Nincs közkeletűen elfogadott magyarázat hazánk versenyképességének az utóbbi időben tapasztalt drámai romlására, mondta Chikán Attila egyetemi tanár, a Budapesti Corvinus Egyetem Versenyképességi Kutató Központjának igazgatója a szakmai műhely egy hároméves programjának eredményeit összegező konferencia tájékoztatóján, ám ha nem tudjuk a választ, a megoldást sem leszünk képesek megtalálni. A Versenyben a világgal - gazdasági versenyképességünk vállalati nézőpontból címmel 2004 és 2006 között végzett kutatás a magyar vállalatok versenyképességét térképezte fel uniós csatlakozásunk időszakában, és komoly támpontokat nyújt a helyes válasz megfogalmazásához. A versenyképességet befolyásoló főbb tényezőkről - mint a közszféra helyzete, a strukturális reformok végigvitele, a nemzetközi gazdasági stratégia hiánya, a foglalkoztatás, az innováció helyzete, a hálózatosodás folyamata, az elvonások mértéke és a menedzsment minősége - kérdeztük Chikán Attilát.

- Ön a jelenlegi hazai helyzetet elemezve így fogalmazott: a kormánynak van cselekvési programja elvek nélkül, az ellenzék elveket hangoztat cselekvési program nélkül. Milyen perspektívákat tartogat ez számunkra, és mi kellene ahhoz, hogy az ország harmonikus fejlődési pályára állhasson?

- Abban, hogy szükség van nagy léptékű reformokra, ha a politika nem is, a szakemberek egyetértenek. Az önök kutatása is a versenyképesség kiemelten fontos elemeként kezeli a közszféra helyzetét, és a strukturális reformok - többek között az oktatás és az egészségügy átalakításának a - végigvitelét.

- A rendszerváltás után jó néhány feladat elvégzése elmaradt, ezekhez hozzá kellett látni a közszférában is. E nagy társadalmi horderejű kérdések reformjához mély lélegzetvételre és viszonylag stabil gazdasági háttérre van szükség. Hosszú ideig az egymást váltó kormányok nem érezték magukat elég erősnek ahhoz, hogy ezeknek a reformoknak nekilássanak. A reformokra szoruló rendszerek - oktatás, egészségügy - önmagukban is nagy jelentőségűek, s bár nem közvetlenül gazdaságiak, a gazdasági hatásuk is óriási: sok pénzbe kerülnek, s ha nem hatékonyak, nem támogatják a gazdaságot úgy, ahogyan az szerencsés lenne. A mostani kormány nem azért látott neki ennek, mert annyival felvilágosultabb, mint a korábbiak, és különösen nem azért, mert jobbak a feltételek, hanem azért, mert muszáj volt. Mostanra halmozódtak fel a feszültségek olyan mértékűre, hogy veszélyeztették a politikai stabilitást. Elsősorban a költségvetési hiány növekedése volt az indikátor.

A feszültségek fölhalmozódása fölvetette a kérdést, hogy vajon igaz-e az a tétel, hogy a gazdasági problémák gyökere elsősorban nem az üzleti, hanem a közszférában található. Amikor az Állami Számvevőszék Módszertani Intézetével nekiláttunk ennek az egy évig tartó kutatásnak, az vezetett bennünket, hogy feltárjuk a közszféra és a versenyképesség közötti összefüggéseket. Az alapösszefüggésekre sikerült rámutatni, de az értékelő - és akár javaslattevő - fázis még hátravan. A közszférát szétválasztjuk a közigazgatásra - idetartozik példának okáért a régió versus megye kérdése - és a közszolgáltatásra, mint például az egészségügy. Nagyon fontos, hogy megkülönböztessük, melyek a globális, minden országban jelentkező problémák, és melyek azok, amelyek speciálisan a mi helyzetünkből adódnak. Mert a közszférának ezek a gondjai nem csak Magyarországon és nem csak a rendszerváltó országokban jelennek meg, hiszen például az egészségügy az Egyesült Államoktól Szingapúrig, a fejletlen országokról nem beszélve, mindenhol gondot jelent. Tehát ezekre a kérdésekre jó lenne differenciáltabb választ találni, mint amilyenek most megjelennek a közbeszédben. A kutatások ebben segítenek.

- A megye kontra régió viszont - bár a közvéleményt nem foglalkoztatja oly mértékben, mint mondjuk az egészségügy - sajátosan magyar probléma.

- Így van, és ez nagyon fontos kérdés. A közigazgatás átszervezése történelmi perspektívából nézve elkerülhetetlen. A megyékhez való ragaszkodás abszolút visszahúzó erő. A történelmi hagyományok történelmi helyzetre épültek, amely megváltozott. És ez nem csak az Európai Unió követelményrendszerét jelenti - azt is -, a belső működés is idetartozik. Nonszensz, hogy az egyik helyen van a hatáskör, a másik helyen a felelősség, az egyik tervez, a másik végrehajt, az egyiknél van a pénz, a másiknál a döntés. Az a gond, hogy ez politikai dilemma, egy erős politikai vezetés erős akarata kellene, hogy ehhez hozzálásson. Ez eddig nem érkezett el.#page#

- A mostani statisztikai vagy a majdani politikai régiók mellett most már a határokon átnyúló régiókkal is számolnunk kell, hiszen ez is uniós szempont. A kutatás által hiányolt nemzetközi gazdasági stratégia kérdéskörébe ez is beletartozik?

- Magyarországnak a rendszerváltás óta nincs koherens nemzetközi gazdasági stratégiája. Részben politikai helyzetünk függvényében, részben esetlegesen változott, hogy melyik régióval vagy országgal milyen a viszonyunk. Az ezzel kapcsolatos gondokat sokáig elfedte az uniós csatlakozás követelménye, mert minden más cél másodlagos volt ehhez képest. Nagyon fontosnak tartom - amellett, hogy jó lenne tisztázni az Oroszországhoz, a Távol-Kelethez, Kínához, Indiához való viszonyunkat is - a szomszédos országokra vonatkozó következetes politika kialakítását. Az unió a régiók Európájának hangoztatásával világosan kifejez egy hosszú távon is érvényesülő tendenciát. Nem azt, hogy eltörlődnek a határok, vagy hogy a nemzeteknek vége van. De ha a határoknak radikálisan csökken a gazdasági jelentőségük, akkor gazdasági szempontból másképpen kell összerakni azt a földrajzi képet, ami előttünk van. Akkor egy Kassa-Miskolc vagy egy Debrecen-Nagyvárad viszony már a magyar gazdaságpolitika realitásává válik.

- Hozzákapcsolható-e a régiós problémához a hálózatosodás és a klaszterek kérdésköre?

- A hálózat is nagy tendenciája a világnak, azt szoktuk mondani, hogy nem vállalatok, hanem hálózatok versenye folyik. Egy vállalatot a beszállítói vagy az értékesítési hálózata nélkül nemigen lehet értékelni. A hálózatosodásban a bizalom a kulcskérdés, hiszen a viszonyokat szerződésekkel nem lehet olyan részletességig szabályozni, mint amilyet az élet fölvet. A lukakat itt kitöltik valamivel, és ez a bizalom. Bizalom abban, hogy a másik tudja, akarja, érti a feltételeket, illetve a feltételek változása esetén hajlandó kooperálni a módosításban. Nálunk ez a bizalom nagyon alacsony szinten van. Ez jórészt érthető, a rendszerváltás után lezajlott strukturális átalakulásokból következik: minden szétesett, a régi kapcsolatok megbomlottak, napról napra új cégek jelentek meg a piacon, nem lehet tudni, hogy az a cég vagy ember, amelyről, akiről még nem is hallottak, megbízható-e.

Ehhez hozzájárult egy tényleg létező bizonytalanság, és az a légkör is, amely nem olyan, hogy a cégek vennének egy mély levegőt, és azt mondanák: akkor ebbe most belevágunk. Ráadásul nem tudtak belevágni azért sem, mert nagyon alacsony szinten tőkésítettek. Ezzel együtt a hálózatosodás folyik, egyre több az úgynevezett stratégiai szövetség, amely viszonylag lazább jogi feltételrendszerben hosszabb távú együttműködésre készteti a vállalatokat. A klaszter ennek a kapcsolatrendszernek egy kiemelten fontos és érdekes területe. A klaszter földrajzilag körülhatárolt területen működő szerveződés, amelyben többnyire kis- és közepes vállalkozások vesznek részt, meg részt vesznek benne az önkormányzatok, a kamarák, tanácsadó cégek, kockázatkezelők és így tovább. A közelmúltban voltam egy csoport diákkal Olaszországban a már hosszabb ideje működő klasztereket tanulmányozni. Rendkívül izgalmas volt. Ezekhez hasonló Magyarországon egyelőre nincs, annak ellenére, hogy több klaszter nevű szerveződésünk is van.

- Mondana egy tipikus példát?

- Friuliban van például egy sonkaklaszter: egy tízezer fő körüli kisváros, San Daniele és néhány környező falu közösen marketingelik a helyi sonkát, közösen járnak kiállításokra, folytatnak bizonyos kutatási-fejlesztési tevékenységet, és közösen dolgoznak azon is, hogy környezeti szempontból semlegesítsék például a durván környezetszennyező páclevet. Az együttműködés természetes módon valósul meg az önkormányzat és a cégek között. Nem úgy, hogy az egyik szabályoz, a másik meg megpróbálja áthágni a szabályokat, hanem közösen dolgoznak, hiszen ugyanaz a szereplő egyszerre városi tanácsnok, egy cég vezetője, meg helyi lakos. Alapvető mindebben a bizalom, és alapvető a verseny tisztelete. Mert ezek a cégek abban működnek együtt, amiben megegyeztek egymással, a többiben meg kemény verseny folyik. Ez a lélektani környezet nekünk szokatlan, és nem is lehet egyik óráról a másikra kialakítani, de el kellene indulni ebbe az irányba. A nemzeti fejlesztési terv Pólus Programjából ez kijöhet, látok erre biztató jeleket a kormányzati szándék oldaláról.#page#

- A klaszterek közötti együttműködés terepeként említette a kutatás-fejlesztést, az innovációt. Az önök kutatásai szerint nálunk éppen az üzleti szféra ilyen ráfordításainak alacsony szintje az oka annak, hogy az európai átlagnál lényegesen kisebb az innovációs összráfordítás.

- Valóban, nálunk a vállalatok innovációs hajlandósága rendkívül csekély, pedig az innováció rettenetesen fontos a versenyképesség szempontjából. A vállalatok a pénzhiányra hivatkoznak, de hát jól tudjuk, hogy a pénzfelhasználás bizonyos szintig preferencia kérdése. Ezért azt gondolom, hogy a pénzhiány önmagában nem indok, pláne akkor nem, amikor a hitelpiacon kifejezett pénzbőség van.

- Mi hát az igazi ok?

- A bizalomhiány, a kockázatvállalás hiánya.

- A bizalom fontosságáról már volt szó, de úgy tűnik, a kockázatvállalási készség alacsony szintje is komoly befolyásoló tényező, ez a hazai menedzsmentképzés problémáival kapcsolatban is fölmerült. Számomra igencsak meglepő eredménye volt ez a kutatásnak.

- Katasztrofálisan rossz a fejlett országokéhoz képest, pedig nekünk ehhez kell viszonyítanunk, hiszen a piac is ehhez mér. Mindezzel együtt a magyar menedzsment minősége nem rossz, az általános hozzáértés színvonalával nincsen gond. Ahol probléma van, az egyrészt a döntési struktúra, a kockázatvállalási készség és az ehhez szükséges bátorság, és ezt tetézi az egymással, a környezettel és a kormányzattal szemben meglévő bizalomhiány. Másrészt pedig a nem megfelelő módszertani felkészültség. A magyar vállalatok többségénél szinte teljes egészében hiányzik az az eszköztár, ami a világ élvonalát jelenti.

- Ez azt jelenti, hogy a szakmai tudás megvan, de a hatékony alkalmazásához szükséges egyéb tudás hiányzik?

- Így van. És le is nézik sok esetben, bűvészkedésnek tartják, holott ezek nem elméleti konstrukciók, a gyakorlatban gyökereznek, a világ minden részén alkalmazzák őket. Teljesen más a kapcsolat a menedzsmenttudomány és a menedzsmentgyakorlat között, mint akár az elméleti kutatások és a gazdaságpolitika között. Komoly probléma az iskolán kívüli képzés piaca is, ahol nem tudom, miért kell eltűrni például azt, hogy intézmények háromnapos MBA-ket tartsanak, és miért dőlnek be ennek az emberek és a vállalatok.

- A foglalkoztatás problémáját mind gyakrabban mint foglalkoztathatósági gondot említik, és ez egyre inkább kihat a versenyképességünkre is. Ez is képzési anomáliákra utal?

- Ezek a gondok is szükségszerű következményei voltak a rendszerváltásnak. A foglalkoztatás terén nincs különösebb tragédia - a munkanélküliség szintje közgazdaságilag még éppenséggel elfogadható, noha csökkentése természetesen fontos feladat, és változik is, ahogyan egy normális gazdaságban kell -, a foglalkoztathatóság változtatásához azonban az oktatási-képzési struktúrán keresztül vezet az út. A változáshoz más hozzáállásra volna szükség a kormányzat, a pedagógustársadalom, az üzleti szféra, az egész társadalom részéről. Most mindenki a saját sebeit nyalogatja, és nem kooperál. Nincs meg az ehhez szükséges társadalmi párbeszéd, de maga a struktúra sincs meg. Nemcsak a szakmunkásképzésben van gond, hanem a képzés minden más szintjén is.

- Végül ejtsünk néhány szót az elvonások kérdésköréről is, amelyet a közbeszéd általában a versenyképesség alapkérdéseként tart számon, ugyanakkor több kutató szerint ez nem kulcskérdés.

- Ez triviális alapkérdés, annyira triviális, hogy tudományos szempontból nem is érdekes. Oly mértékig nyilvánvaló, hogy nincs benne intellektuális kihívás. Ilyen szintű elvonásokkal nagyon nehéz jelentős növekedést produkálni. Ugyanakkor az is triviális, hogy hiába várjuk azt, hogy ezek lecsökkenjenek. Racionalizálni lehet, és kell is, de belátható időn belül a magyar gazdaság nem lesz abban a helyzetben a költségvetési problémák miatt, hogy jelentős adócsökkentést lehessen végrehajtani. Ezért nem szerepel kulcskérdésként, nem azért, mert nem fontos. Emellett önmagában az nem minősít egy gazdaságot, hogy milyen magas az elvonások szintje. Túl bonyolult kérdések ezek ahhoz, hogy egy-két mondatban beszéljünk róluk - ahogyan ezt a média is gyakran teszi -, mert akkor csak leegyszerűsítések születnek. Az adó és az elvonás kérdése elvezet az állam társadalmi szerepvállalásának társadalomfilozófiai kérdéseihezAbszolút alapkérdés, mert ennek függvényében indokolt lehet akár a magas elvonás is. Kérdés az is, hogy az elvonásokat hogyan osztják meg az egyes társadalmi rétegek között, és hogy milyen mértékben terhelik a tőkére, a munkaerőre, a folyó jövedelmekre vagy a vagyonra. Ezer kérdés merül föl ezzel kapcsolatban.

- Itt is hiányzik a koncepció, csak az egyes elemeket tologatják?

- És ráadásul a legvégén levőket: az adókulcsokat, az adónemeket. Pedig ehhez nem kellenek tudományos kutatások, ezeket a kérdéseket a gazdaságtörténet és a gazdasági elméletek kimunkálták. Csak választani kellene a különböző lehetőségek között.