Nem a tudósok belügye, hogy milyen sors vár a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 39 intézetből álló, mintegy 3000 kutatót foglalkoztató hálózatára. Ahogyan az sem, hogy milyen előjogokat élvezhet hosszú távon a 11,5 ezer köztestületi tag. Minden túlzás nélkül: gazdaságunk versenyképessége, Magyarország hosszú távú fejlődése múlik rajta, hogy a tudósok milyen hatékonyan költik el az államtól, a pályázatokon elnyert vagy az üzleti szférától kapott pénzt. Gazdasági növekedés ugyanis nincs versenyképes vállalkozások nélkül, versenyképesség nincs innováció nélkül, az innováció alapja pedig a kutatás-fejlesztés.

Meg lehet-e azonban parancsolni a tudósoknak, hogy milyen irányban kutassanak? És ha nem, akkor ki és miből finanszírozza az önmagukért való, piacképes terméket soha nem eredményező kutatásokat? Alighanem ez ma a világ egyik legnagyobb problémája. Amire azonban országonként nagyon különböző megoldási javaslatok születtek.

Gát vagy garancia?

Van, ahol az állam egy tudományos akadémia, másutt egy attól független, saját kutatói hálózat keretében költ dollármilliárdokat az alapkutatásokra. Van, ahol kizárólag a multinacionális, határokon átívelő vállalkozások hoznak létre olyan saját tudományos műhelyeket, amelyekben a tudósok az önmaguk által elfogadott projekteken dolgoznak, de cserébe vállalniuk kell, hogy az eredményeiket az őket eltartó cég rendelkezésére bocsátják. Jellemzően azonban az állam és magántőke közösen költ kutatás-fejlesztésre. Az Európai Unió régi tagországaiban egyharmad-kétharmad arányban. Magyarországon éppen fordítva. Bár a tendencia biztató: csökken az állam szerepvállalása, és nőnek a magánszféra erőfeszítései.

Hosszasan értekezhetnénk arról, hogy mihez képest kevés az a 207,8 milliárd forint, amit a Központi Statisztikai Hivatal adatai szerint Magyarországon 2005-ben kutatás-fejlesztésre költöttek, s ami egyébként 14,5 százalékkal több, mint egy évvel korábban. De nem ez a lényeges. Sokkal inkább az, hogy mennyire hatékonyan sikerült ezt a pénzt elkölteni. S hogy vajon a Magyar Tudományos Akadémia mint a hazai tudósokat összefogó, nagy múltú intézmény vajon gátja vagy garanciája-e annak, hogy a hazai tudományos eredményekből piacképes termékek legyenek?

Aki az elmúlt egy évben nyomon követte a kormány és az akadémia vitáját, az nem csodálkozik a kérdés felvetésén. Hiszen annak ellenére, hogy Kóka János gazdasági miniszter november elején Szegeden, a tudomány napján minden szépet és jót elmondott a magyar tudósokról - kijelentve azt is, hogy "a vita ideje lejárt, és most a kooperáció időszaka következik" -, korábban következetesen és igen élesen bírálta az akadémiát. Mondván: "Ma nálunk nincs innovációs menedzsment, nincs egy hely, ahová bárki beviheti a találmányát, ahol intézik az iparjogi védettséget és a menedzselést. Ezen változtatni kell, és az új helyzethez az MTA-nak is alkalmazkodnia kell. Új tudományos testületi formákra van szükség. Ma leginkább olyan ez a szervezet, mint ha a T-Com ma is ikervonalakat árulna tárcsás telefonokkal, ügyet sem vetve az internetre és a mobilvilágra."

Hasonlóan vélekedik erről Boda Miklós, a Nemzeti Kutatási és Technológiai Hivatal (NKTH) vezetője, az innovációra fordítható közpénzek elosztásáért felelős szakember, számokkal alátámasztva a pazarlást, miszerint 20 ezer kutató körülbelül 27 ezer kutatási témával foglalkozik, vagyis egy témára 0,7 kutató jut. Ahelyett, hogy csoportokban kutatnának. A bírálók között emlegetnek több, külföldön élő és dolgozó magyar tudóst, köztük Szabó Csabát, aki egyenesen azt tartaná jónak, ha a meglévő kutatóhálózat leválna az MTA-ról.

#page#

Középút az elvont és a piaci között

 De ha már számokat idézünk, tegyük hozzá Vizi E. Szilveszternek, az MTA elnökének a szavait is, aki laptársunknak adott interjújában így pontosít: Magyarországon a támogatási rendszer rákényszeríti arra a kutatót, hogy ugyanarra a témára, más-más néven, több pályázatot beadjon. Vagyis a párhuzamosan futó témák száma a valóságban inkább 3 ezer. Azt azonban az Akadémia elnöke is elismeri, hogy a tudósoknak - ragaszkodva a hagyományokhoz, de alkalmazkodva a kor új kihívásaihoz - jobban kell igazodniuk a kutatási témák megválasztásánál a piaci elvárásokhoz. S mint mondta: az MTA évek óta tartó reformja - aminek a mostani, október 30-ai közgyűlés formai megerősítést adott - a középutat szolgálja a tudomány mint elvont világ és a tudomány piacosítása között. A közgyűlésen pedig így fogalmazott: "Az Akadémia országos hatóköre tehát nem a pénzosztás vagy a miniszteriális hatalom jogán érvényesül, hanem az autonómia és a szakmai-erkölcsi tekintély elvén. A törvény értelmében a köztársaság alkotmánya által garantált tudományos szabadság nem elvont fogalom: konkrét intézményekhez kötődik. Ilyen intézmény a magyar tudósok országos autonómiája, amely az akadémia köztestületében nyer formát. Ez a köztestületiség a tizenkétezer kutató aktív részvételétől nyer erőt és tekintélyt, akiknek közel négyötöde kapcsolódott be a demokratikus akadémiai választási folyamatba, és másfélszáz tudományos bizottság keretében éli a tudományos közélet mindennapjait. A társadalom vissza is igazolja a magyar tudósok szakmai és emberi kvalitásait: nem véletlen, hogy ma az Akadémiát tartják a leghitelképesebb társadalmi intézménynek Magyarországon."

Az MTA reformja nem most indult - hangsúlyozta a továbbiakban -, hiszen az átalakulás a rendszerváltáskor megkezdődött, Kosáry Domokos elnöklete alatt, amikor az akadémia a demokrácia új elemeit ötvözte munkájában. Majd folytatódott Glatz Ferenc elnöklésekor, amikor a támogatott kutatóhelyek támogatásában megjelent az eredményszemlélet. "Most az a feladatunk, hogy alkalmazkodjunk a 21. század tudományos és gazdasági kihívásaihoz, az EU-tagságból fakadó sajátosságokhoz, a 2007-ben induló brüsszeli 7. keretprogram fő célkitűzéseihez és a nemzeti fejlesztési terv által megjelölt feladatokhoz, amelynek kidolgozásában egyébként részt is vettünk."

Összevonnak, megszüntetnek

A most elfogadott akadémiai reform a tudományos testületi rendszernek, az MTA kutatóhálózatának, a finanszírozás és vagyongazdálkodás, valamint az akadémiai titkárság szervezetének az átalakítását öleli fel. A közgyűlés által elfogadott változat azonban az első, társadalmi vitára bocsátotthoz képest minimum 210 ponton módosult, hiszen legalább ennyi javaslatot vettek figyelembe a véglegesítés előtt. Ami nem feltétlenül pozitívum, hiszen ezek egy része az "elvont világ" és a "piaci út" között nem előre-, hanem inkább visszalépést jelent az eredeti javaslatokhoz képest. Így például mégis békén hagyják az akadémikusi címmel járó kiváltságok nagy részét, szinte függetlenül az adott tudós aktuális eredményeitől.

Ami viszont biztató, hogy a támogatási rendszer újragondolásával várhatóan (tovább) javul az együttműködés az akadémia és az egyetemek, illetve az akadémia és az üzleti szféra között. Növeli a hatékonyságot az is, hogy a reform részeként, a költségek visszafogása érdekében csökken az alkalmazottak száma mind az Akadémia titkárságán, mind a kutatóhelyeken. Hiszen már a közgyűlés előtt kutatóhelyeket vontak össze, illetve szüntettek meg, és ez folytatódik. Az érintettek tiltakozása ellenére. Mert bár ők azt állítják, hogy évekre visszanyúló, fontos kutatásokat kell félbehagyniuk, az MTA-reformért felelős vezetők szerint - élükön az elnökhelyettes Pléh Csabával, aki az október 30-i közgyűléssel feloszlatott reformbizottságot vezette - elsősorban egyszemélyes kutatások támogatását hagyják abba, arra ösztönözve kollégáikat, hogy akár a társterületen dolgozók együtt folytassák a munkát. (No és javítsák a már idézett statisztikát, az egy főre jutó kutatások számát illetően.)