak. Ha van profit, és ha a fejesek az osztalékfizetés mellett döntenek, a megtermelt vállalati nyereség -elvileg- folyton a részvényes felé vándorol.

A cégnek az lenne az érdeke, hogy állandóan újabb tőkéhez jusson, de azt a részvényestől nem kapja meg, az ugyanis az esetek többségében csak egyszer fizet, amikor megveszi a részvényt az aktuális árfolyamon. A vállalatoknak ezért szükségük van tőkebefektetőkre is, akik hajlandók olyan kockázatokat vállalni, amiket mások nem. Például vállalati kötvényeket vesznek, amik a céges könyvelésben általában az adósságállomány részeként vannak feltüntetve, a kötvénytulajdonos szempontjából pedig magasabb hozamot nyújtanak, de nagyobb az esély rá, hogy bebukja ezeket a cég és nem tudja fizetni.

Ezek a kockázati tőkések és „angyal” befektetők rendszerint nagyobb beleszólást kapnak a cégvezetés ügyeibe, az invesztált pénz mennyiségével arányosan, legfőképp azzal, hogy jár nekik egy vagy két szék a felügyelőbizottságban.

De elemzők rámutatnak, hogy a legtöbb tőzsdén jegyzett részvénytársaságnak nincs szerencséje ilyen tőkésekhez, helyettük mindössze a hagyományos részvényesre kell hagyatkoznia és neki kell megfelelnie.

Érdekkörök

A piac-központú ideológia úgy tartja, hogy a kapitalizmus jobban működne, ha a részvényesek lennének az urak. Lynn Stout, a Cornell University professzora 2009-ben megjelent „The Shareholder Value Myth” című könyvében kifejtette, hogy tulajdonképpen vajmi kevés jogi alapja vannak annak a dogmának, hogy a részvényes a legfőbb résztvevő.  Jay W. Lorsch és Justin Fox néhány éve a Harvard Business Review-ban is azt írták, hogy a részvényesi demokráciára növelésére vonatkozó felszólítások félrevezető ideológiát sugallnak, mert a részvényesek túlságosan rövid távokban gondolkodnak, főleg most, hogy minden vállalatot -legyen főtevékenysége bármennyire is fizikai- a derivatívákkal való kaszinózás jellemez (high frequency trading), nemcsak a brókereket.

A cégek társadalmi felelősségvállalását hirdető nézetek szerint tágabb körökben kell keresni a vállalat kedvezményezettjeit és szem előtt kell tartani ezek érdekeit is: a cég tevékenysége ugyanis kihat a közösségre, társadalomra, sőt az ökoszisztémára, melyben üzletel és működik.

Van, aki a bioszférát is stakeholdernek tartja, mint élő eleven létezőt, aminek érdekeit éppúgy védeni kell, mint a füstölgő gyár mellett lakó polgárokét. Az ENSZ Környezetvédelmi Alapja szó szerint azt a retorikát alkalmazza, hogy a természetnek is széket kellene juttatni a multik igazgatótanácsaiban.

Az ellentétes érdekeknek ebben a látszólagos(?) káoszában hol találjuk meg az egyensúlyt, illetve az érdekharmóniát? A kérdés talán költői, holott nem szabadna annak lennie. Lorsch azt írta, a ”vállalkozás társadalmi funkciója nem csupán annyi, hogy osztalékot termel a befektetőknek, hanem termékeket és szolgáltatásokat produkál, foglalkoztatást biztosít, adót fizet és így tovább”. És ez még nem is igazán foglalja magában a nyíltan altruisztikusabb (humanitárius, emberbaráti) céges kezdeményezéseket.

Egyes nagy kaliberű mogulok, mint például a néhai Anita Roddick, a Body Shop alapítója, Ben Cohen és Jerry Greenfield, a Ben & Jerry’s jégkrémcég alapítói, vagy Howard Schultz, a Starbucks feje, karriert csináltak (és világhírt kovácsoltak maguknak) abból, hogy úton-útfélen hirdetik/hirdették stakeholder-szempontú vállalati filozófiájukat, vagyis hogy egy vállalatnak jóval több a küldetése, minthogy pusztán a részvényárfolyamát növelje – és céges programok, karitatív kezdeményezések tucatjait hozták létre, melyeknek a vállalat tágabb környezete látta előnyét.