Végighallgattam ugyanis Széles Gábort, a Magyar Gyáriparosok Országos Szövetségének elnökét, aki egyenesen lemondásra szólította fel Járai Zsigmondot, mert szerinte súlyos veszélybe sodorta az ország gazdaságát. Meghallgattam a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara vezetőinek álláspontját, akik többek között összehangolt és szoros szakmai együttműködést követelnek a kormány és a jegybank között, hozzátéve: pusztán a kamatcsökkentés nem oldja meg a kialakult problémát, mert további kormányzati versenyképességet erősítő intézkedések is kellenek. Meghallgattam, azaz inkább csak meghallgattam volna a pénzügyminiszternek és főnökének, a – most először nemzetközi bankszakember – miniszterelnöknek a véleményét is, akik azonban inkább hallgattak, vagy nagyon óvatosan szólaltak meg. (Mindjárt vissza fogok térni arra, hogy ezt a magatartásukat, szemben az ellenzékkel, akik szerint a kormánynak egyértelműen a jegybankelnök pártjára kellett volna állnia, miért nem ítélem el.) S nem utolsósorban meghallgattam természetesen Járai Zsigmondnak és a Magyar Nemzeti Banknak a nyilatkozatait. Némelyiken fölháborodtam, némelyiken eltöprengtem.

Mi az, hogy „komolytalan dolog”, ha a vállalkozói érdekképviseletek lemondásra szólítják fel a jegybankelnököt? Demokráciánk tucatnyi éve alatt soha hasonló nem történt, sőt e szervezetek elnökei inkább a mindenkori politikai hatalomhoz való lojalitásukról voltak ismertek. Ami teljesen érthető persze, hiszen a rájuk bízott cégek érdeke az, hogy dolgozni tudjanak, hogy nyereséget termeljenek, hogy fejlődjenek. És mivel mozgásterüket éppen eléggé behatárolják a (világ)piaci viszonyok, semmi szükségük arra, hogy még a gazdaságpolitika is korlátozza azt. Márpedig ezért a célért érdemes jó partneri viszonyt fenntartani a gazdaságpolitika formálóival.

Mi az, hogy a jegybanknak az egész ország érdekeit kell a monetáris politika alakításakor szem előtt tartania, és nem a munkaadókét? Ugyanaz a Járai Zsigmond mondja ezt, aki annak a kormánynak volt a pénzügyminisztere, amelyik másról se szónokolt, mint a hazai vállalkozások megsegítéséről?! (Más kérdés, hogy valóban mit tettek, illetve mit nem tettek meg ennek érdekében, és hogy e kormány többi tagja miket beszél ma ellenzékben.) És Járai Zsigmond gazdasági szakember mondja ezt, aki mindenki másnál jobban tudja: ha a tőke nem találja meg a számítását nálunk, akkor előbb-utóbb kivonul, hűlt helyén gyárak, üzemek zárnak be, munkahelyek szűnnek meg, és ez bizony már korántsem a munkaadók belügye, hanem az egész társadalmat érinti erősen negatívan?

Elfogadom: abból, hogy az exportőrök a mesterségesen erős forint miatt kevesebb bevételhez jutnak ugyanakkora ráfordítás és értékesítés mellett, nem következik egyenesen a csődhullám. Ez valóban kicsit túlzás. Azt azonban már nem fogadom el, hogy a jegybank szigorú antiinflációs célkitűzései – mert hiszen az MNB ezzel indokolja az árfolyam-politikáját – és a kormány bizonyos szempontból talán lazább gazdaságpolitikai célkitűzései, illetve az utóbbival inkább összhangban lévő munkaadói követelések ne lehetnének összeegyeztethetők. A kamarai javaslat szerint a 242–245 forintos euróárfolyam éppen ilyen kompromisszumos megoldás lenne. (Egy havilap nyomdai átfutása miatt megvan az a kockázat, hogy mire e sorok megjelennek, ez a kompromisszum megszületik. Ám e sorok írásakor a halvány reménye sincs meg ennek.)

Nehéz elvonatkoztatni attól, hogy e látszólag gazdaságpolitikai szakmai vita mögött az elmúlt választások előtt kialakult, és azóta se csillapodó, felkorbácsolt belpolitikai harcok állnak. Már csak azért is, mert a jegybankelnök éppen a kormányváltás után jött rá, hogy milyen inflációs veszélyeket hordoz az osztogató állam, a laza fiskális politika. (Mondanivalóm szempontjából most vakvágány lenne az Orbán-kormány és a Medgyessy-kormány osztogatásainak összevetése.) De független gazdasági elemzők szerint valóban van a háttérben gazdasági racionalitás, mégpedig az a folyamat, ahogy megakadt a nemzetgazdaság növekedése, és hogy az exportlehetőségeink a forint árfolyamától függetlenül is beszűkültek. Az a folyamat, ahogy két év alatt az export bővülése megfeleződött, és ahogy a költségvetés hiánya egyre aggasztóbbá vált.

Éppen emiatt értem meg egyébként, hogy a pénzügyminiszter és a miniszterelnök óvatosan nyilatkozik. Továbbá azért, mert ha Surányi György jegybankelnökségének idejében – aki más okból, más módon, de szintén összeütközésbe került az akkori kormánnyal – azt hangsúlyoztam, hogy milyen fontos alapérték a jegybank függetlensége, és hogy éppen a monetáris szigor a garancia a kormánypolitikusok túlköltekezési hajlamának a visszafogására, akkor most sem mondhatok mást. A kormány meg végképp nem mondhat mást. De nem állhat a jegybankelnök mellé sem, hiszen hiába szeretné ő is féken tartani az inflációt, ha tudja, legalább ennyire fontos a reálgazdasági egyensúly helyreállítása. (Halvány reménysugár a megegyezésre: december 16-án az MNB fél százalékpontos jegybanki alapkamat-csökkentést jelentett be.)