A Nyugdíjbiztosítási Alap pénzügyi egyensúlyát a reform első három évének intézkedései nem befolyásolták – állítják független kutatók, 2001-es becslésekre alapozva. A hiány csak kismértékben nőtt meg, mert a nyugdíjemelési szabályok megváltoztatása és a foglalkoztatottak által fizetett nyugdíjjárulék kulcsának megemelése javította, míg a munkáltatói járulék mérséklése rontotta az alap helyzetét.

A re-reform

A magánnyugdíjpénztárak hatékonysága, hosszú távú szerepvállalása azonban egy ideig megkérdőjelezhetővé vált az alapítást követő világgazdasági recesszió és az előző kormányzat restriktív döntései miatt (erről lásd a Piac és Profit 2002. januári cikkét); a szakmabeliek kétségüket fejezték ki, hogy a 2013-ban nyugdíjba lépők ellátását 25 százalékban képesek lesznek fedezni a pénztárak.

Az idén január elsején hatályba lépett nyugdíjtörvény-változások azonban lényegében visszaállították az 1998-ban elindított reformelképzeléseket, amelyeket az Orbán-kormány sok szempontból kifogásolt intézkedései torzítottak el. Ismét kötelezővé vált a pályakezdők számára a pénztártagság, a tagdíj mértéke az idén a nyugdíjjárulék-alapot képező jövedelem 7 százalékára emelkedett, jövőre pedig – az 1998-as reformban is szereplő – 8 százalék lesz.

2004. január elsejével a nyugdíjjárulék mértéke az idei 1,5 százalékról 0,5 százalékra csökken. A hatályos jogszabály megadja a pénztártagok tagdíj-kiegészítése feletti rendelkezési jogot is. Így azok, akik január 1-jét követően visszaigazolnak, valamint azok, akik a törvénymódosítás előtt visszaléptek a társadalombiztosítási rendszerbe, öt éven belül visszakérhetik pluszbefizetéseiket, vagy átutalhatják azokat valamelyik önkéntes nyugdíjpénztárba.

Nyitott kérdések

A folyó állami bevételekből fedezett társadalombiztosítás hosszú távú fenntarthatósága azonban nyitott kérdés, mégpedig a második évtizedben tömegesen nyugdíjba vonulók miatt. Igaz, az értékelések alapján a népesség elöregedése 2020-ig nem jelent reális veszélyt az alapnak, viszont több speciális intézkedésre lesz szükség.

Az egyik legvalószínűbb megoldás a nyugdíjkorhatár emelése, amely, bár a társadalom szempontjából racionálisnak tűnik, gazdasági hatással csak akkor jár, ha az átlagos munkában töltött idő is növekszik. Erre viszont kevés az esély, tekintettel a már jelenleg is meglehetősen magas, 39 év körüli átlagos szolgálati időre, valamint a munkanélküliségre. Továbbá - nemzetközi egyezmények alapján - a várható élettartamnak legalább öt évvel meg kell haladnia a nyugdíjkorhatárt. A GKI Gazdaságkutató Rt. számításai szerint az 1998-as reform által két évvel kitolt, 62 éves nyugdíjkorhatár beéréseként 2010-re a 60–64 éves korosztály 20–30 százaléka fog dolgozni, azaz tízszer többen, mint 2000-ben, és ha 2020-ra a korhatár 65 évre emelkedik, a korosztály fele még aktív kereső lesz.

Nyugdíjakkal az unióban

Magyarország EU-csatlakozása után várhatóan lényegesen megnő a munkaerő mobilitása. A szintén a felosztó-kirovó rendszer demográfiai jellegű problémáival küszködő Európai Unióban rendeletek szabályozzák a több országban dolgozók nyugdíjjárulék-fizetésével, a szolgálati időszak megosztásával, illetve az ellátások kiutalásával kapcsolatos adminisztrációt.

A rendelkezések úgy szólnak, hogy a biztosítási jogviszonyt a munkahely szerinti tagállam szabályai alapján kell megállapítani, de csak akkor, ha az illető 12 hónapnál többet dolgozott az adott országban. Ebben az esetben a munkát vállaló „magával viszi” a szolgálati éveket, és így a biztosítási időszakkal arányos mértékű állami nyugdíjat fog kapni minden olyan tagországtól, ahol egy évnél többet dolgozott. Ez azt is jelenti, hogy ha a nyugdíj kérelmezésére jogosító tagállamban a korhatár a többinél alacsonyabb, akkor az ebben az országban ledolgozott évek alapján részesül majd ellátásban, és a korhatárok elérésével csak fokozatosan jut a más államokból származó nyugdíjához.

A magán-nyugdíjpénztári tagok a csatlakozást követően nem tapasztalnak lényeges változásokat, körük 2004-ben már csak a kötelezően magyar pénztárat választó pályakezdőkkel bővül. Az unióban érvényesülő alapelv szerint a pénztártagság szempontjából az első biztosítottá válás a mérvadó, nem az állampolgárság; vagyis az lesz kötelezően hazai pénztár tagja, aki először Magyarországon kezdett el dolgozni.

Ha valaki külföldre megy dolgozni, vagy nincs jövedelme, ebben az időszakban csak akkor fizethet tagdíjat, ha erre megállapodást köt a pénztárral. A jelenlegi tagok a csatlakozást követően sem „igazolhatnak át” külföldi pénztárakhoz, azonban párhuzamos tagság elképzelhető. Ennek megfelelően a befizetett összegekhez is az adott állam joga szerint meghatározott időpontokban, esetekben és formákban lehet hozzájutni.

A „szüneteltetés”

A magyar jogszabályok alapján a munkáltató nem tehet különbséget a munkavállalói között abban, hogy kinek, mekkora hozzájárulást és melyik ország önkéntes nyugdíjpénztárába utalja. Ha az EU-csatlakozás után a munkavállaló vagy a munkáltató külföldi önkéntes nyugdíjpénztárba fizet, ugyanazokat az adó- és tébékedvezményeket veheti igénybe, mint amelyek egy hazai pénztárba való befizetés esetén illetik meg.

A külföldi kiküldetések esetére nincs konkrét hazai szabályozás, a pénztárak önkéntesen határozhatják meg a tagdíj szüneteltetésének feltételeit, de nem tehetnek különbséget a Magyarországon és a külföldön tartózkodó, „szüneteltető” pénztártagok között.

A kiküldetésen levőknek ugyanakkor lehetőségük lesz folyamatosan fizetni díjaikat, az adókedvezmény az adott ország adóhivatalával szemben is érvényesíthető lesz.

Három pillér

A vegyes finanszírozású rendszerben a leendő nyugdíjas nyugdíjának háromnegyed részét a társadalombiztosítási „pillér” állja, egynegyed részét pedig a magán-nyugdíjpénztári egyéni számláján felhalmozott vagyonból kapja. Az első pillérből adódó nyugdíj egyrészt a kapott bér függvényében alakul, de attól is függ, hogy ki mennyi ideig dolgozik; az egyén által befizetett tényleges hozzájárulás összege korlátozottabb mértékben számít. A második pillérből, a magánnyugdíjpénztárból származó nyugdíjrészt alapvetően a befizetés határozza meg – illetve a kapott bér, mivel annak meghatározott százaléka a tagdíj – és emellett a magánnyugdíjpénztár befektetéseinek hozama. A harmadik „pillér” az önkéntes, egyéni nyugdíjbiztosítás.

Minimálbér, minimáljövő

Vajon hány ember fizet ma saját vállalkozásában minimálbért magának? S hány ember fogadja el, hogy a munkaadója minimálbérre vegye, s a többit „zsebbe” adja? Egyes becslések szerint több százezres, ha nem milliós ez a szám. Közülük mindenki tudja, hogy minimálbérért minimálnyugdíj jár cserébe. Vagyis: ha eljönnek az amúgy sem gazdag nyugdíjasévek, a postás csak valami szóra sem érdemes összeget hoz hó elején.

Sok ember számára ez persze nem jelent sürgető problémát. Ha valaki éppen huszon- vagy harmincegynéhány éves, akkor nem izgatja fel magát különösképpen a nyugdíjaskor kilátásain. De ha ötven körül ballag, esetleg már közelebb van a hatvanhoz, egyáltalán nem lehet érdektelen a számára, hogy mennyi is lesz az annyi.

Mondhatjuk erre könnyedén, hogy az emberek nem gondolnak a saját jövőjükre.

Ám az emberek nem hülyék. Csak csapdában vannak. Mert mit tehet az a szerencsétlen, ötvenhét éves alkalmazott, akinek munkahelye éppen a megszűnés határán tántorog? A dolgozók felét már kirúgták, a másik felének meg értésére adták: vagy elfogadja a minimálbéres konstrukciót, vagy mehet. Akad a helyére boldogan tíz másik. De nem hülye az a kényszervállalkozó sem, aki saját bétéjében minimálbéren él, a költségekkel varázsol, számlákat vesz, és összerezzen minden APEH-levél érkezésekor. Adna ő magának szívesen nagyobb fizetést, és fizetné boldogan a tébét is. De momentán az összeg a gyerek új téli csizmájára kell. A jövő hónapban pedig az autó műszaki vizsgáztatására, mert anélkül aztán föl is köthetné magát.

A tébé pedig szenved, mert a sok minimálbér miatt nincs pénz a nyugdíjakra. Az állam adópénzből pótol. S néhány év múlva, ha ez a sok minimálbéres ember nyugdíjba megy majd, kevesebb lesz a kiadás.

Mondhatjuk, hogy a minimálbéren lévők felélik a jövőt. Szépen hangzik. De momentán a jelent élik fel, mert a jövő már nekik semmit nem ígér.

Nagy Tivadar, Sebők Orsolya, Sós Péter János