Különösen azok a vállalkozások érzékenyek a (világ)piac és a szabályozók változásaira, amelyek létrejöttét nem előzte meg tőkefelhalmozás, így működésüket kizárólag a napi munka eredménye biztosítja. A magyarországi kis- és középvállalkozások döntő többsége ilyen.

Dicshimnusz és bírálata

Miniszterelnökké választásakor Orbán Viktor a kis- és középvállalkozások számára is kiszámítható gazdasági környezetet ígért. Hogy mi teljesült ebből az elmúlt mintegy három év alatt?
A kormány a saját állításai szerint mintegy 1500 milliárd forintot hagyott adó-, járulék-, illeték- és vámcsökkentés formájában a gazdaságban (Varga Mihály pénzügyminiszter nyilatkozata), és a 2001 januárjában útjára indult Széchenyi-tervvel új korszak kezdődött a támogatásban. S néhány további, beszédes fejezetcím A Kormány tevékenységének mérlege, 1998–2001 című, a parlament elé tárt dokumentumból: élénkülő belső kereslet; útban a teljes foglalkoztatottság felé; javuló külső egyensúly; mérföldkövek az árfolyam-politikában és a devizagazdálkodásban; költségvetés-politika, jó gazda módjára; tovább javult a hazai gazdaság külföldi megítélése.
Mit mond ezzel szemben az ellenzék? Hogy a kis- és középvállalkozásnak ígért adó mérséklése nem valósult meg, a foglalkoztatás közterhei ma sem kisebbek az 1997. évinél. A munkáltatót terhelő foglalkoztatási költségnek még mindig mintegy 55 százaléka közteher, hiszen a társadalombiztosítási járulékok csökkentését az egészségügyi hozzájárulás emelése és a személyi jövedelemadó-terhek tényleges növekedése kísérte, s a minimálbér jelentős emelésének kigazdálkodásához (lásd cikkünket a 17. oldalon) az állam nem adott kellő segítséget. Így e szférának nincsenek elégséges saját forrásai, ugyanakkor a rosszul időzített forintfelértékelés és számos adótörvény-változtatás – mint például az áfa-visszaigénylés határidejének a megnövelése – egy részük számára komoly gondokat okoz (részletek az MSZP szakértői háttéranyagából).
Ellenzéki szakértők szerint az elmúlt három évben jelentősen romlott a fizetési mérleg hiányának fedezete, az infláció 1998 vége óta lényegében stagnál a tíz százalék körüli szinten, és csak ez év második felétől mutatkozik javulás.
És a legfőbb baj, hogy elmaradtak a Fidesz kormányprogramjában is megígért reformok. Így sok egyéb között nem került sor az államháztartási, adó- és járulékreformra, az egészségügyi rendszer átalakítására, megakasztották a nyugdíjreform további lépéseit.

Kisvállalkozói elvárások

A vállalkozásokat képviselő érdekvédelmi szervezetek szerint a vállalkozók túl sok jogcímen fizetnek be az államkasszába, és ez alkalmat ad arra, hogy ha az egyik jogcímen csökkenés történik, a másik jogcímen emeléssel kompenzálja önmagát a költségvetés. Még mindig nagy az általános elvonás – állítják –, ezért például a Kereskedők és Vendéglátók Országos Érdek-képviseleti Szövetségsége (Kisosz) a Kisvállalkozói gazdaságpolitikai elvárások című, a napokban közzétett tanulmányában egyebek között azt javasolja, hogy terjesszék ki az átalányadózást.
Függetlennek tekinthető gazdasági elemzők főként azt hangsúlyozzák, hogy ismét felerősödött az állami szerepvállalás, és az állami szabályozás olyan területekre is benyomul, ahol kevesebb keresnivalója lenne: ilyenek a minimálbér, az ár, a kamat és a tőzsde. E területeken a piac kiszámíthatatlanná válik a vállalkozók számára, akikben emiatt elbizonytalanodnak, s ismét előtérbe kerülnek az alkumechanizmusok, megerősödik a vertikális függőség a normál piaci alkalmazkodás rovására. Érvényes ez a Széchenyi-terv működésére is – mondta Petschnig Mária Zita, a Pénzügykutató Rt. vezető munkatársa a közelmúltban egy szakmai konferencián. – Ráadásul – tette hozzá – a közelgő választások extrabizonytalanságot hoznak a gazdaságba.
Nincs összhang a mai magyar gazdaságpolitikai célokban. E politika egyszerre kívánja elérni az infláció számottevő mérséklődését, a gazdasági növekedés gyorsulását és az egyensúly fenntartását. Az elsőrendű cél láthatóan a növekedés. A növekedés azonban lassul, éves átlagban 4 százalékra, a második félévben már 3,5–4 százalékra.
- A különböző „kreatív” könyvelési módszerekkel, az időszakos konjunkturális tényezők és bizonyos világtrendek hatásának eltolásával eddig ugyan sikerült megőrizni egy látszólagos egyensúlyt, de a felszín alatt ez repedezik - fogalmazott a GKI Rt. legújabb prognózisát bemutató sajtótájékoztatón Vértes András, a kutatóintézet elnöke. - Az infláció, bár most lassul - 2001. decemberben 7,5 százalék körülire - lényegesen magasabb lesz az eredeti hivatalos prognózisnál, éves átlagban 9,3 százalék várható.

Növekedés négy százalék alatt

Viharos, ám viszonylag hamar elcsendesülő, és nem annyira szakmai, mint inkább politikai vitát kavart Orbán Viktor október végi kijelentése, mely szerint 2015-re elképzelhetőnek tartja a magyar gazdaság felzárkózását az Európai Unió országainak átlagos gazdasági fejlettségéhez, mint fogalmazott, „sok-sok munkával, nemzeti önbecsüléssel.” A kormányfő szerint ez az igaz út, és a Széchenyi-terv is, ezt a gazdasági fejlődést célozza meg.
Most ne számolgassuk, hogy matematikailag milyen mértékben kellene ahhoz a magyar gazdaságnak nagyobb ütemben növekednie, mint az EU-nak, hogy ha nem is 15, de legalább 25–30 év alatt behozzuk, mert nem ez a lényeg. Hanem az, hogy mindezt a magyar kormányfő egy hónappal azután nyilatkozta, hogy Matolcsy György gazdasági miniszter már nyilvánosságra hozta a magyar kormány beruházásokra épülő gazdaságélénkítő programját, amellyel a világgazdaság lassulására kíván reagálni. Ezzel viszont a kormány elismerte azt, hogy a világgazdasági recessziót nem lehet a magyar határnál megállítani – e képtelenség ugyanis elhangzott a szeptember 11-ei terrortámadást követő néhány napban (bővebben erről a Piac és Profit októberi és novemberi számában) –, és közvetve azt is elismerte, hogy a magyar gazdaság eddigi növekedése nem tartható fenn a korábbi módon.
A Reuters elemzői szerint először augusztusban vált világossá, hogy a világgazdaság lassulása visszavetheti a magyar gazdaság növekedését. A változás mélysége október végén, november elején tudatosult: a 2001-re vonatkozó GDP-növekedési előrejelzésük novemberben került először 4 százalék alá (3,93 százalékost tartanak reálisnak). Ezekben a hetekben a kormányban is felhagytak a GDP-dinamikáról szóló (ahogy egyik írásában Petschnig Mária Zita találóan fogalmazott) „népmesével”.
Emlékezetes: a Fidesz választási programjának egyik fő ígérete volt a 7 százalékos növekedés. Akkor a piaci elemzők úgy vélték, hogy fel lehet ugyan pörgetni erre a gazdaságot, de csak a stabilizáció feladása árán. Erre reagálva, a befektetők hirtelen elbizonytalanodását volt hivatva helyrebillenteni az a magyarázat, hogy a felálló új kormány nem a Fidesz választási programját fogja megvalósítani, hanem az attól különböző kormányprogramot, amiben nagyon fontos elem, hogy a gazdasági növekedés az úgynevezett fenntartható fejlődés keretein belül valósuljon meg.
Ennek ellenére, egészen a legutolsó néhány hétig, a kormány saját hivatalos prognózisa mindig jócskán meghaladta független elemzők által reálisnak tartott növekedést, és árnövekedési jóslata jóval alacsonyabb volt a független elemzők által reálisnak tartott inflációnál. Nem tévedésből, hanem, mint utólag kiderült, annak érdekében – és ezt a kutatók a 2000., majd a 2001–2002. évi költségvetések előkészítésekor előre megmondták (lásd Piac és Profit 1999/11. és 2000/12. számát) –, hogy az állami költségvetésben olyan tartalékok keletkezzenek, amelyek fölött a kormány szinte szabadon rendelkezhet. Keletkeztek is. 2000-ben mintegy 302 milliárd forint, amiből 94,5 milliárd sorsáról még csak formailag sem kérték a parlament jóváhagyását, az idei inflációs bevételből pedig ismét közel 300 milliárd forint gyarapította az „osztogatható” saját kasszát.

PR-célú lépések

A korrekt értékeléshez nyilvánvalóan hozzátartozik az is, hogy milyen célokra fordította, fordítja a kormány ezeket a milliárdokat. Netalán, ahogy hangoztatja, a nyugdíjak vagy a közalkalmazottak bérének emelésére? A parlament által novemberben – az ellenzék nemei ellenére – elfogadott zárszámadásban a 2001. évi költségvetés módosításáról szóló mindössze két paragrafusból kiderül: a közszféra bérkiegészítése, a gyógyszerkassza megemelése és a nyugdíjemelések fedezetének biztosítása (a 2000-re járó nyugdíjemelést is az idei rendes emelésbe építették be!) mellett olyan „fontos” kiadások is belefértek a kiegészítésbe, mint a Divatcsarnok (1,5 milliárd) vagy a Debreceni Egyetem templomépületének (1 milliárd) a református egyház részére történő megvásárlása, a millenniumi park (2,4 milliárd) támogatása vagy sípályaépítés (1 milliárd). A többletbevételből futotta még a költségvetés általános tartalékának megemelésére is, 48 milliárd forinttal. (Az államháztartási törvény az általános tartalék maximumát a költségvetési kiadások 2 százalékában határozza meg, rendkívüli esetben. A mostani emelést követően a tartalék 85 milliárdra nőtt, ami a megemelt kiadások 1,9 százaléka. S hol a rendkívüli eset?)
S mennyi jut vállalkozásösztönzésre? Hacsak nem soroljuk ide a Magyar Villamos Művek Rt. tőkerendezésére adott 22 milliárdot, a Malév 9,2 milliárdját, marad a bérlakásprogramra szánt 5 milliárd, a gazdaságfejlesztési célelőirányzatba került 10 milliárd, valamint a turisztikai célelőirányzat és a kis- és középvállalkozási célelőirányzatok 5-5 milliárdja (a Gazdasági Minisztériumnak tehát összesen 25 milliárd). Hogy ez sok-e, vagy kevés a recesszió kivédéséhez, túléléséhez, még nem tudni. Az sem biztos, hogy már most számon kérhető valamilyen kormányzati stratégia a világgazdasági folyamatokra válaszként. Amit viszont az elemzők határozottan állítanak: a kormányzat jelenlegi gazdaságpolitikai lépéseinek szinte egyáltalában nincs gazdaságélénkítő hatásuk, azok nagy része PR-célú; s a Széchenyi-terv plusznál vagy az ugyancsak ősszel meghirdetett beruházásélénkítő agrárprogramnál indokoltabb lenne az export növekedését, a külföldi működőtőke beáramlását és a hazai beruházást ösztönző kormányzati programok létrehozása. Olyanoké, amelyek a gazdasági egyensúly megbontása nélkül javítják a magyar gazdaság romló növekedési feltételeit. Mert nem szabad elfeledkezni arról, hogy Magyarország kicsi, és nyitott gazdaság, óhatatlanul kiszolgáltatva a világgazdasági környezetnek.
Hogy mi lesz jövőre? Szakértők szerint érthetetlen, ellenzéki politikusok szerint nagyon is érthető, hogy a kétéves költségvetés 2002-re vonatkozó előirányzatait – amelynek bázisát épp most emelték 4,5 százalékkal, és amelyet 5 százalékos inflációval számoltak ki – a kormány változatlanul hagyta. Miközben a miniszterelnök kifejtette, hogy a kormányprogram végrehajtásához már nincs szükség a parlamentre…