A távozó kormány realitásérzékét bizonyította, hogy a rettenetes mennyiségű polgározás, hazázás, jövőzés mellett egyetlen percre sem feledkezett meg arról, hogy a szöveg mellé pénzt is kellene adni. A költségvetés nincsen gumiból, éppen ezért azt semmilyen bűvészkedéssel nem lehet túlterhelni, mert akkor összeomlik. Kitalálták tehát a juttatás helyett hitel, a költségvetési pénz helyett állami garancia nyújtásával teremtett kölcsön lehetőségét.
Önmagában véve a módszer és az elgondolás kitűnő. A lényege az, hogy a különböző rászorulóknak – diákoknak, lakásvásárlóknak, gazdálkodóknak és vállalkozóknak – teremtsenek kedvező hitelfelvételi lehetőséget oly módon, hogy ezeket a hiteleket az állam részben vagy egészben garantálja, továbbá jelentősen könnyíti a hitelfelvevők kamatfizetési terheit azzal, hogy különböző mértékű, de mindenképpen jelentős kamattámogatást ad. Ez a megoldás valóban sokak számára jelent segítséget, hiszen a diákhitel egyértelműen segíti a továbbtanulást, és biztos, hogy a lakáshoz jutást is megkönnyíti a támogatott hosszú lejáratú hitel felvételének lehetősége.

A bankok örömmel nyújtják a hitelt – különösen azon kölcsönök esetében, ahol az állam nemcsak kamattámogatást nyújt, hanem a hitel visszafizetését is garantálja –, és ehhez a forrást a pénzpiacon teremtik elő, elsősorban a betétesek pénzeiből. A betétek pedig szaporodnak, nem utolsósorban azért, mert a magyar bankokban a külföldiek lényegesen magasabb kamatot kapnak a pénzük után, mint a fejlett országok bármelyikében. Ezért aztán nagy a forint iránti kereslet. Ez pedig azt eredményezi, hogy az utóbbi időben a forint szinte állandóan erősödik. Ezt a folyamatot tovább erősíti, hogy mind a lelépő és a fellépő kormány versenyében kiosztott pénzek, mind pedig a nagy volumeneket jelentő hitelek viszonylagos pénzbőséget idéztek elő, ami inflációs nyomást jelentett, amely kamatemelést hozott, ez pedig tovább erősíti a forintot.

Önmagában a forint erősödésére még akár büszkék is lehetnénk, azonban az exportőrök a megmondhatói annak, hogy mennyi bajuk származik ebből. Ha ez így folytatódik, akkor lassan, de biztosan jó néhány hagyományos exportcikkünk eladhatatlan lesz a külpiacokon, azaz – helyesebben – e cikkek itthoni termelése válik ráfizetésessé. Érdekes módon ennek ellensúlyozására a lelépő kormánynak semmiféle ötlete nem volt, és egyelőre az új kormányzat prominensei is megelégedtek bágyadt célozgatásokkal, mondván, ismerjük a problémát, ezen, bizony, el kellene gondolkodni.

Az idő azonban múlik, és az is biztos, hogy az új kormány politikai okokból nem nagyon lesz abban a helyzetben, hogy a már beüzemelt konstrukciókat – diákhitel, agrárhitel, lakáshitel, Széchenyi terv stb. – visszafogja, illetőleg az állami garanciát megtagadja. Látszólag e hitelek, ígérvények nem jelentenek nagy állami terhet. Az állami garancia, amíg nem váltják be, addig nem kerül semmibe. Legfeljebb a kamattámogatások jelentenek költségvetési terhelést, ami viszont az idő előre haladtával egyre jobban növekszik – hosszú lejáratú, több évtizedes hitelekről van szó –, mint ahogyan a hitelállomány is évről évre nőni fog az új igénylők bekapcsolódása miatt.

Nem kell hozzá jóstehetség, hogy egy-két éven belül mindez egyszerűen kezelhetetlen lesz a költségvetés számára, és – politikai érdekek ide vagy oda – ezzel szembe kell nézni. Ami pedig a folyamatos forinterősödést illeti, azt monetáris eszközökkel hosszabb távon meggátolni nem nagyon lehet; tehát az exporttámogatás valamilyen módszerén kell gondolkodni akkor is, ha ez az uniós előírások miatt technikailag nem mindig egyszerű.
Mindenesetre most már ajánlatos lenne, hogy egy másik közhely is vezérgondolattá váljék, nevezetesen az, hogy a mozdonyban a gőz nem csak arra való, hogy a síp nagyot szóljon, az is jó lenne, ha a sok gőzből a kerekeknek is jutna.

Törő András