Több kutatást is végzett arra vonatkozóan a Kopint-Datorg Rt., hogy a világ különböző országaiban hogyan valósult meg, pontosabban: hol tart az elektronikus kormányzás.

Ahány ház, annyi szokás

A vizsgált 24 ország többségében a miniszterelnöki hivatal vagy azon belül egy szervezet felelős az e-kormányzat megvalósulásáért, Szlovéniában létrehoztak erre egy minisztériumot, Dániában, Szingapúrban, Ausztráliában és Indiában pedig minisztériumi szinten, de más területtel összevonva kezelik a kérdést. Egyes országokban azonban „csupán” valamilyen kormányzati főhivatal, másutt pedig a konkrét témában illetékes bizottságok döntenek az információs társadalmi kérdésekben.

A szervezeti struktúrából azonban nem lehet messzemenő következtetéseket levonni egy ország e-kormányzatának fejlettségére vonatkozóan – hangsúlyozza Bogóné Jehoda Rozália, a Kopint-Datorg koordinációs igazgatója. Svédországban és Finnországban, ahol szinte százszázalékos az internetpenetráció, a rendszer alulról építkezik. Nincs e-kormányzat ügyekért felelős kormányzati intézmény, hanem helyi szinten, az önkormányzatoknál vezérlik a folyamatokat. Dániának – bár mint mondtuk, minisztérium felel az informatikai ügyekért – a magyar portál megindulásakor még nem volt kormányzati weboldala, a lakosság mégis számos e-szolgáltatást vehet igénybe, és vesz is.

Sikertényezők

Tehát országonként más-más stratégiát követnek, más ütemben, más hangsúllyal haladnak az e-kormányzat felé, mégis van néhány sikertényező, amely talán általánosítható.

Általában jellemző az üzleti szféra és az állam együttműködése, igaz, erős állami kontroll mellett. És miután szinte a világon mindenhol az állam az információs technológiai és kommunikációs szektor legnagyobb vásárlója, általában versenyezteti a multinacionális cégeket, jól kamatoztatva piaci pozícióját a közösség javára.

A fejlett e-kormányzattal rendelkező országokban szinte mindenhol nagyon erős propaganda kapcsolódott az ügyintézés új formájának bevezetéséhez: szlogenek, rajzfilmek, reklámok, nyugdíjasakciók és óvodai programok igyekeztek népszerűsíteni és mindenki számára kedveltté tenni az intézményt. Mindennek a lényeg az volt, hogy meggyőzzék a lakosságot: ez nem sikk, nem a kevesek privilégiuma, hanem tömegcikk. Ennek a gyakorlati megvalósításaként pedig az állam nyilvános internet-hozzáférési helyeket biztosított, ahonnan az emberek ingyen intézhetik kormányzati e-ügyeiket.

Nem a vállalkozót és nem a közösséget, hanem az embert kellett fogékonnyá tenni, akinél csak a szituációtól függ, hogy magánemberként civil ügyet intéz-e, vagy vállalkozóként jelenik meg a portálon.

Információtól a fizetésig

Száz százalékos e-kormányzás sehol nincs még, de ezért sok országban nem a technológia és nem a rendszer fejlettsége a hibás. A nyújtható szolgáltatásokhoz képest az unió országaiban átlagosan 10 százalékos, Amerikában, Kanadában vagy Új-Zélandon mintegy 30 százalékos teljesítésről beszélhetünk. A továbblépés legfőbb akadálya pedig az internetes pénzmozgások és az on-line adatkezelés biztonságának – illetve számos esetben az ebbe vetett hitnek – a hiánya.

Vannak országok, ahol már az átlagnál előrébb járnak, a megvalósulás sorrendje azonban azonos. A hagyományos állami funkciók közül először az ügyintézés, majd az emberek és a területek segítése, a vállalkozások kezelése és legvégül a „fizetős ügyek” kerülnek a portálra, amelynek az a feladata, hogy tájékoztasson, illetve letölthető adatokkal, dokumentumokkal segítse az ügyintézést.

Az interaktív kormányportálokon keresztül sok helyütt bizonyos ügyek – például bejelentések (lakhelyváltoztatás, gyermek születése, halálozás stb.), okmányok (útlevél, személyi igazolvány, vállalkozói engedélyek) beszerzése vagy megújítása, ami pénzmozgást nem igényel – elintézhetők. Az alapvető feltétel azonban az e-aláírás intézményének működése. És ahol már az internetes fizetés biztonsága is adott, ott az adózással kapcsolatos ki- és befizetések – sőt van, ahol az egészségügyi és a nyugdíjrendszer – is idekapcsolódnak.

A csúcs az lesz, ha egy csipkártyán lesz minden adatunk, pénzünk, okmányaink. És hogy ez nem utópia, mutatja, hogy például Malajziában már 2000 óta működik hasonló rendszer.

Szingapúr

E kicsi és gazdag ország polgárai valóban információs társadalomban élnek, amely még arra is képes volt, hogy összefogja a különböző nemzetiségeket. Itt – és még Ausztráliában – például ugyanaz a minisztérium felelős az információs társadalom megvalósításáért és a kulturális ügyekért. Következésképpen itt az információs társadalom valóban a kultúra részévé tudott válni.

A világ egyik legfejlettebb és legszélesebb körű szolgáltatást nyújtó e-kormányzata esetében a legfontosabb szervezőerő a tartalom volt. A szingapúri kormányportál szól a külföldinek, a polgárnak és a vállalkozónak egyaránt, mindenki egyszerűen megtalálhatja a számára testre szabott szolgáltatást. A külföldi szállást, útlevelet, vízumot intézhet, a polgár bármely élethelyzetében – születés, halálozás, betegség, szórakozás, tanulás, munkavállalás, lakásszerzés stb. – számíthat rá, választ kap kérdéseire, és gyakorlatilag a számítógép mögött ülve elrendezheti ügyeit. A vállalkozó pedig bejelent, fizet, adminisztrál, a kormány által üzemeltetett e-piactereken adja-veszi termékeit és szolgáltatásait, a munkaközvetítő oldalak segítségével toborozza dolgozóit. És ami a portál különlegessége: a rajta keresztül elérhető szolgáltatáshoz hozzárendelik a vállalkozót. A portálról elérhető cégek megbízhatóságát pedig a kormány garantálja.

Anglia

A szigetországban komplex feladatként kezelik az információs társadalom építését. Olyannyira, hogy Tony Blair választási kampányának is fontos részét képezte az erre vonatkozó szlogen: információs társadalmat mindenkinek! E köré szerveződik az elmaradott térségek felzárkóztatása, az átképzési politika, a szociális háló, az oktatás. Azt, hogy a koncepció sikeres volt, mutatja többek között, hogy itt sikerült elérni az uniós országok átlagában az egyik legalacsonyabb munkanélküliségi rátát.

Az irányítás nem olcsó. A kancellária mellett működik az e-kormányzati biztos hivatala, és minden minisztériumban van egy magas rangú tisztviselő, aki az adott szakterület „e-sítéséért” felelős. A konkrét feladatok elvégzését pedig három tárca nélküli: e-kormányzati, e-kereskedelemi és -versenyképességi, valamint önálló e-miniszter felügyeli. Ez utóbbi a minisztériumi felelősök munkáját hangolja össze, és az eredményekről havonta beszámol a miniszterelnöknek. Mindez nagyon tudatos politikai döntés eredménye, a cél, hogy a lakosság e-ügyintézés közben ne találkozzék a hivatali háttérmunkával.

Hiába lenne azonban kifinomultan működő kormányapparátus, ha közben a lakosság nem venné igénybe a szolgáltatásokat. Angliában azonban nagyon komolyan vették az e-kampányokat: internetes kioszkokat hoztak létre, ahol a kormányzati ügyeket bárki ingyenesen intézheti, a vállalkozások pedig az információs technológiai beruházásuk (szoftver, hardver, tanácsadás) teljes összegét levonhatják nyereségadójukból.