Jön az első uniós év - uniósodó adópolitikával és költségvetéssel? A magyar gazdaság derékhadának mozgásterét "belülnézetből" ismerő köztestületi és érdek-képviseleti vezetők nem tűnnek túlságosan nyugodtnak: a biztonsági büdzsével időt, versenypozíciót veszíthet az ország.

Várták is meg nem is az adójogszabályok módosulásait a cégek. Mert az is jó lenne, ha nem minden évben változna az adópolitika, hanem legalább két-három évig a meglévő szabályokkal működne a gazdaság. Bihall Tamás, Borsod-Abaúj-Zemplén megye Kereskedelmi és Iparkamarájának elnöke voltaképpen azt a térségükben is tetten érhető közgondolkodást foglalta szavakba, amelynek lényege nem más, mint a szabályrendszer hosszabb távú kiszámíthatóságának óhaja. A következő évi regulának is legfőbb jellemzője az azonban, hogy számos ponton beavatkozott az adózásba a gazdaságpolitika - el is vett, meg adott is -, ám a végeredmény szerint nincs igazi változás. Jogcímek, arányok módosulnak, de a terhek lényegében nem változnak. Az európai uniós első teljes évünket tekintve - foglalja össze az északi megye cégeinek érvelését a kamarai elnök - nagyon nem szerencsés, hogy a versenyképesség javítását sem adó-, sem támogatási, ösztönzési rendszerén keresztül nem igazán szolgálja a gazdaságpolitika.

Jó eszközre várva

Nemcsak a köztestületnek, hanem az érdekképviseletnek sem egyszerű megválaszolni: az adók jövő évi változásait soknak, kevésnek, avagy éppen elegendőnek lehet-e tekinteni. Számos esetben csökkenthetik adóalapjukat a cégek, s a 2004-essel ellentétben már nem 25 százalékát, hanem a felét lehet az iparűzési adónak levonni az adóalapból. Nem tagadva e jogi változások fontosságát, Szűcs György, az Ipartestületek Országos Szövetsége (IPOSZ) elnöke az adópolitikának nem a mai, hanem a tizenöt éves vetületét szemléli. A mindenkori kormánynak nem a mindenkori költségvetés kiadási oldalának a fedezetéért kell az elvonásokat kidolgoznia, törvénybe iktattatnia, hanem azért, hogy legyen végre egy jó eszköz a magyar gazdaság működőképességének elősegítésére. Csakhogy 1993 óta rendre úgy fogalmazták meg az adótörvényeket, hogy azokban a "de kivéve az egyéni vállalkozót" passzus főszerepet kapott. A legkisebb vállalkozások legnagyobb országos érdekképviselete lehet ugyan elégedett a 2005-ös viszonylag kis számú változtatással, illetve azzal, hogy túl az enyhítéseken, uniós megoldásokat is tartalmaznak a regulák. De ez annak dacára sem elégséges, hogy sikerült elérni, a "kivéve az egyéni vállalkozót" kategória kikerült a szabályozásból, az pedig bekerült, hogy a "társaságokkal megegyező módon".

Bihall Tamás ehhez fűzi hozzá, hogy az új kormány felállásával újszerű hitvita is kezdetét vette. A miniszterelnök éppen a kamarában fejtegette: a vállalatokat nem kell közvetlenül támogatni, éljenek meg, fizessék be az adójukat. Ezzel elvben egyet lehet érteni, de csak akkor, ha a gazdasági környezettel köszönő viszonyban van a kormányzati igény. Vagyis a Borsodban, a Cserehát településein működő cégek is gondolhatnának arra, hogy a megtermelt jövedelmükből fejlesztenek, jut marketingre, kutatás-fejlesztésre, oktatásra. Csakhogy a jelenlegi és a jövő évi adópolitika nem partnere a csereháti vállalkozónak abban, hogy versenyképességét javítsa, életképességét megőrizze. Teljesen világos, hogy az adópolitika kigondolóinak egyensúlyozniuk kell, hiszen az elosztás sokféle kötelezettséget takar. A jövedelmek azonban akkor növelhetők, ha valakik azt megtermelik, s a versenyképességet most nagyon is előtérbe kellene helyezni, akár társadalmi problémák későbbi megoldása árán is.

Az önrész csapdája

Az érdekképviselet elnöke szerint a pozitív megkülönböztetésekből a büdzsének magának is haszna lesz, mégis az evás és az átalányadózó vállalkozások legfeljebb megélni képesek jövedelmükből, de növekedni, érdemi módon megerősödni már nem. A termelő, készletező, raktárt tartó, szakmunkástanulót képző, alkalmazottat foglalkoztató valós kisvállalati réteg, ha igénybe is akarja venni a már létező és az újabb pályázatok elnyerhető pénzeit, nem tudja megtenni.

Orvosolható lenne ennek a csoportnak is a problémája. Mindössze annyi kellene, hogy a kormányzat változtasson szemléletén, s fogadja el: a jövőben is lesznek olyan vállalatok, amelyek sosem lesznek nagyok. Az európai uniós úgynevezett előcsatlakozási pénzről, s az annak sokszorosát kitevő, 2007 utáni összegekről intézkedik a Nemzeti Fejlesztési Terv. Úgy, hogy a költségvetés a magyar pályázó 25-30-40 százalékot is kitevő önrészét eleve bekalkulálja. Szűcs György érvelése szerint ez csapda, hiszen az IPOSZ által képviselt vállalkozói kör nem rendelkezik elégséges forrással s olyan nyereséggel, amilyen a bank számára is megnyugtató lenne. Ezért nem használhatják fel az uniós pénzeket a fejlődésükre, megerősödésükre, versenyképesebbé válásukra.

Bihall Tamás szerint öröm az ürömben, hogy a kormányzat már látja eddigi hibáit. Az uniós és a hazai pályázatoknál egyaránt tetten érhető - fejtette ki az új gazdasági miniszter a kamarában -, hogy a meghirdetett feltételeket nem lehet teljesíteni. Egy kisvállalkozó például aligha fog bankgaranciát kapni a jelen feltételrendszerben. A képzési támogatásokhoz például irdatlan sok pénzt rendeltek hozzá, de költeni a keretből gyakorlatilag nem sikerül. Érdemes végiggondolni, mit is kérnek: előre megfinanszírozva 50 százalék saját erőt igényelnek a pályázótól, akinek ilyen esetben bankhoz kell fordulnia - szinte garantáltan hiába. Még ha jól is megy a cégnek, akkor is finanszírozási problémái állhatnak elő, a kincstár például ráül a pénzére, s hónapokkal később fizet csak.

Igaza van Kóka Jánosnak, sürgősen javítani kell a pályázati feltételeken. De intézményes megoldások kellenek. Például azért, hogy működjenek ismét a garanciaszövetkezetek. A minisztériumnak érdeke felkarolni az ilyen ügyeket. Elegendő a Széchenyi-kártyára gondolni, amely ugyan nehezen induló vállalati gazdasági ötlet volt, de amint sikerült kormányzati segítséggel rugalmas feltételeket, a tízmilliós értékhatárral pedig reális viszonyokat teremteni, beindult és tényeleges hasznot hozva jelen van a gazdasági életben. A Széchenyi-kártya tehát jó példa, a baj csak az, hogy ez az egy van belőle.

Klaszterrel, hálózattal

A BAZ megyei kamara elnökének az a meggyőződése, hogy igen sok esetben nem az Európai Unió diktálja a lehetetlen pályáztatási feltételeket, hanem idehaza találják ki azokat. Bihall Tamás rendszerszerű intézményi megoldásokat hiányol. Példát is mond, miszerint évek óta "élnek" az állam forrásaival felállított kockázatitőke-társaságok, de teljesen észrevehetetlenül. Nagyon messze vannak ezek az intézmények is a vállalatoktól, a vállalati élettől. De igaz az is, hogy nincsenek valódi kockázatitőke-társaságok, csak olyanok, amilyenek a teljesen biztonságos üzletekbe hajlandók beszállni. A kisebb vállalkozások pedig el nem tudják képzelni, hogy belép a tulajdonosi körbe egy külső szereplő, ráadásul az államot képviselve.

Nem véletlenül tartja Bihall Tamás mielőbb megszervezendő formációknak a klasztereket, a hálózaban való működést, a beszerzési társaságokat. Mintegy kiegészítve a kamarai szakember szavait, Szűcs György is arra utal, hogy jó lenne, ha nem ismétlődne meg az az aránytévesztés jövőre, amilyen az idén jellemezte a pályáztatási rendszert. Tény, elképesztően nagy túljelentkezés bénította meg a versenyképességet javító, lényegében gépvásárlást segítő pályázat működését. Számos más pályázattípus végképp íróasztal mellett születhetett, és olyan lett, hogy nem kellett az onnan származó pénz senkinek. Ez azért tanulság lehet 2005-re. A legfőbb ösztönzésnek is azt a valós igényt kellene kiszolgálnia, hogy az eddig túlélésre berendezkedett kisvállalkozói szféra integrációja elindulhasson. Gazdasági társaságokat, termelési és értékesítési láncokat kész kialakítani ez a vállalkozói réteg, s ha a jogi és finanszírozási feltételek is kialakulnak, akkor az olasz mintájú beszerző, értékesítő, hitelgaranciával foglalkozó szövetkezések nálunk is piacra léphetnek végre.