„Az agrárgazdaságban az alábbi fő célkitűzéseknek kell érvényesülniük:
a) a termelés versenyképességének a javítása, a mezőgazdasági termelés és a piaci viszonyok feltételeinek olyan alakítása, melynek eredményeként elsősorban hazai termékekkel, megfelelő mennyiségben és minőségben legyen kielégíthető a lakosság élelmiszer-kereslete;
b) a nemzetgazdaság más ágazataihoz viszonyított esélyegyenlőség megteremtése, továbbá annak elősegítése, hogy az agrártermelésből élők arányos tőke- és munkajövedelmet szerezhessenek meg;
c) a kedvező agráradottságok – a viszonylagos előnyöket kínáló természeti és gazdasági erőforrások – gazdaságos, exportorientált termelés szolgálatába állítása;
d) a jogszabályi előírásoknak megfelelő foglalkoztatás és jövedelemszerzés ösztönzésével hozzájárulás a vidék lakosságmegtartó képességének javításához;
e) a termelőtevékenység összhangba hozása a természeti környezet megőrzéséhez fűződő össztársadalmi érdekkel, az agrárgazdaság fenntartható fejlődésével;
f) a gazdaság emberi erőforrásainak fejlesztése, az agrárinnováció segítése.”
A fenti idézet a magyar Országgyűlés által elfogadott, az agrárgazdaság fejlesztéséről szóló 1997. évi CXIV. törvényből való. Hatálybalépése óta csaknem négy év telt el. És nemcsak hogy semmi nem teljesült a felsorolt célokból, hanem az agrárium és a vele szorosan összefüggő vidék helyzete – egy összességében dinamikusan növekvő nemzetgazdaságon belül – folyamatosan romlik.

Lehetséges modellek
Mi a valóság a magyar mezőgazdaságban az elmúlt két és fél év kormányzati retorikájával– virágzó ágazat, hatástalanított „bombák”, tengerentúli exportsikerek stb.– szemben?
A múlt hónapban ismertettük az agrárium állapotát bemutató adatokat, tényeket, valamint egy lehetséges irányt: egy stratégiai elképzelést, amelynek lényege egy szűkítetten megtartott, ám a jelenleginél magasabb technikai szinten megvalósuló ipari tömegtermelés (gabona, hús- és tejipar), mellette a magas minőségű és élőmunka-igényű kertészet, tágabban értelmezve a biokultúra elterjesztése.

Most ez utóbbi irányt nézzük meg tüzetesebben, keresve a választ arra: vajon milyen alternatív agártermelési modellnek kellene megvalósulnia ahhoz, hogy a magyar mezőgazdaság, a magyar vidék egy fejlett, nyugat-európai ország mezőgazdaságához és ne egy elmaradott térséghez hasonlítson? Ám ehhez szükség van egy kis történelmi áttekintésre.

Energiaigényesebb, mint a vaskohászat?
Az iparszerű agrártermelés két típusa alakult ki a világban: az úgynevezett eszközintenzív, amikor ugyanazokon a korlátozottan rendelkezésre álló földeken kell egyre többet beruházni a termelési hozamok növekedése érdekében (ez jellemezte Európa nyolcvanas évekbeli agrárfejlődését); és az úgynevezett eszközhatékony, amikor újabb és újabb szabad területeket vonnak művelésbe a termelési eszközök hatékony kihasználása érdekében (ez történt az USA-ban, Kanadában, Ausztráliában). Magyarország számára egyik sem járható út.

Nagy Bálint agrárszakértő még a nyolcvanas évek elején mutatott rá először arra, hogy rossz az az agrárfejlesztési irány, ahol a ráfordításokban az ipari eszközök válnak meghatározóvá. Ez ugyanis háttérbe szorítja, lebecsüli az emberi munkát, a természeti erőforrásokat, azok jelentőségét, a mezőgazdasági termelés gyors ütemű mennyiségi növekedését pedig az eszközök hatékonyságának mérséklődése kíséri. Azaz: minden egységnyi hozamnövekedéshez két-három, majd egyre többszörös egységnyi befektetésre van szükség. Ráadásul az ipari mezőgazdaságban alkalmazott eszközök kétharmada közvetlen kapcsolatban van az energiákkal – a gépek energiával üzemelnek, a nitrogénműtrágya földgázból készül –, így a háztartások és a vegyipar után az agrárgazdaság a leginkább energiafüggő ágazat. Nagy Bálint számításai szerint energiaigényesebb, mint a vasipar.

A nyolcvanas években, amikor a magyar mezőgazdaság a nyugat-európai hozamokkal azonos értékeket produkált, szakértők egy szűk csoportja figyelmeztetett: egyre nagyobb költséggel lesz csak előállítható ugyanaz a mennyiség, s ez folyamatosan és egyre erőteljesebben növeli majd az ágazat állami támogatás iránti igényét. Az állami-politikai vezetők azonban nem akarták ezt meghallani. Történelmi távlatból talán érthető: ekkorra a magyar ipar devizatermelő képessége a nullára csökkent, az ország külföldi eladósodottsága egyre súlyosabb terhet jelentett; így szinte bármi áron szükség volt a mezőgazdasági exportbevételre. Ennek ellenére az agrárium az egyre magasabb termelési igények teljesítéséhez nemhogy több állami támogatást kapott volna, hanem az évtized második felében még azt a jövedelmet is elvonták tőle, amit létrehozott.

Szakmai helyett politikai döntések
Sajnos, tíz évvel ezelőtt a rendszerváltás sem hozott kedvező fordulatot az ágazat számára. Az olcsó orosz gáz és az ebből gyártott olcsó nitrogénműtrágya „eltűnése” valósággá változtatta az addig csak jelzett problémát. Ráadásul az amúgy is eladósodott, súlyos válságban lévő mezőgazdasági szövetkezetektől elprivatizálták a még életképes melléküzemágakat. A földeknek az úgynevezett történelmi kárpótlással járó elvesztését pedig – hiszen a kárpótoltak jelentős része nem a mezőgazdaságból élt – az ágazat már végképp nem tudta elviselni.

Az elmúlt két-három évben még tovább romlott és bizonytalanodott az agrárhelyzet. A nagyüzemek támogatása lekerült a napirendről, sőt a közelmúltban a szövetkezeti üzletrészek kötelező kifizetésével kapcsolatos kormányzati, majd parlamenti döntés alapjaiban ingatta meg az iparszerű mezőgazdaságra alkalmas rendszereket.

De ez nem szakmai, hanem kizárólag politikai lépés volt. Ahogy a kistermelők érdekében hozott határozatok – például a tíz hektár alatt gazdálkodók támogatása – is csak első hallásra szolgálja az ő érdeküket. Valójában céljuk és hatásuk átgondolatlan, akárha egy feneketlen kútba öntenénk a pénzt.

Milyen modellt hozzunk létre?
Mindezek következtében, most, 2001-ben ismét arról kell dönteni: milyen agrármodellt hozzunk létre. Olyat-e, amelyikben fennmarad az ipari beszállítók és tőkés befektetői körök igényeinek megfelelő, iparszerű mezőgazdaság-fejlesztési stratégia, azaz a termelés automatizálása miatt a most még mezőgazdaságból élők többsége kiszorul az ágazatból, tömegesen elvándorol a városokba, vagy a szociális gondoskodást igénylők csoportjába kerül? Vagy? Van-e olyan választható modell, amely az iparszerű tömegtermelés egyre több és több pénzbe kerülő, de mégiscsak büszkén számszerűsíthető („15 millió tonna gabona”) és felmutatható teljesítményéről lemondva, inkább a családi gazdaságokat, a helyi közösségeket, a magyar vidéket hozza valóban kedvező helyzetbe?

Van ilyen modell – mondja dr. Ángyán József, a Szent István (volt Gödöllői Agrártudományi) Egyetem Környezetgazdálkodási Intézetének igazgatója. Mégpedig az úgynevezett környezetgazdálkodási elvű, többfunkciójú mezőgazdaság.

Nemzeti program a pincében
És most lepődjenek meg: ezt a modellt mint Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programot (NAKP) a kormány másfél évvel ezelőtt – 2253/1999. (X. 7.) határozatával – el is fogadta. Ez a kormányhatározat azt is előírja, hogy a program megvalósítására a 2000. évi költségvetésben 6,5 milliárd forintot kell(ett volna) elkülöníteni, majd 2001-ben és 2002-ben ismét gondoskodni kell(ene) a támogatási források biztosításáról. Azonban sem tavaly nem volt, sem az idén nincs elkülönítve egy fillér sem erre a célra az államkasszában.

A nemzeti programot tartalmazó tanulmány első kötetét néhány ezer példányban még 1999 novemberében kinyomatatta a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) – felelős kiadója dr. Torgyán József miniszter –, a könyvek azonban mintegy „szamizdatként”, azóta is a tárca pincéjében hevernek. A programot egyébként az FVM mellett jegyzi a Környezetvédelmi Minisztérium, a Közlekedési, Hírközlési és Vízügyi Minisztérium, a Gödöllői Agrártudományi Egyetem, a Magyar Tudományos Akadémia, a Földmérési és Távérzékelési Intézet, a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Rt., a Balaton-felvidéki Nemzeti Park Igazgatóság és a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület. Ennyi intézmény is kevés azonban ahhoz, hogy elhivatott szakembereik valódi kormányzati támogatást élvezve dolgozhassanak – hiszen zömében kisebbségben vannak a saját szervezeteiken belül is – ahelyett, hogy mint egy földalatti mozgalom harcosai legyenek kénytelenek küzdeni a környezeti alapú mezőgazdaság megvalósításáért. Az már csak ráadás, hogy a program népszerűsítésére több mint egy éve elkészült, hatrészes, komoly szakmai tartalmú filmet néhány FVM-funkcionáruson kívül a mai napig senki nem láthatta. Hogy hol vannak a tekercsek? Valahol egy fiókban vagy polcon porosodnak, ahogyan a könyvek is az FVM pincéjében.

Vidékiség: új életforma
A környezetgazdálkodási agrármodellnek kicsit leegyszerűsítve az a lényege, hogy nem specializálódni kell, amit a tömegtermelés gazdaságossági szempontjai igényelnének, hanem ellenkezőleg: az agrárpolitikát be kell ágyazni egy környezetgazdálkodási elvű, korszerű vidékfejlesztési politikába. Vagyis egy fillérrel sem szabad több állami forrást fordítani az agrárhozamok növelésére, mint amennyit a terület adottságaitól függő, optimális megtérülés indokol. Az így felszabaduló állami eszközöket viszont olyan mezőgazdasági rendszerek elterjesztésére kell fordítani, amelyeknek jelentős a környezeti, társadalmi, szociális és regionális hatékonyságuk.

Az Európai Unió 1992-ben kidolgozott közös agrárpolitikája (CAP) is megfogalmazza, hogy a „vidékiséget” új életformává kell tenni, nem csupán foglalkozássá. Más kérdés, hogy az unió sem képes ezt egyik napról a másikra megvalósítani. A Vidéki Térségi Európa Kartáját 1996-ban fogadta el az Európa Tanács, ebben határozzák meg, hogy „olyan életképes mezőgazdasági, erdészeti és halászati/aquakultúra szektorokra épülő vidékfejlesztés valósítható meg, amely képes az emberi tőke megtartása és fejlesztése érdekében gazdasági tevékenységet vonzani a vidékre”…
Az EU közös agrár- és vidékpolitikájának koncepciójára (CARPE) végül is 1998-ig kellett várni, majd az új agrárpolitika következő hétéves költségvetési kereteit az Agenda 2000-ben teremtették meg.

Védett hungarikumok
Milyen lenne egy környezetgazdálkodási alapú, sokfunkciós modell szerint tíz–tizenöt év múlva a magyar agrárium, a magyar vidék?
Olyan, ahol értéke van a helyi ökológiai adottságoknak, történelmi kultúrának, ahol a kézműipari termékektől kezdve az ősrégi magyar fűszernövényekig, a nógrádi kecskesajton, a tönkölybúzán át a ridegen tartott szürkemarháig (ami bizonyítottan soha nem kapja el a kergemarhakórt) minden eladható áru és védett hungarikum. Ahol a vendéglátás a családi termelésből származó csirkére, zöldségre, lekvárra, borra stb. épül. Ahol a védett területeken döntővé válik az ökológiai gazdálkodás, ami ezzel párhuzamosan egyre inkább terjed a nem védett területeken is – sorolja Nagy Bálint. Ehhez Ángyán József hozzáteszi a „tiszta, élő és változatos környezetből egészséges, biztonságos és különleges minőségű élelmiszert”, ami a mottója lesz az országunkról kialakuló képnek.

A magyar agrárium és vidék érdekében tehát olyan mezőgazdálkodásra van szükség, amely úgy állít elő a fizetőképes piacokon eladható termékeket, hogy közben megőrzi a tájat, az élővilágot s benne az embert és közösségeit. Ennek a lehetősége benne van a spontán módon eddig is így gondolkodó, példaértékű családi vállalkozásokban, s az úgynevezett SAPARD kistérségi vidékfejlesztési programok is tömegével tartalmaznak ebbe a modellbe illeszkedő elképzeléseket.

Mégis, senkiben nem szabad hiú ábrándokat kelteni! Hathatós és valódi kormányzati segítség nélkül ugyanis mindebből nem lesz semmi. A környezetvédelem, a mezőgazdaság és a vidék fejlesztése, ezek közös programban való összehangolása kötelező állami feladat, amelynek megoldására ráadásul egyre jelentősebb európai uniós források vonhatók be.
Az új agrárminiszter – a környezetvédelmi miniszterrel együtt – a hírek szerint fel akarja hozatni a pincéből a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programot. Bárcsak így lenne! Bár ennek, sajnos, ellentmond, hogy az FVM-ben nemrég készült el a Híd a XXI. századba címet viselő agrárstratégia, olyan tartalommal, mintha a hetvenes években íródott volna. Ismét cél lenne a „15 millió tonna gabona”?…

*

Unió: földalapú, normatív támogatás
Az Európai Unióval folyó magyar agrártárgyalások ma elsősorban a kvóták és kompenzációs kifizetések körüli alkudozásról szólnak, hogy a belépéskor minél többet szerezhessünk meg az EU támogatási keretéből az agrártermelés finanszírozására. Ha sikerülne elérni, hogy az unió hazánk 1985–1989 közötti éves termésátlagait vegye figyelembe (ezek jóval magasabbak a jelenleginél), akkor mintegy 1,5 milliárd euróra számíthatnánk.

A fő probléma azonban az, hogy az EU-források növekvő mértékben immár nem a termeléshez kapcsolódnak majd, hanem az úgynevezett második pillérhez: a környezetgazdálkodási alapú vidékfejlesztéshez. Ebbe az irányba hatottak a WTO-tárgyalások, az 1995-ös híres uruguayi forduló az EU és az USA közötti tárgyalássorozatban, amikor is elfogadták az agrártámogatások fokozatos csökkentését. Az e helyzetben rejlő lehetőségek kihasználására pedig a magyar hivatalos tárgyalófelek – legalábbis eddig – szinte nem is tesznek kísérletet.

Ausztria nyolc évig készítette a maga nemzeti agrár-környezetvédelmi programját, amit olyan sikerrel valósít meg, hogy 1995 óta évente 250 millió eurót kap az unió közös keretéből. Erre az osztrák parasztok minőségi, speciális, magas élőmunka-igényű termeléssel, környezetbarát rendszerekkel pályázhatnak. A kormány biztonságot nyújtó, ötéves szerződéseket köt a gazdákkal. A támogatás alapja a föld, a megművelt terület mérete. Tehát szó sincs utólagosan, számlákkal igazolandó költségek megtérítéséről, szó sem lehet kedvezményezett és nem kedvezményezett pályázókról – az áthallás a jelenlegi magyar környezettámogatási rendszerre nem véletlen! Csak és kizárólag a pályázati kiírásokban konkretizált céloknak megfelelő, normatív támogatás a szerintük járható út. Ma már az osztrák gazdák termőterületük 90 százalékával vesznek részt a programokban, és ennek köszönhetően Ausztria öt év alatt megduplázta parasztsága jövedelmét.

Ahhoz, hogy Magyarország sikerrel pályázhasson a csatlakozáskor a „második pillér” keretéből, nem elég papíron bemutatni az agrár-környezetvédelmi programunkat, hanem meg is kell kezdeni a megvalósítását. Az EU ugyanis a költségek 75 százalékát állja, a fennmaradó 25 százalékot a magyar államtól várja, hogy tegye hozzá. Ilyen program indítása egyébként valamennyi EU-tagállam számára kötelező, e nélkül tehát be sem léphetünk az unióba.

*

Természetesen… kereslet is van
Egyre bővül azoknak a köre, akik nem a tömegtermelés kínálta termékekből választanak maguknak finomságokat – mondja Kopátsy Sándor közgazdász, miközben az almáriumból az asztalra tesz egy karcsú, címkézet üveget. Pálinka van benne, kökényből készült. – Tizenöt ével ezelőtt, egy bakonybéli szép napon jutott eszembe, hogy miért ne lehetne a vadkörtétől roskadozó fák gyümölcsét hasznosítani. Első nekifutásra vagy öt-hat mázsát szedtünk le a barátaimmal, és elvittük egy környékbéli pálinkafőzőhöz, úgymond bérfőzésre. Azóta már tizennégy-féle erdei gyümölcsből készül pálinka, olyan, ami páratlan a maga nemében. Azért páratlan, mert a kökény, a som, a csipkebogyó, a bodza leginkább csak vegyes erdőkben található, ilyen pedig Nyugaton, az ottani erdőművelésnek köszönhetően, már alig van. Így lehetne az elmaradottságból előnyt kovácsolni. A feltételes módot pedig azért használom – folytatja Kopátsy Sándor, miközben tölt a kökénypálinkából –, mert nálunk egyelőre nem engedélyezik a pálinkafőzést, most van folyamatban a rendelet felülvizsgálata. Gondolja csak meg, mennyi embernek adna munkát a vadon termő, felhasználatlan erdei gyümölcs begyűjtése. Milyen jót tenne az ország hírnevének is, ha ezeket az unikumokat Nyugaton is árulnák! Lenne rá kereslet, ezt a bakonybéli pálinkafőző mestert azóta már egész Nyugat-Európából zargatják, hogy csak egy üveggel adjon el nekik. Csak megjegyzem, Kecskemét és Városföld között, vagy húsz kilométer hosszan valósággal roskadoznak a bokrok a bodzától. A Széchenyi-tervben szerepel egy úgynevezett hungaricum kitétel, ilyen például a makói hagyma, a bogyiszlói paprika, tehát az olyan termékek, amik jellegzetesen a hazai éghajlatnak és földnek köszönhetik minőségüket. Az erdei gyümölcsből készült pálinka is lehetne ilyen, magyar unikum.
Koccintottunk rá.

R. G.

*

NAKP
„Nem elég tehát az eddigi stratégiát, rendszertechnológiát tökéletesíteni, hanem új stratégiára és ehhez illeszkedő, ennek gyakorlati megvalósítási kereteket adó megoldásokra, rendszerekre van szükség. Ez az új európai agrármodell, az úgynevezett multifunkcionális mezőgazdálkodás, a környezet- és tájgazdálkodás, melynek feladatait két nagy körbe sorolhatjuk” – olvasható a Nemzeti Agrár-környezetvédelmi Programban (NAKP). Ezek: „az alapvetően a piac által szabályozott termelési feladatok, amelyek az élelmiszerek előállításán túl a nem élelmiszer célú termékek (megújítható nyersanyagok, energiaforrások stb.) előállítását is egyre inkább magukba foglalják, valamint a körzettel, a tájjal, a földdel kapcsolatos környezeti, társadalmi és kultúrfeladatokat.”

A program alkotóeleme hét alprogram: agrár-környezetgazdálkodási alapprogram; az integrált gazdálkodási célprogram; ökológiai gazdálkodási célprogram; extenzív gyephasznosítási célprogram; vizesélőhely-hasznosítási célprogram; Érzékeny Természetvédelmi Területek (ÉTT) hasznosítását biztosító (térségi) célprogramok; kutatási, tervezési, képzési, szaktanácsadási és demonstrációs programok. (Az NAKP-t bővebben a www.piac-profit.hu/Mozgástér rovatában ismertetjük, és teljes terjedelmében megtalálható az SZIE Környezetgazdálkodási Intézetének honlapján: www.ktg.gau.hu, a Kutatások között.)