A gazdasági recesszióval küzdõ Amerikai Egyesült Államokban az elmúlt években töretlenül fejlõdtek a nyugdíjasokat kiszolgáló üzletágak – nevezhetjük „öregiparnak” –, nem véletlenül: 2020-ra minden hatodik ember 65 év felett lesz, köztük közel hétmillió 85 évesnél idõsebb, ötször annyi, mint a hetvenes években.

Amerikai verseny

A kereslet növekedése pedig kínálatot indukál: kutatások készülnek az idõsek igényeirõl, és ezt kiszolgáló iparágak jönnek létre az otthoni segítségnyújtástól kezdve az élelmezésig, utaztatásig vagy a nyugdíjasévekre biztonságos fészket nyújtó öregotthonokig. A Tennessee állambeli Amerikai Nyugdíjas Intézet marketingigazgatója szerint - mert ott van ilyen: intézet is, marketing is -, ahol mûködik az öregipar, oda többen települnek, és gyorsabban fejlõdik a régió.

Látszólag az öregotthonok üzemeltetése a „legnagyobb üzlet”. A mintegy 80 ezer 60 éven felüli lakost számláló amerikai Austin államban például egy év alatt 70-rõl 98-ra nõtt az idõsotthonok száma. Ezek között a családias, négyágyas intézménytõl az „iparibb” 240 ágyas létesítményig széles a skála.

A kereslet és kínálat megteremtette a piaci versenyt is árban, minõségben. Az otthonok számos extraszolgáltatást kínálnak, mint például az Alzheimer-kór kezelését vagy kiemelten magas színvonalú étkezéseket. Sõt, ahogy nõtt a létesítmények száma, a verseny hatására úgy csökkentek a díjak, ami persze a „fogyasztók” számára nem mellékes szempont.

Érdemes az idõsekre vállalkozást alapítani, mert fizetõképes keresletet jelentenek: Floridában például az 55–74 év közötti lakosság 39,9 milliárd dollárt költ évente – csak éttermekben körülbelül 3 milliárdot fizetnek ki, és 5,5 milliárdot fordítanak élelmiszerre és háztartási kellékekre –, és költés terén a turisták után ez a csoport a második legjelentõsebb.

Az USA, felismerve, hogy ez a társadalmi réteg a legjelentõsebb fogyasztói csoport, létrehozta az „idõsbarát” minõsített üzleti programot: a logójával ellátott üzletekben, szolgáltatóegységeknél az idõs ember kiszolgálásánál különös figyelmet fordítanak az életkorból fakadó speciális igények kielégítésére.

A bentlakásos intézmények átlagosan évi több mint ötvenezer dollárba kerülnek. Ezt az idõs személy saját pénzébõl, bizonyos állami programokból vagy ilyen céllal kötött hosszú távú biztosításból finanszírozhatja. A bentlakásos intézmények lakóinak háromnegyede a Medicaid biztosítást használja az ellátás finanszírozására. Az elegáns idõsotthonok azonban csak a leggazdagabbaknak adatnak meg, azt saját dollárokból kell finanszírozniuk.

Generációk egymásért

Az öregipar sikeressége attól is függ, hogy az adott országban élõ idõsek mennyire szeret(né)nek otthont váltani. A holland idõskorúak többsége a gyerekeitõl függetlenül szeret élni – akár idõsotthonban is –, míg az olaszok inkább a többgenerációs együttélést preferálják. Amerikában is egyre gyakoribb, hogy az idõs ember a családját és megszokott otthonát választja. Olyannyira, hogy egy 2001-es központi felmérés szerint a családtag által biztosított öregellátás kiterjedtebb, mint a gyerekgondozás: minden harmadik munkavállaló életét befolyásolja valamely idõs hozzátartozójának gondozása.

Ahhoz, hogy a már önmagát ellátni csak nehezen tudó társadalmi réteg független maradhasson, otthoni segítségnyújtásra - bevásárlás, fõzés, takarítás, ápolás - szakosodott vállalkozásokra van szüksége, valamint tartalmas szabadidõs programokra.Ausztriában például az Osztrák Szövetségi Idõsügyi Tanács több programot is beindított, hogy megakadályozza az idõsek perifériára szorulását. Az egyik például, hogy az idõsek elvállalják más családok gyerekeinek gondozását: elhozzák õket az óvodából, vigyáznak rájuk, amíg a szülõk dolgoznak. Tíz-tizenöt év múlva pedig, amikor már gondozásra szorulnak, az ez idõ alatt felcseperedett gyerekek segítik õket az élet különféle területein.

Van, ahol az állam, van, ahol a család vállal többet, attól függõen, hogy milyen az adott ország szociális berendezkedése. A legtöbb államban a kormányzat is felismerte, hogy az idõsek ellátása mindenhol nagyobb állami felelõsségvállalást igényel.

Állam és család együttese

Németország a család és az állami támogatással létrejövõ öregellátó intézmények közötti együttmûködésben látja a megoldást. Körülbelül egymillió idõs német részesül rendszeres ellátásban, nagyrészt a családon belül. A gond az, hogy a családtagoknak is jórészt a munkahelyükön kell helytállniuk, így kevés idejük marad arra, hogy megfelelõ módon törõdjenek családtagjukkal.

Helyi vagy közösségi szinten pedig meglepõ módon kevés lehetõség kínálkozik. Egy nemrégiben végzett felmérésbõl kiderül: az otthoni ellátást választók mindössze 25 százalékának áll módjában, hogy napi gondozást vagy napközbeni idõsotthoni ellátást vegyen igénybe. Pedig 1994-ben bevezettek egy önkéntes, hosszú távú ellátásra jogosító biztosítást Németországban, amelynek havi fizetési terhét megosztva viseli az alkalmazott, a nyugdíjas és a munkáltató. A biztosítás pénzbeli és szolgáltatásbeli juttatások igénybevételére egyaránt felhasználható. A rászoruló finanszírozhatja belõle akár azt a gondoskodást is, amelyet valamely családtagja nyújt a számára, de dönthet úgy is, hogy szakképzett ellátást vesz igénybe a biztosítás összegébõl.

A szociális védõhálójáról jól ismert Svédországot gyakran az öregellátás mintaállamaként emlegetik. Az idõsekrõl való gondoskodás felelõssége a család és a társadalom között oszlik meg. Míg 1956-ig a szülõk törvényes úton követelhették gyerekeiktõl az ellátást, 1982-ben az úgynevezett szociális szolgáltatások törvénye kimondta, hogy mindenki jogosult az állami ellátásra. 1997-ben az idõsek ellátásának már több mint a 94 százalékát valamilyen úton az állam biztosította. Az állam a Fizetett Gondozói Program keretében fizetést ad azoknak a nem szakképzett személyeknek is, akik vállalják idõsek ellátását. Az összeg attól függ, hogy milyen típusú gondozást nyújtanak, és az napi hány óra elfoglaltságot jelent. Ezek a személyek ugyanúgy jogosultak a társadalombiztosítási ellátásokra és a nyugdíjra, mint ha hagyományos alkalmazásban állnának. Sõt a „hagyományos” munkavállalók is jogosultak évi 60 nap fizetett szabadságra azért, hogy gondoskodni tudjanak idõs családtagjaikról.

A svéd társadalombiztosítás minden állampolgár számára teljes körû egészségügyi ellátást nyújt és olyan szintû nyugdíjat, amely relatíve kényelmes életet tesz lehetõvé az idõsek számára is. 1995-ben a 65 évesnél idõsebbek 8, a 80 felettiek 23 százaléka élt valamilyen gondozási intézményben.

Vegyes brit rendszer

Angliában az állami hozzájárulás helyhatósági szinten történik. Idõseik ellátását azok vagyoni helyzetétõl függõen finanszírozzák: ha úgy ítélik meg, hogy valaki „megengedheti magának”, hogy fizesse a szállását és a személyes ellátását, annak fizetnie kell; más esetben az állam átvállalja a költségeket. A vagyoni helyzet szerint több kategória létezik, a százszázalékos támogatástól kezdve a részleges hozzájárulásig, vagy éppen a támogatás nélküli ellátásig. Az összeghatár más Angliában, más Skóciában, és más Walesben.

Ha valaki az állam által finanszírozott otthonnál magasabb színvonalút választ, lehetõsége van harmadik féllel megállapodást kötni további támogatásra. A finanszírozásba beleszámít az idõsek jövedelme – a nyugdíj és az egyéb juttatások –, és csak egy bizonyos összeget tarthatnak meg zsebpénzként.

A Nemzeti Egészségügyi Ellátás (NEE) azok számára is ad gondozási támogatást, akik maguk fizetik az ellátásukat. Angliában 2003 áprilisa óta heti 40, 75, illetve 120 font az állami támogatás mértéke, attól függõen, hogy az idõs személy milyen szakképzett ápolásra szorul. A szállásért és a személyes ellátásért – ha az öltözésben, fürdésben segíteni kell – továbbra is az ellátottnak kell fizetnie. Skóciában az NEE keretében a személyes ellátás költségeihez egységesen heti 145 font támogatás vehetõ igénybe, plusz heti 65 fontra jogosult, aki ápolásra szorul. A Walesi Nemzeti Tanács elhalasztotta a heti százfontos támogatás bevezetését 2004-ig. Ha valaki úgy dönt, hogy saját otthonában szeretne maradni, igényelhet ápolási hozzájárulást a helyi önkormányzattól, vagy különféle alapoktól. Akár ahhoz is, hogy a számára a bevásárlást végzõ személy benzinköltségéhez hozzájáruljon.