– Váratlanul érte, hogy kipattant a vita Széles Gábor és Járai Zsigmond között, vagy volt ennek már előzménye?

– Az elemzők 2001 nyara óta mondják, hogy az a gazdaságpolitika, ami ma Magyarországon megvalósul, nem felel meg a magyar gazdaság adottságainak, helyzetének és céljainak sem. A kormányváltást követően is folytatódott a laza fiskális politika, sőt az első, illetve a második száznapos program végrehajtásának eredményeként még nagyobb ütemben költekezett túl a kormány, mint ahogy azt elődje megkezdte. Ráadásul expanzív, a reálbéreket gyorsan növelő jövedelempolitika valósul meg úgy, hogy ma nem a versenyszférában kialakuló bérek húzzák a költségvetési szféra béreit, hanem fordítva. És ezzel szemben áll egy ortodox, hihetetlenül kemény monetáris politika, ami megkíséreli – elméletileg nem is indokolatlanul, a gyakorlatban azonban tökéletesen eredménytelenül – ellensúlyozni a túlköltekező államháztartást és a termelékenységnövekedést meghaladó bérnövekedést. Ezt a szakértők pontosan tudták. A probléma az, hogy egy ilyen nyitott gazdaság, amelyik erőforráshiánnyal küzd, hosszú távon akkor tud dinamikus növekedést produkálni, ha a gazdaság szereplői sokat ruháznak be, hogyha a hiányzó tőkét, az erőforrásokat külső erőforrásból meg tudják szerezni. Azaz egy alapvetően beruházásokkal és exportnöveléssel mozgásban tartott gazdaság az, ami hosszú távon megőrzi az egyensúlyi pozíciókat, megtermeli azokat a jövedelmeket, amikből azután egy nagyobb elosztáspolitikát lehet megvalósítani. Ilyen körülmények pedig akkor teremthetők, ha nagyon szigorú, nagyon feszes a költségvetési politika, teljesítményelvű és arányos a jövedelempolitika, a monetáris politika pedig helyesen őrködik a nemzeti valuta értékállandóságán a maga sajátos eszközeivel: kamatpolitikájával, árfolyam-politikájával, kötelezőtartalék-rátával a bankszféra felé, illetve a nyílt piaci műveleteivel megpróbál összhangot teremteni a befektetésösztönzés, a megtakarításösztönzés és az antiinflációs célok között. Ez lenne a helyes, ez lenne az üdvözlendő…

– Elméletben.

– Nem csak elméletben! Magyarország a sokat emlegetett, most már boldog aranykorban, 1996 és 2000 között, szinte hibátlanul ezt a mixet valósította meg. Két éve történt a váltás, amikor a magyar gazdaság letért az export- és beruházásvezérelt pályáról. Ez volt az idézőjelbe tett magyar modell, amely szerint nem kell nekünk törődnünk azzal, ha a nemzetközi világgazdasági környezetben lassulás vagy stagnálás alakul ki, mert képesek vagyunk a saját belső piacaink keresletének növelésével úgynevezett anticiklikus gazdaságpolitikát megvalósítani, amely ellentételezi a nemzetközi konjunktúra visszaesését. Innentől kezdve a magyar gazdaság szereplőinek a versenyképessége minden területen romlott. Hiszen a nemzetközi átlagnál nagyobb gazdasági növekedést, ami így is csökkenő tendenciájú, alapvetően három forrás finanszírozta és húzta. Az egyik a túlköltekező államháztartás. 2002-ben 9 százalékos államháztartási deficit alakul ki a GDP arányában, ami elviselhetetlen. A másik az egy év alatt 15-16 százalékos reálbérnövekedés egy 3-4 százalékos termelékenységnövekedés mellett. A magyar lakosság ráadásul növekvő jövedelméből nem takarít meg nagyobb részt, hanem ellenkezőleg, elkölti, sőt eladósodik, hiszen ugrásszerűen nő a fogyasztási és lakáshitelek igénybevétele. Ez a harmadik dolog. Ez a folyamat természetesen nem tartható fönn – hiszen olyan mértékben rontja az egyensúlyi pozíciókat, hogy azok finanszírozhatatlanná válnak –, azaz mielőbb vissza kell térni az export- és beruházásvezérelt gazdasági pályára.

– Ezt azonban ebben a pillanatban sok minden nehezíti, és vajon jogosan bírálja-e a jegybank a kormány költekező politikáját?

– Joggal, de a bírálat hitelességét tekintve már van probléma. Ugyanis nem most kellett volna elkezdenie a kritikát, hanem már 2001-ben, amikor az Orbán-kormány nem csak a költségvetésből költekezett, hanem az úgynevezett újraelosztási központok számát gyarapította az MFB-vel az ÁPV Rt.-vel. Akkor viszont a jegybank nemhogy nem szólt egy szót sem, hanem maga is beszállt ebbe a folyamatba, és kétszer is kamatot csökkentett, mondván, hogy csökken az infláció. A másik kérdés az, hogy a jegybank által most gyakorolt nagyon szigorú monetáris politika elérheti-e az eredményét. Elvileg ugyanis, ha nagyon erőteljes az inflációs nyomás a gazdaságban – ha az erőforrások nem fedezik azt a keresletet, ami megjelenik a piacon –, valóban a pénzmennyiség szabályozásával, monetáris eszközökkel lehet hűteni a túlfűtöttségét. Ám jelenleg nem ez a helyzet, hiszen minden területen óriási a piaci verseny, amitől alacsonyak az árak és a gyenge versenyképességű magyar agrárgazdaság is képtelen a növekvő költségeit az árakba áthárítani. Tehát a jegybanknak ez a hihetetlenül merev, elhibázott monetáris politikája lényegében dupla adag altatóval kezel egy szívbetegséggel küzdő beteget. Azaz inflációtól „védi” a gazdaságot, holott teljesítménycsökkenés és deflációs veszély áll fenn.

– Mi történik, ha a jegybank nem változtat az álláspontján?

– Az történik, hogy a most rendkívül magasan tartott kamatok miatt drágák a friss források. Miközben a magyar gazdaság szereplőinek egy jelentős része nem is hitelképes, ilyen kamatszint mellett végképp nem tud hitelt felvenni. A nemzetközi cégek pedig inkább a saját anyavállalatukon belül finanszírozzák magukat, vagy rosszabb esetben külföldi pénzpiacokon vesznek fel lényegesen alacsonyabb kamatokkal hitelt. A magas kamatszint tehát, amit a fékezés okán tart fenn a jegybank, nem lehet hatékony a gazdaságban, mert erre a gazdaság szereplői nem reagálnak, sőt mint említettem, a lakosság sem megtakarít, hanem túlköltekezik, mert azt érzi, hogy a gyorsan növekvő béreiből vissza tudja fizetni a drága kölcsönöket. Egyetlen szegmenst befolyásol tehát érdemben ez a jegybanki magatartás, de azt drasztikusan, a befektetési piacot. Hiszen a hazai jegybanki alapkamat és a nemzetközi átlagkamat közötti garantált különbség kockázatmentes profitot hoz a pénzügyi befektetőknek…

– Vagyis vonzza a spekulációs tőkét.

– Mindenki spekulál, nem ezzel van a baj, hanem hogy egy épeszű befektető nem működő tőkét fog jelen pillanatban Magyarországra hozni, nem kockáztatja a befektetésnek a hozamát ebben a nagyon szoros versenyben, hanem learatja azt a garantált hasznát, amit az állampapírral képes realizálni.

– További várható hatás?

– Az, hogy ennek a beáramló óriási forintvásárlásnak a nyomán a forint állandóan a kiszélesített sáv felső határának a közelében mozog, azaz a nemzeti valuta fölértékelődése messze meghaladja a gazdaság hatékonyságának a növekedését. Ami olcsóbbá teszi az importot és megdrágítja az exportot. Tehát az exportőrök jövedelmét drasztikusan csökkenti, és olyan mértékben rontja a versenyképességet, ami további veszteségeket okoz. Ráadásul ezek a veszteségek nem rövid-, hanem hosszú távúak. Hiszen nincs a versenyszférában beruházás. Arról nem is beszélve, hogy Kelet-Közép-Európában a többi csatlakozó ország, elsősorban Csehország és Lengyelország – az ottani jegybank már rájött arra, hogy ezt nem lehet sokáig csinálni, ezért elkezdte az erőteljes kamatcsökkentést – nagyságrendekkel lekörözi Magyarországot a működő tőke beáramlásában. És nálunk pontosan azok a kapacitások nem jönnek létre, amelyek újabb piacok meghódításával fenntarthatnának egy magas gazdasági növekedést.

– Mindezt a jelenlegi kormánytagok vélhetően ugyanígy látják, mint ön. Akkor miért hallgatnak vagy szólalnak meg igen óvatosan?

– A jegybank függetlensége olyan érték, amit óvni kell. Sajnos, egy ilyen helyzetben, amikor politikai látszata van a kormány és a jegybank közötti véleménykülönbségnek, a kormány nem keveredhet bele ebbe a játszmába. Egyébként az is tévedés, hogy a jegybanktörvény szerint csak antiinflációs célja van a jegybanknak. Nem, a törvény azt mondja, hogy az infláció elleni küzdelem, mint elsődleges cél mellett, meg kell teremteni a monetáris politika és a gazdaságpolitika közötti összhangot. Erről pedig most enyhén szólva szó sincs.

– Mit szól ahhoz, hogy az ellenzék szerint a kormánynak ki kellene állnia a jegybank mellett?

– Teljesen indifferens a gazdaság egésze szempontjából, hogy a Fidesz mit gondol. Politikailag értékelhető csak, semmi köze nincs a gazdasághoz.

– Miként értékeli a – beszélgetésünk időpontjában még a parlamentben tárgyalt – 2003-as évi költségvetést? Laza vagy szigorú?

– A kormány felismerte, hogy a költségvetés túlköltekezésén változtatni kell, de hát megint csak politikai okokból, nem tagadhatja meg a saját első kétszáz napját úgy, hogy egy gyökeres fordulatot hirdet, holott erre lenne szükség. Sok 2003-as gazdaságpolitikai cél joggal bírálható, de az egész mindenesetre arról tanúskodik, hogy a kormány csökkenteni akarja a hiányt, a hatékonyság és a bérnövekedés közti ollót, és javítani az egyensúlyi pozíciókat. Ugyanis ha nem ezt teszi, akkor alibit szolgáltat a jegybanknak arra, hogy fönntartsa a maga merevségét. Tehát a 2003. évi költségvetés nagyságrendekkel szigorúbb, mint a 2002-es, de nem elég szigorú ahhoz, hogy a gazdaságpolitikai váltást végrehajtsa, hogy visszasegítse a gazdaságot az export- és beruházásvezérelt pályára. Egy költségvetésnek a szigorúsága vagy lazasága azonban legalább két szempontból ítélhető meg. A társadalmi közös feladatok finanszírozása szempontjából minden költségvetés iszonyúan szigorú, mert mindenre kevés pénz jut. A gazdaság optimális feltételeinek a megteremtése szempontjából meg inkább laza, mert hiszen a hiány és a jövedelemelvonás a gazdaság feltételeit rontja. De ezek a jelzők rosszak egy költségvetésre. A költségvetés nem szigorú, nem laza, jó vagy rossz, hanem vagy elfogadott, vagy nem elfogadott, ezt már George Washington megmondta az első amerikai kongresszus előtt.

– Miként értékeli, hogy a költségvetés parlamenti tárgyalásakor számos a módosító javaslat a kormányoldali pártoktól is. Ez kapkodás vagy politika?

– Az, hogy a költségvetés az elvont adókból mire költ, mindenkor alapvetően politikai kérdés. Tehát hogy a prioritások élén most éppen az egészségügy, a szociálpolitika, a lakásépítés, az agrárium áll-e, hogy milyen arányban részesednek az egyes ellátási területek és támogatási szférák, mindig erőviszonyok kérdése, és ez mindig a parlamentben dől el. A módosító javaslatok egyébként nem annyira a 2003-as, hanem inkább a 2002-es előirányzatokat módosítják, hogy amit lehet, besöpörjenek a 2002-es hiányba, hiszen ez az év már így is, úgy is rossz, legalább a következő kezdődjön tisztább lappal. Nagyon komoly dilemma azonban, hogy milyen módon lehet majd egyetlen esztendő alatt úgy 4,5 százalékra csökkenteni a 9 százalékos államháztartási hiányt, hogy azért az alapvető feladatok megvalósuljanak. S nagy probléma, hogy ebben az óriási váltásban, aminek végbe kell mennie, nem jut forrás nagy reformokra. Lásd egészségügy, agrártámogatások finanszírozása, regionális fejlesztések, önkormányzatok finanszírozása. Az államapparátus racionalizálásának sincsenek meg a feltételei.

– A költségvetésből emeljük ki mind a bevételi, mind a kiadási oldalról azokat a kérdéseket, amelyek elsősorban a vállalkozókat érintik!

– A fiskális politika a gazdaság szereplőit döntően azáltal érinti, hogy mennyi adót és milyen jogcímeken kell fizetni. Beszélhetnénk még a nekik juttatott támogatásokról is, de ezeknek a jelentősége fokozatosan csökken, mert egy piaci alapon működő gazdaságot nem lehet rájuk építeni. A nagy kérdés tehát az, hogy a fiskális politika mennyi eredeti jövedelmet hagy kint a tulajdonosoknál. Mára, egy nagyon tisztességes centralizációmérséklés keretében a 12 évvel ezelőtti 60 százalékos szintről eljutottunk a 40 százalék közelébe. Ám el kellene jutni egy 35 százalék körülire, ami azonban most, amikor ekkora a költségvetési hiány, nem engedhető meg. 2003-ban ezért gyakorlatilag nincs adócsökkentés, csak átrendeződések vannak. Ráadásul túlbonyolított, most már szinte követhetetlen az adórendszerünk, amelyikben – pont fordítva, mint a világban – nőnek a kedvezmények, és magasan maradnak az adókulcsok. Ami tehát a 2003-as adóváltozásokat illeti, gazdaságpolitikai értelemben kifejezetten rosszak, de csodák nincsenek, ez megint politika. El nem tudom képzelni, hogy van olyan politikai erő Magyarországon, amelyik felvállalná az adókedvezmények csökkentését vagy megszüntetését. A vállalkozások számára az újévi adóváltozások nem kedvezőek.

– Ön szerint 2004–2005-re elképzelhető egy tényleges adóreform?

– Ez elsősorban a politikai szándéktól függ. A gazdaság feltételei alapján 2004-ben még nem, de 2005-ben elvileg már lehetséges.

– Engedjen meg egy személyes jellegű kérdést: miért nem vállalt semmiféle szerepet a kormányban?


– Mert 1998-ban szakítottam a politikával, és nem is akarok visszatérni. Ez a politikai klíma, ez a színvonaltalan, szélsőséges hang nem az én stílusom. Amit én jónak tartok, az ilyen körülmények között úgyse tudna érvényesülni.

Kapcsolódó interjú