A Magyar Szállodaszövetségnek a Magyarországon működő 686 szálloda közül 341 a tagja. Ezek közül az egyik a K+K Hotel Opera, amelynek ügyvezető igazgatója, Kopócsy Andrea ez év január elsején átvette a stafétabotot a legutóbbi közgyűlésen tiszteletbeli elnökké választott korábbi elnöktől, Niklai Ákostól.

-Minek köszönhető véleménye szerint, hogy a szállodaszövetség elnökévé választották?

- Ez hosszú folyamat eredménye. A kilencvenes évek végén mint a Hotel Normafa szállodaigazgatója kezdtem el a szállodaszövetségi gyűlésekre járni - mindig nagyon szívesen mentem: kapcsolattartás, ismerkedés a szakmával, a nagy öregekkel -, először csak részt vettem, hallgattam, aztán beleszóltam. Én mindent meg szoktam kritizálni, de azért ezek "építő" kritikák, hogy hogyan lehet jobban vagy másképpen csinálni valamit. Talán úgy voltak vele, hogy jobb, ha ez a nagyszájú beül közénk... Ez a munka egyébként önkéntes, elég nagy elfoglaltságot jelent, nem csak az elnöki, alelnöki pozícióban - merthogy előtte két évig alelnök voltam -, az embernek késznek kell lennie arra, hogy a közért, a többiekért is dolgozzon. Kétévente ismétlődően választások vannak, a jelöltek annak alapján kerülnek fel a listára, hogy a többiek mennyire ismerik őket, és mennyire ismerik el a szakmai tekintélyüket. Én azzal, hogy 1993-ban nőként egy négycsillagos szálloda élére kerültem, és ahogyan ezt a szállodát vezetem, kivívtam ezt.

- Nem túl eredeti kérdés, de a magyar szállodaigazgatók között milyen arányban képviseltetik magukat a nők?

- Összeszámoltam, mert én is kíváncsi voltam, és meglepődtem: az egyharmaduk nő. Úgy gondolom, ez jó arány. Azt is megnéztem, hogy mely szállodákra jellemző ez: az újakra.

- Ön hogyan került a szállodaiparba?

- Véletlenül. Bölcsészként gondoltam el az életemet, de aztán nem sikerült az egyetemi felvételim, és érettségi után a Hiltonban kezdtem el dolgozni, a telefonközpontban. Annyira megtetszett a szakma, hogy a vendéglátó-ipari főiskolát elvégezve itt ragadtam. Végigjártam a szállodában létező majd' minden területet, és ez később nagyon hasznosnak bizonyult. Nem olyan igazgató lettem, aki csak az irányítással van elfoglalva, csak ebben tud szakmailag megfelelni, minden területre megvan a rálátásom.

- A Hiltonból hová vezetett az útja?

- A Royalba, az értékesítésre. Közben, még ezt megelőzően, otthon voltam gyesen az első gyerekemmel, Eszterrel, majd megszületett Anna. 1989-ben már nem a Royalba jöttem vissza, hanem a Hotel Normafába szállodavezetőnek, majd két év múlva szállodaigazgató lettem. 1993-ban pedig megkaptam ezt a feladatot.

- A gyerekekkel otthon töltött évek ezek szerint nem hátráltatták a szakmai előmenetelben?

- Számomra a gyes mindig fordulatot és egy szerencsésebb pozíciót is hozott. Az első alatt fejeztem be a főiskolát, letettem a német nyelvvizsgát, és akkor érlelődött meg bennem az elhatározás, hogy tovább kell lépnem. A Royalban pedig még nem telt le a gyes, amikor a korábbi közvetlen főnököm, aki a Hotel Normafába került igazgatónak, fölkért, dolgozzak mellette szállodavezetőként.

- Hogyan került kapcsolatba a K+K szállodalánccal?

- A szakmai lapokat olvasgatva találtam egy cikket arról, hogy itt építenek szállodát. Arra gondoltam, szívesen elmennék értékesítői beosztásba.

- Otthagyva a szállodaigazgatóságot?

- Igen. Végül is kategóriabeli váltás egy háromcsillagos, nyolcvanszobás szálloda helyett egy - akkor még csak százöt szobával nyitó - négycsillagos osztrák szálloda. S miután a külföldi befektetők a magyarokat nem annyira igazgatói posztra keresték, azt gondoltam, itt az is előrelépés számomra, ha egy szakterületen vezető lehetek.

- Hogyan történt, hogy mégis szállodaigazgatóként kezdett?

- Elhívtak egy személyes interjúra, ahol közölték velem, hogy az értékesítői állás már be van töltve, de szállodaigazgatójuk még nincs, és nem is értik, hogy én miért nem erre pályáztam. Rögtön mondtam, hogy akkor pályázom. Aztán hamarosan jött a döntés, hogy szívesen dolgoznának velem. Tizenegynéhány év után is nagyon szimpatikus nekem, hogy minden országban előnyben részesítik a helybéli vezetőket, és most már a lánc kilenc szállodája közül négyben nő az igazgató. Én voltam az első.

- A lányai nem éreznek vonzalmat a szállodaipar iránt?

- A nagyobbik jogi pályára adta a fejét, de a kisebbik vendéglátó-ipari középiskolába jár. Azzal szerette meg a szakmát, hogy nyaranta, először itt, nálam, aztán Londonban, Münchenben egy-egy hónapot felszolgálóként dolgozott szállodákban.

- A családban nem okozott konfliktusokat, hogy vezető lett?

- Az, hogy el mertem vállalni a nagyobb kihívásokat, csak családi támogatással történhetett meg. A férjem menedzselt engem, ösztönzött, hogy lépjek előre, vállaljak mindig újabb és újabb pozíciókat. Nagyon sokat segített ő is, az anyósom is. A szálloda huszonnégy órás elfoglaltság, úgyhogy az iskolában a férjemet jobban ismerték, mint engem. De ahhoz, hogy teljes értékűen ellássam a munkámat, kell az is, hogy eleget legyek otthon a gyerekeimmel, a családommal. Ez a munka nem íróasztalhoz kötött, az a lényeg, hogy elérjenek. Ha gond van, meg tudjuk beszélni telefonon, én bejövök úgyis, kötetlenül, bármikor, amikor úgy érzem, hogy kell. Az új ötleteket pedig otthon, akár éjszaka felébredve is ki tudom gondolni.

- A közvélekedés szerint dupla hátrány, ha egy vezető fiatal is meg nő is, nem volt nehéz a kezdet?

- Először is az osztrák tulajdonosok megelőlegezték a bizalmat. Ami a kollégáimat illeti, mindig szerencsés, ha egy nyitó szállodába kerül az ember igazgatónak, mert lehetősége van kiválasztani egy saját csapatot, és ebben is elég szabad kezet kaptam.

- Milyen alapon választott munkatársakat?

- Elsősorban a nyelvtudás alapján - ez 1993-ban még nem volt általános -, nem a szakmai gyakorlat volt az elsődleges. Inkább az emberek hozzáállását, az empátiakészséget tartottam fontosnak, azt, hogy valaki mennyire tud vendéglátó, szíveslátó lenni. Én magam is ezt úgy szeretem csinálni, mintha a sajátom lenne, az otthonom, csak nagyobb méretekben. Azt hiszem, a mai napig ez az egyik előnyünk, s bár minden területen különböző követelmények vannak, mindenhol az az alap, hogy a vendéget szeressék.

- Az igazgatót ugyan nem muszáj szeretniük az alkalmazottaknak, de azért nem árt, ha kedvelik. Tesz ennek érdekében?

- Igyekszem. Én a "barátságosan, ámde keménykezűen" vezetői elvet vallom. A menedzserekkel, részlegvezetőkkel baráti viszonyban vagyok, tegeződünk, korombéliek vagy nálam fiatalabbak, én választottam, én tartottam meg őket ebben a pozícióban, én tanítottam meg nekik, hogy mik az elvárásaim, és ők ennek meg tudtak felelni. Elfogadnak engem mint vezetőt. Másrészről nekem az az elvem, hogy kérek. Nem utasítok, nem parancsolok, hanem kérek. Igyekszem előre megbeszélni a dolgokat, igyekszem egyetértés alapján hozni a döntéseimet. Persze van, amikor ez nem megy, akkor viszont úgy kell lennie, ahogy mondom. Azt hiszem, a munkatársak profitálnak abból, hogy nő vagyok, mert sok mindent megértek. A merev munkaidő-betartással, azzal, hogy neked itt kell lenned, mert ugyan dolog nincs, de munkaidő van, ezzel nem annyira értek egyet.

- A végére is maradt egy buta kérdésem: innen akar nyugdíjba menni? Tudom, még messze van...

- Hát igen. De sokan megkérdezik tőlem: tizenhárom éve itt vagy, nem sok ez? Én nagyon lojális vagyok. Én, ha munkahelyet változtattam, azért tettem, mert szerettem volna előrelépni, kihívásnak tekintettem, de úgy érzem, ez a tizenhárom év is folyamatos kihívás volt. Most is az, főleg az utóbbi négy évben, amikor a turizmus inkább lefelé menő ágban volt, csak tavaly kezdett újra felemelkedni. Időközben megdupláztuk a házat, már kétszázhat szoba van, az építkezés, az új szobák értékesítése is komoly feladat volt. És hát nagyon jól érzem itt magam.