Ezzel szemben a magyar sportpolitikát csak azok a sportok érdeklik, amelyek mögött nem áll tömegsport, és az eredményeire a széles sportszerető tömeg alig kíváncsi, valamint az érmek megszerzése viszonylag kevés ráfordítást igényel. Csakhogy, ami nem érdekli az embereket, azzal szemben a hirdetési piac közömbös.
Ha a magyar illetékesek még mindig nem is veszik tudomásul, hogy a sportpolitikánk eltévedt, a Nemzetközi Olimpiai Bizottság felébredt. A Nemzetközi Olimpiai Bizottság Programbizottsága az olimpiákon szereplő sportágak szelektálása érdekében jelentős anyagot készített. Abban az olimpiai érmekkel dicsekedő magyar sportágak többségéről kimutatták, hogy kevesen űzik, kevés országban rendeznek belőlük bajnokságot, kevesen nézik. A bizottság nyári döntésében még nem merte felvállalni néhány "népszerűtlen" sportág kiiktatását az olimpiáról, de már keményen napirenden van. Mi pedig reszkettünk, hogy dicsőségeink színterei: a vízilabda vagy az öttusa és a vívás el ne vérezzen. Mert akkor mi marad a nemzeti dicsőségtáblánkon?
A sportágak hasznosságának, piacképességének megítélésében két, alapvető szempontnak kell érvényesülnie. Először is: mennyien űzik, és mennyire járul hozzá a társadalom testkultúrájához, mennyire elégíti ki az emberek játékigényét, vagyis hogyan szolgálja az egészségesebb fizikai és szellemi életvitelt. Másodszor: mennyire értékeli a piac. Vagyis mennyit keresnek a versenyzők, köztük a legjobbak, és mennyien kíváncsiak az elért eredményekre.
E két szempont szorosan egymásba fonódik. Nagy a piaci értéke minden olyan sportnak, amit sokan űznek, sokba kerül a felszerelés és a pályahasználat, illetve sokan nézik.
Tipikus tömegsport a kerékpár, az úszás és a sí. Egyik sem túlságosan látványos, mégis sokan nézik.
Játéksport minden labdajáték, kivéve a vízipólót. Ma a hirdetőipar a labdajátékokat tízszer annyival támogatja, mint az összes egyéb sportot.
Drága sport a vitorlázás, a lovassportok, a bob. De idetartozik a sízés, a tenisz is.
Demokratikus, és piacgazdálkodó társadalomban már nem a nacionalizmus értékrendjére épül a versenysport (mint épült az a fasizmus és a diktatúrák időszakában), hanem a nemzetközi érdeklődésre és a piacra. Ezzel szemben nálunk azokat a versenysportokat támogatják, amelyeket a világ lakossága és a piac a legkevésbé értékel.
Ezt a sportpolitikát nem most találtuk ki, hanem örököltük egy letűnt rendszerből, gondolkodásmódból. A magyar sport az olimpiai sikereit, a nemzetközi eredményeket olcsón csak olyan sportokban tudta akkor is elérni, amelyek sem a tömegeket, sem a piacot nem, vagy alig érdekelte. A történelmen túlléptünk, ám még mindig olyan sportokban vagyunk a világ élvonalában, amelyek mind a közvélemény, mind a piac számára közömbösek.
Az ötvenes évek néhány labdarugójától eltekintve, nyolcvan éve nem volt olyan sportolónk, akinek a piaci értéke ott lehetett volna a világ legjobban kereső tízezer sportolója között. E tekintetben még a volt szocialista országok is leköröznek bennünket. A szomszédos országok nálunk klasszissal jobbak a jól fizető, nagy nemzetközi érdeklődést élvező sportokban. Ilyenek a kosárlabda, a labdarúgás, a jéghoki és a tenisz.
Sajnos, ki kell végre mondanunk, hogy amelyik sportág eredményeire mi büszkék vagyunk, azokra nem figyel a világ. A híres magyar sportok, mint az öttusa, a vízipóló, a kajak, a vívás, az agyaggalamb-lövészet, a világ sportnépszerűségi listáján sereghajtók. Ezzel szemben egyetlen olyan sportban sem vagyunk az élvonal közelében, aminek nagy tábora van, és aminek a legjobbjait jól megfizetik. S amelyeket nagyon nagy pénzekkel támogat a hirdető, az üzleti világ.
Mikor lesz a magyar sportban végre rendszerváltás?
Kopátsy Sándor
