Miközben a nemzetgazdaság szinte minden ágazata növekszik, és kétségkívül emelkedő pályán vagyunk, egyetlen szektor pontosan ellentétes tendenciájú, s ez az agrárium. Milyen hatással lehet a mezőgazdaság egyre rosszabb helyzete a magyar gazdaság egészére? – kérdeztük Nagy Tamást, a Mezőgazdasági Szövetkezők és Termelők Országos Szövetségének elnökét.

– Ha abból indulunk ki, amit a kormány sokszor hangoztat, hogy az ágazat részesedése a GDP-ből csak öt százalék, akkor erre talán lehet azt mondani, hogy nem jelentős kérdés, és inkább szociálpolitikai, mint gazdasági probléma. Ám ez nem így van. Már csak azért sem, mert egyes régiókban az agrártermelés aránya húsz, sőt van, ahol ötven százalék, így e régiók élete függ attól, hogy sikerül-e rendezni az agrárhelyzetet. El kellene elgondolkozni azon, hogy azt a természeti adottságot, amivel Magyarország rendelkezik, azt a gazdálkodói kultúrát, amit majd száz éve a felsőoktatási képzés jelent, szabad-e parlagon hagyni, avagy sem.

– S ha úgy döntünk, hogy nem?

– Amikor Németországban Schröder a közelmúltban leváltotta a mezőgazdasági miniszterét, az nemcsak fejcsere volt, hanem prioritások változtak meg. Az eddig rendkívül erős tárca és a hozzátömörülő parasztszövetségek, lobbiszervezetek nem lehetnek olyan fontosak a 80 milliós német társadalom számára, mint maga a 80 millió fogyasztó, mondta. Az új miniszter egyben új minisztériumi nevet és filozófiát is hozott. Fogyasztóvédelem, környezetvédelem és agrártermelés, ez a hármas prioritás, ebben a rangsorban, Európa legnagyobb országában. Magyarország nagyon fontos adottsága az európai versenytársakkal szemben, hogy a föld, a levegő és a vízkészlet elhasználtsága, terheltsége egyelőre a töredéke a nyugat-európaiénak. Szegénységünkből tehát előnyt lehetne kovácsolni úgy, hogy ráállunk – nevezzük így – a biotermelésre s ezen keresztül a minőségi árutermelésre. Ha Magyarország a fejlett európai országokra akar hasonlítani, akkor az állami erőforrások, a civil források együttes, harmonikus munkájával olyan agrármodellt kell létrehozni, amely a gabona-, a hús- és a tejtermelés területén megtartja a tömegtermelésben szerzett pozícióit úgy, hogy sokkal magasabb technológiai szintre emeli. Mindezt kiegészíti egy új területtel: olyan kertészettel, amely nagy foglalkoztatottságot, magas minőséget jelent, ami egy kicsit zöldprogram is már. Ez nagyon fontos, mert ehhez kapcsolódik a táj- és a környezetvédelem, amit a társadalom elismer, és ez a XXI. századi vidékfejlesztési jövőkép, ami felé Európa és a világ halad.

– Biokertészet, zöldprogram, ezen nálunk inkább csak mosolyognak a gazdák, mintsem komolyan vennék.

– Nem értek vele egyet. Egy hazánkfia néhány éve valamiféle jusshoz jutott a Balaton-felvidéken. Olvasta, hogy Németországban van egy intézet, ahol megmondják, hogy mit lehet a legjobban termelni ezen a földön. Megkérdezte őket, és azt mondták neki, hogy mandulát. Elment hát Amerikába, és ott beszerezte a legjobb mandulafajtát. S mivel ezen a környéken igen olcsón lehet munkaerőhöz jutni, a kézzel tört, szenzációs minőségű mandulát ma már Európában szinte mindenhol forgalmazza, s ebből ő és a környék nagyszerűen megél. Nem azt mondtam tehát, hogy egy hivatalban kell kieszelni a régiók komplett tervét úgy, hogy az ott élő embereket és a helyi szervezeteket nem kérdezzük meg, hanem épp az ellenkezőjét.

– E modell megvalósításához megvannak-e a szükséges erőforrások?

– Ma sem fordít keveset a magyar költségvetés az agráriumra, de ennek a megtérülési mutatói a nullával egyenértékűek. Persze tudom, hogy Németországhoz vagy Franciaországhoz képest ez az összeg elenyésző, de a gazdasági teljesítménye is más azoknak meg ennek az országnak. Tehát azt a költségvetési forrást kell jól felhasználni e modellben, ami rendelkezésünkre áll.

– Hogyan?

– Mi élesen kettéválasztjuk az agrártársadalmat. Vannak azok a családi vagy társas vállalkozások, amelyek professzionális árutermelésre is alkalmasak, és vannak azok, amelyek nem. A szükséges tőke bevonása miatt egyébként egyre többen társas vállalkozásban fogják a földet megművelni, ahogy ez Nyugat-Európában is történik…

– Mi történjék azokkal, akik nem képesek a minőségi termelésre?

– Azok számára, akik már segítséggel sem képesek egy új ágazatban munkát találni – migrációs szempontból azonban nem lenne jó, ha eljönnének a falujukból vagy a térségükből –, egy átgondolt, jövedelemkiegészítő rendszert kell kidolgozni, és olyan adó- és társadalombiztosítási politikát, amely megkönnyíti a foglalkoztatásukat. Ám nagyon pontosan meg kell húzni a határt, hogy koruknál fogva és regionálisan kik tartoznak ide. A többieknek ugyanis átképzéssel, oktatással kell segíteni a pályamódosításukat.

– S milyen támogatást kapnának azok, akik versenyképesek?

– Az nem megoldás, hogy az egyik évben az ekékre ad az állam támogatást, és mindenki, ha kell, ha nem, orrba-szájba vásárolja az ekét, majd a másik évben traktorra. Ehelyett azt kell mondani, hogy tisztelt hölgyem, uram, ha magának van egy ekkora meg ekkora birtoka, amin ezt meg azt akar csinálni, akkor tegyen le az asztalra egy üzleti tervet, amivel az elképzeléseit alátámasztja, és a kormány ennek a megvalósítását finanszírozza. A tervnek azonban be kell illeszkednie a kistérségi és a tájjellegű elképzelésekbe. A mi gondolatainkban ugyanis rendkívül komoly európai költségvetési források megszerzése is szerepel a SAPARD és egyéb programokon keresztül, amelyek nem a termelést, hanem a tájgondozást, az infrastruktúraépítést és hasonlókat preferálnak. A tőkeinjekció azonban csak nagyon pontos és szigorú ellenőrzés mellett adható oda, hogy a költségvetési és uniós pénzek ne folyjanak el.

– Melyik belpolitikai erő programja áll ehhez a legközelebb?

– Sajnálatos módon szinte nincs olyan politikai erő, amelyik ezt érdemben megjelenítené, mert mindegyiknek máshol húzódik a tömegbázisa. A választások közeledtével a mezőgazdaságból élőknek ígérnek ugyan egy nagyot, de pontosan tudják, hogy ezeket az embereket fogják a leghamarabb magukra hagyni, mert társadalmi értelemben ők a legkevésbé szervezettek. Gondolja végig: ha a Malév szerelői vagy a mozdonyvezetők sztrájkolnak, akkor megbénul az élet! De az, hogy Kovács Jóska vállalkozó megeteti-e a tehenet, az az ő problémája.

– Ennek mégiscsak ellentmondanak a tavalyi és az előtti demonstrációk. Igaz, akiket a kormányzati propaganda úgy állított be, hogy a bérmunkás kiment a szövetkezet traktorával…

– Amerikában az agrárgazdaságban tíz százalék vállalkozó van, a többi boldog bérmunkás. Mi itt a probléma? Magyarországon egy nagyon komoly réteg van kiképezve traktorosnak, lakatosnak, és nagyon kevesen gazdálkodónak, aki a számviteltől a marketingig ismeri és vállalja azt az irdatlan kockázatot, ami ezzel jár. A hatalom tehát nagyot téved ennek a rétegnek a lebecsülésével. De téved azért is, mert a maszek paraszt is hamar rádöbben, hogy eltapsolják a bankhiteleit. Aztán majd a háziasszony jön rá arra, hogy lám, milyen igazuk volt ezeknek: a tíz százalék alatti infláció a mesterségesen nyomott élelmiszerárak miatt van. Mert amint a kenyér, a tej, a hús elkezd drágulni, a tíz százalék tarthatatlan. Amíg a belső piacon árutöbblet van, az lefelé viszi az árakat; ám abban a pillanatban, hogy likvidálják a középüzemek egy jelentős részét, többek között az üzletrésztörvénnyel, az árutermelés visszaszorul. Így viszont a hazai termékből relatív áruhiány lesz, a növekvő import miatt pedig meglódul az élelmiszerár.

– De az élelmiszerárak növekedése elkerülhetetlen.

– Ami viszont elkerülhető lenne, hogy ez a háziasszonyok által megfizetett többlet az importőrhöz kerüljön. Ha a magyar paraszt kapná, visszafolyna a hazai gazdaságba. Csakhogy nem ez történik, hanem az, hogy a valódi termelői bázist messze a szükséges alá szorítjuk, és fenntartunk egy óriási őstermelői vagy hasonlónak nevezett kört, amely tagjai nem integrálhatók az európai folyamatokba. A jó esetben önellátó, egy hektár alatti területen gazdálkodó 940 ezer ember gazdaságilag nem értelmezhető, s közülük mintegy 600 ezren biztosan a perifériára szorulnak. Ráadásul ma olyan támogatási rendszer van Magyarországon, hogy ha valaki húsz hektár alatt gazdálkodik, nem kell betartania a minőségre vonatkozó legszigorúbb követelményeket. De könyörgöm, az ő fertőzött területe végigfertőzi a környezetét! Ettől kezdve megkérdőjeleződik a magyar minőségi árualap biztosítása.

– Meddig szociális, illetve honnan gazdasági kérdés akkor a vidék, a parasztság helyzete?

– Az, amikor a tartósan fenntartható minőségi árutermelés nem biztosítható, s a befektetések nyilvánvalóan csak a család napi élelmiszer-beszerzését, ruházkodását szolgálják, valóban nem nevezhető valóságos termelésnek. Erre nagyon világos európai és hazai normák vannak, ám ahhoz, hogy azok a gyakorlatban is használhatók legyenek, nem tudjuk elkerülni a regisztráció, az adatszolgáltatás kötelezővé tételét. Úgy gondolom, hogy mind a társadalombiztosításba, mind az adófizetésbe be kell kapcsolni az őstermelőket. Az ebből a rendszerből kimaradókat pedig – akik kisodródtak az iparból és egyéb helyekről, s erkölcsileg és gazdaságilag lezüllött agrárproletárrá lettek – igenis a szociális minisztériumon vagy a regionális fejlesztéseken keresztül kell a szektorból elmozdítani – differenciáltan, nagyon gondosan, nagyon odafigyelve –, s átképezni, ahogy már említettem. De folytathatom a sort az olyan körzeti és háziorvosokkal, akik azt látják majd, hogy az árokparton eldobált receptek vannak, mert nem tudják az emberek kiváltani. Amikor meghirdettük a Zöld Szalag mozgalmat, meglepetésemre tíz telefonálóból hat-hét ügyvéd, pedagógus, mérnök, kereskedő, ipari vállalkozó volt, akik a saját szolgáltatásaikon keresztül érzékelik a vidék elszegényedését.

– Mi lenne az, amit ön, mondjuk agrárminiszterként első lépésként tenne?

– A Zöld Szalag mozgalomban pontosan ezt fogalmaztuk meg a földbirtok-politikától a támogatási rendszerig, az intézmények megszervezésétől a különböző struktúrák kialakításáig, az oktatási rendszerrel bezárólag.

– Nézzük a birtokrendszert! A miniszterelnök bejelentette, hogy még az első félévben tető alá hozzák a birtoktörvényt. Van ennek bármiféle realitása?

– A miniszterelnök úr sajnálatos módon abban a kőben botladozik, amit 1991–92-ben a lábai elé helyeztek. Hiszen a kárpótlás valóban olyan birtokstruktúrát hozott létre, amely semmiképpen nem nevezhető optimálisnak. Hihetetlenül kicsinyke és töredezett, s nincsenek olyan intézmények, törvények, amelyek a birtokkoncentrációt segítenék. Sőt, ami van, az inkább az osztódását ösztönzi. S ha meg akarunk valósítani egy olyan programot, mint amiről beszéltem, akkor nem földvásárlásra kell fordítani az anyagi erőforrások jelentős részét, hanem technológiára és minőségfejlesztésre. Ezért én egy olyan törvényt szorgalmaznék, amely a földbérlők státusát erősítené, ugyanúgy, mint a nyugat-európai országokban, hogy bátran ültessenek, fektessenek be. Egyetértek Glatz Ferencnek, a Magyar Tudományos Akadémia elnökének azzal a minap hallott fejtegetésével, hogy manapság nem az az igazi kérdés, ki a föld tulajdonosa, hanem hogy gondos gazdája van-e a földnek. S ilyen értelemben a külföldiek földtulajdonszerzésével kapcsolatos kérdésekre is választ lehet adni. Mert, ha törvényileg kellőképpen védjük a magyar gazdák érdekeit, akkor olyan nagyon senkit nem zavar az, ha valaki Nyugat-Európából a pénzét a magyar földbe fekteti, miközben eleget tesz a törvényi kötelezettségnek, és a földjén munkahelyeket, virágzó réteket, legelőket, erdőket látunk.

– Csak meg kellene szülni ezt a magyar gazdákat védő törvényt!

– Igen. Úgy, hogy a helyben lakás, a szakmai képzettség fontos feltétel legyen, hogy a faluból ne elvigyük a vagyont, legyen szó akár a földről, akár a profitról, hanem visszaáramoltassuk oda.

*

Termelés
A kilencvenes évek közepének rövid életű fellendülése után,1997-től a mezőgazdasági termékek termelésének trendje csökkenő. Az ágazat bruttó termelésének volumene 2000-ben mindössze 60 százaléka volt az egy évtizeddel korábbinak.

A gabonatermelés mennyisége a kilencvenes évek elejének évi 13-14 millió tonnájáról 2000-re 10 millióra csökkent. 1997-től az előző évhez viszonyítva minden évben egymillió tonnával kevesebb gabonát takarítottak be. 1999-ben mindössze 2,6 millió tonna búza termett, amire az utóbbi negyven évben nem volt példa Magyarországon. A búza hektáronkénti hozama a nyolcvanas években még a nyugat-európaival azonos szinten volt, mára csak az uniós átlag felét éri el (2000-ben 3,6 t/ha).

Minden állatfaj létszáma csökkent. A szarvasmarha állománya tíz év alatt a felére esett, csakúgy, mint a sertésé. Egyre kevesebb a baromfi és a juh is. A baromfiágazatot kivéve, 1996-tól folyamatosan csökken az állattenyésztés teljesítménye: egyre kevesebb vágómarhát, -juhot és -sertést állítanak elő, csökken a tojás-, a gyapjú- és a haltermelés is. A tejtermelés enyhén emelkedő trendje a mai magyar állattenyésztés egyetlen pozitív fejleménye, bár a jelenlegi kétmilliárd literes termelés is még mindig mintegy 20 százalékkal kevesebb, mint tíz évvel ezelőtt.

Export
Az agrárgazdaság exportteljesítménye 1995-ben megközelítette a 3 milliárd dollárt, miközben külkereskedelmének egyenlege meghaladta az 1,9 milliárdot. 1996 óta a kivitel csökkenő tendenciájú, 2000-ben mindössze 2,35 milliárd dollár volt, az agrár-külkereskedelmi mérleg is már csak 1,2 milliárd dolláros aktívumot mutatott. A csökkenő vámok és lefölözések ellenére sem tudtuk az Európai Unióba exportunkat érdemben növelni, ugyanakkor néhány év alatt az unióból érkező mezőgazdasági nyersanyag és élelmiszer a duplájára nőtt.

Agrárolló
Noha 2000-ben, a piacgazdaságra való áttérés óta először zárult érdemben az agrárolló, a nyílás mértéke még így is nagy: tíz év alatt a mezőgazdasági termeléshez felhasznált iparcikkek árindexe a hét és félszeresére, a mezőgazdasági termelői árindex viszont „csak” alig ötszörösére emelkedett.

Beruházások
A mezőgazdasági beruházások 1990-ben még közel 9 százalékát adták a nemzetgazdaság összes beruházásainak, 2000-ben már csak alig 3 százalékát. 1998 óta a mezőgazdasági beruházások nemcsak reálértékben, hanem folyó áron számolva is drasztikusan csökkennek. A termelőberuházások volumene 2000-ben mindössze 40 százaléka volt a tíz évvel ezelőttinek.

Foglalkoztatottság, keresetek
Tíz év alatt a mezőgazdaságban foglalkoztatottak háromnegyede, közel 700 ezer ember veszítette el munkahelyét. Miközben a munkavállalók alig 7 százaléka dolgozik az agrárágazatban, a munkanélküliek felét az egykori termelőszövetkezeti tagok és állami gazdasági dolgozók adják, és legalább 300 ezer főre tehető a tartós megélhetésre esélyt nem kínáló kisbirtokokon gazdálkodó kényszervállalkozók száma. Az ágazatban a bruttó átlagkereset 1995 óta mind jobban elmarad a nemzetgazdaság más ágazataihoz képest: 2000-ben mindössze 65 százaléka volt.

Uniós szempontok
A KSH 2000. évi Általános Mezőgazdasági Összeírása szerint Magyarországon 960 ezer gazdaságnak minősülő falusi háztartás van; ebből 607 ezernek van egy hektárnál kisebb birtoka, 10 hektárnál nagyobb mindössze 51 ezernek. Az Európai Unió agrárszabályozása szerint viszont az egy hektárnál kisebb területen gazdálkodók nem minősülnek árutermelő egységnek, ezért nem kerülhetnek be a támogatási programokba. Így a közel egymillió kistermelőből 600-700 ezer a csatlakozás után nem részesül majd agrártámogatásban, legfeljebb szociális segélyben.

A sikeres uniós középbirtok pillére a saját földtulajdon és az intenzív állattenyésztés. Egy ilyen birtok létrehozása rendkívül beruházásigényes. Ahhoz, hogy mintegy százezernyi középbirtok „kiválthassa” a nagyüzemek jelenlegi termelését, mintegy 5000 milliárd forint új beruházásra lenne szükség. 2000-ben összesen 65 milliárd forintot költöttek agrárinvesztíciókra, de ennek kétharmadát nagyüzemek fektették be. Ebben a tempóban az átállás 230 évig tartana.