Három fő kritérium teljesülése esetén nevezhető az agrárium versenyképesnek Udovecz Gábor – az Agárgazdasági Kutató és Informatikai Intézet (AKII) néhány hónapja menesztett, s meglehet, lapzártánk után hivatalába visszahelyezett – igazgatója szerint.
Az első, hogy milyen a szakmai munka az ágazatban, milyenek a fajták, milyen az alkalmazott technológia, s persze, milyen az elért átlaghozam. Ha mindezt összességében nézzük, akkor az elmúlt évtizedben a magyar mezőgazdaság szakmai színvonala esett, távolodott az európai élmezőnytől, pedig a nyolcvanas években már igen közel voltunk például a francia szinthez. Az viszont megnyugtató, hogy termékeink minőségi mutatói, a termények beltartalmi értéke és a fogyasztók szubjektív ítélete még mindig nagyon jó.

A második tényező a termelési költségek és a kínálati árak alakulása. Hosszabb időszakot tekintve ma még szinte minden területen árelőnyünk van: a gabonaféléknél 20–25 százalékos, a zöldség-gyümölcs szektorban 20 százalék körüli, az ipari növényeknél 5–10 százalékos. Ez az árelőny azonban olvad, sőt néhány terméknél – csirke, vágósertés vagy egyes zöldségfélék – adott években vagy az év bizonyos szakában a mi áraink magasabbak voltak, mint a szomszédos országokban. Összességében azonban az árelőnyünk a 2004–2005-ös EU-csatlakozás esetén sem tűnik el, de elég alacsony szintre csökken.

A harmadik ismérv az ágazat mögött lévő szervezettség vagy, ha úgy tetszik, a piacra jutás infrastruktúrája. Ha az első két tényezőt tekintve aggályos a helyzetünk, a harmadiknál ez hangsúlyosan igaz: szállítási lehetőségeink korlátozottak, a tárolók, hűtőraktárak sem műszakilag, sem logisztikai szempontból nem megfelelőek, a tagadhatatlan igyekezet ellenére még mindig alacsony színvonalú a marketingmunka, nem megfelelő a szaktanácsadási rendszer, nem kellően rugalmas a finanszírozás. S ami a legfontosabb: miközben a régi mezőgazdasági értékesítési rendszerek szétestek, még mindig nem alakultak ki helyettük kellő számban termelői ráhatású és érdekeltségű szervezetek. De nem csak az a baj, hogy ez utóbbiak nincsenek meg. Súlyosbítja a helyzetet, hogy a nagy- és kiskereskedelmi rendszerek viszont kiépültek, koncentráltak, s ma már a belföldi piac közel hatvan százalékát uralják. Így erőfölényből tárgyalhatnak a hazai termelőkkel, a saját érdekeik szerint diktálva a feltételeket.

Muszáj versenyezni
Mindent egybevetve, versenyhelyzetünk meglehetősen heterogén és aggasztó.
– Ennek ellenére nem tudunk mást tenni, mint vállalni a versenyt. A magyar szántóterület háromnegyed része olyan adottságú, amin, ha megfelelő fajtákat és megfelelő gépeket használunk, újra exportképessé tehető a mezőgazdaságunk – állítja Udovecz Gábor. Mintegy cáfolva tehát Nagy Bálint egyetemi tanár, agrárszakértőnek a Piac és Profit múlt havi számában bemutatott véleményét, amely szerint az iparszerű agrártermelést a csökkenő hozadék miatt el kell feledni, és kizárólag a családi gazdaságok, a helyi közösségek helyzetbe hozásával, a védett hungarikumok termelésével menthető meg a vidék. – Én hiszek abban, hogy a specifikumoknak, az organikus termelésnek lesz jövője – mondja az AKII (volt) igazgatója –, csakhogy ezt nem szabad túlértékelni. A magyar mezőgazdaság fő problémáját nem fogja megoldani. Ha az elkövetkező húsz évben a részesedése az agrárbevételekből eléri a 15–20 százalékot, az már fantasztikus eredmény lenne. Nekünk egyelőre igenis fokoznunk kell a kedvező adottságú területeken a ráfordításokat, hiszen például az amerikaiak, akik arról híresek, hogy milyen kevés műtrágyát használnak, azért fajlagosan kétszer, az osztrákok pedig ötször annyit alkalmaznak, mint mi. Gondoljanak csak bele: a Föld felszínének mindössze hét százaléka alkalmas mezőgazdasági termelésre, és a magyar szántóterület háromnegyed része idetartozik!

– Nagyon sablonszerű termesztési technológiák alakultak ki a nagyüzemekben Magyarországon – próbálja megfogalmazni a magyar agrárium mai válságának az egyik fő okát Szűcs István, a Szent István Tudományegyetem (volt Gödöllői Agrártudományi Egyetem) tanszékvezetője. – Mindegy volt, hogy jó vagy kevésbé jó minőségű talajon folyik-e a termelés, ugyanazt erőltették, és nem alakultak ki a legkedvezőbb kombinációk. Emiatt tíz évvel ezelőtt akkor is szükségszerűen bekövetkezett volna valamilyen szerkezetváltás a mezőgazdaságban, ha a társadalmi-gazdasági rendszerváltás késik. Ám sajnos, a kárpótlási folyamattal átestünk a ló másik oldalára, mert nagyon elaprózódott birtokszerkezet alakult ki. S mivel nem mozdult meg a földpiac, ez a kedvezőtlen birtokszerkezet tíz év alatt gyakorlatilag konzerválódott.

A kárpótlási folyamat során kialakult, átlagosan mintegy 2,5-3 hektáros földtulajdon arra elég, hogy a vidéki emberek egy része ne legyen nincstelen, de arra nem, hogy ez a föld elfogadható, polgári életet biztosító termelési háttér alapja lehessen – állítják még azok is, akik az adott történelmi pillanatban a kárpótlás elvével egyetértettek, a megvalósulását viszont már elsietettnek tartják.

Az állam mint földvásárló
„A termőföld az általánostól eltérő módon szerepelt a kárpótlási folyamatban, ugyanis olyan módon szabályozta a kárpótlásra jogosultak, illetve potenciális licitálók körét, hogy közben nem törődött a helyben lakó sok százezer parasztember és család eredendő érdekeivel” – olvasható a Magyarország az ezredfordulón című stratégiai kutatások sorozatban 1997-ben, az AKII kiadásában megjelent Földbirtok-politika, a földtulajdon fejlesztésének főbb irányai című kötetben. A szerzők – Szűcs István, Csendes Béla és Pálovics Béláné – többek között a földtulajdon és -használat szétválásának leggyakoribb okait mutatják be – ilyen például a gazdálkodáshoz szükséges ismeretek és eszközök hiánya, a földterület mérete, a földáremelkedést váró spekuláció, a mezőgazdasági termelés alacsony jövedelmezősége –, értékelik a földbérleti viszonyok megjelenését, szerepét és közgazdasági következményeit („a bérleti díj elismerése lassú és ellentmondásos”), és eljutnak a birtokviszonyok korszerűsítéséhez, ezen belül az állami szabályozás szükségességéhez, sürgetve annak mielőbbi, jól átgondolt elvégzését.

A nemzeti földalapról itt még nem esik szó, ám – mint azt Szűcs Istvántól megtudtuk – ekkor, tehát 1996–97-ben vetette fel először az AKII-ban néhány szakember, hogy az állam lépjen föl földvásárlóként.
Miután az ország mintegy 8 millió hektár nagyságú termőterülete a becslések szerint – hiszen pontos adatok nincsenek – 2,4–2,5 millió tulajdonos kezébe került, és még 6 millió hektáron mintegy 5 millió jogilag önálló birtokon túlnyomórészt magánszemélyek gazdálkodnak átlagosan 2,5-3 hektáron, egyértelművé vált, hogy a jelenlegi birtokstruktúra tartós fennmaradása szinte lehetetlenné teszi a magyar mezőgazdaság felzárkózási esélyeit, az EU országokkal versenyképes termelés folytatását.
A szóba jöhető megoldások közül elméletben az egyik a tagosítás, amit azonban – érthető politikai okokból – egyetlen kormány sem vállalna föl. A másik: nemzeti földalap létrehozása.

Nemzeti földalap
Ha az állam mint vásárló nem avatkozik bele a földpiacba, biztos, hogy fölerősödnek a gyenge pontok, állítják a szakemberek. Azaz tovább stagnál a földpiac, jellemző marad a spekuláció, megmaradnak a rossz földtulajdoni és -használati viszonyok, nem oldható meg a mezőgazdaság technológiai megújítása, a versenytársakhoz képest továbbra is drágán termelünk, s nincs garancia az egyöntetű minőségi termelésre. Így viszont további jelentős piacvesztésre számíthatunk.

– Német, francia tapasztalatokat gyűjtöttünk be – mondja Szűcs István –, és volt mintánk állami és piaci irányítású földalapra is. Magyarország esetében az utóbbit azért kellett elvetnünk, mert itt egyáltalán nem működött, működik a földpiac. Az első javaslatunkban ezért azt írtuk le, hogy az államnak mintegy 500 ezer hektárnyi földet kellene fölvásárolnia azoktól, akik a földjüket felajánlják – jelenleg a termőterület 17 százaléka van állami tulajdonban –, majd úgy kell értékesíteni, hogy mérethatékony mezőgazdasági üzemek jöhessenek létre.

Tehát a nemzeti földalap (NFA) első és legfontosabb feladata a piacképessé váló birtokméret kialakulásának elősegítése. A második: olyan földterületek felvásárlása és rendbetétele, amelyeken a jelenlegi körülmények között nem lehet hatékonyan gazdálkodni. Ilyenek például az ártéri területek, a kedvezőtlen fekvésű, vasúti töltéshez közeli földek. További lehetséges célok: a termőföldárak és a bérleti díjak tudatos befolyásolása – amit a későbbiekben beinduló földpiac kiválthat –, a spekulációs célú földvásárlások visszaszorítása. Ez utóbbira ismerünk olyan német példát, amikor a földalap egy tíz évvel későbbre tervezett nagy beruházáshoz öt évvel előre felvásárolta valamennyi érintett telket.

Korrupciós félelmek
Az NFA-programmal szemben a legtöbbet hangoztatott ellenérv, hogy megfelelő előkészítés, pontos szabályozás vagy megfelelő irányítás nélkül igencsak korrupcióveszélyes intézmény. Most és Magyarországon ezt a veszélyt erősíti – és ezért sem indult be még mindig a földpiac –, hogy sokan azt gondolják, a földárak az uniós csatlakozással hirtelen megugranak majd, tehát egyelőre kivárnak. (Az ingatlanszakemberek szerint, mivel egyidejűleg több ország csatlakozásáról van szó, egyáltalán nem biztos ez a gyors árnövekedés. Valami azonban lesz…)

Azt, hogy a korrupciótól való félelem mennyire jogos, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a program készítői – annak érdekében, hogy az NFA valóban betöltse a neki szánt összetett szabályozó szerepet – háromszoros szűrőt építenének be a rendszerbe, felemelve a kontrollt a számvevőszék szintjére, a helyi hatóságok döntéseit szakmai bizottságokkal körülbástyázva. Az persze biztos, hogy a gyanú mindig fennmarad – ismeri el Szűcs István.

A választásig elhalasztva
Orbán Viktor miniszterelnök februárban és márciusban több fórumon is úgy nyilatkozott, hogy az agrárgazdaság problémái szerinte is az 1991–92-ben elhibázott kárpótlásra vezethetők vissza, ezért addig nem lehet előbbre lépni, amíg a föld kérdése nem tisztázódik. A kormány még az első félévben be kívánja terjeszteni a birtokpolitikáról szóló törvényt. Lehet, hogy a családibirtok-modell, lehet, hogy a korszerű művelést lehetővé tevő nagybirtokmodell kialakítása a megoldás, ezt el kell dönteni. Mivel azonban a földkérdés nemcsak gazdasági, hanem elsősorban társadalmi kérdés, a miniszterelnök a családi középbirtokoknak adna előnyt.

Nos, április végén immár úgy tűnik, hogy a választásokig sem a nemzeti földalap létrehozása, sem a földtörvény módosítása nem kerül a parlament elé. Ami késlelteti ugyan a megoldást, de lehetőséget ad arra, hogy a szakmai előkészítés során újabb és újabb szempontokat vonjanak be a mérlegelésbe. Például, hogy valóban szükséges-e – ahogyan azt tervezik – a földtulajdont a hat-hét kilométeres körzetben való éléshez kötni? Jelenleg a földek tulajdonosainak negyven százaléka távolabb, illetve városban él. Udovecz Gábor és Szűcs István – egymástól függetlenül – éppen szakmai és nem politikai érdeknek tartják a vidéken élők földhöz juttatását, helyhez kötését. De legalább ilyen fontos – teszik hozzá – a közép- vagy annál magasabb fokú iskolai végzettség megkövetelése egy gazdaság vezetőjétől, illetve hogy fő hivatásként foglalkozzon mezőgazdasági termeléssel. És nem lehet elfeledkezni a programokhoz illeszkedő, megfelelő finanszírozási konstrukciókról sem.
Tíz év alatt – az agráriumban tíz év nagyon gyorsan eltelik! – konszolidálódhat a magyar mezőgazdaság, vélik, ha a közeljövőben a földalap szakmailag korrekten megkezdi a működését. S persze, ha hatására megindulnak az önszabályozó folyamatok…

*

Mennyibe kerülne?
Egy földjelzáloghitel-bank (FHB) mellett a Nemzeti Földalap Program a következőképpen érvel: a mezőgazdaság, alacsony jövedelmezősége és gyenge jövedelembiztonsága miatt, a jelenlegi kamatoknál csak lényegesen alacsonyabb, 5–7 százalékra becsült kamatlábú hiteleket bír el, s ez utóbbit is csak az átlagosnál magasabb színvonalon gazdálkodó családok képesek biztonságosan kifizetni. Az FHB számára tehát a szabad felhasználású és a gazdák által felvehető kedvezményes hitelek kamatkülönbségét költségvetési forrásból kellene biztosítani.

A programot készítő kutatók számításai szerint országos szinten mintegy 25 ezer, de maximum 50 ezer „főállású” családi gazdaság kialakítása lehet reális cél. Az uniós normákat figyelembe véve az egy család által megművelt terület átlagos mérete 60 hektár, tehát a családi gazdaságokhoz tartozó összes szántóterület mérete perspektivikusan 1,5–3 millió hektár lehet, ez az összes szántó 30–60 százaléka. Tízéves kifutási időszakkal számolva évente 2,5–5 ezer család földhöz jutását kell segíteni, azaz elvben 150–300 ezer hektáros földalap kell. A ténylegesen megvásárolandó föld ennél mintegy 20 százalékkal kevesebb, hiszen a vállalkozók átlagosan 10 hektárral már rendelkeznek.
Jelenleg egy hektár 20 aranykorona minőségű szántóföld piaci értéke mintegy 155 ezer forint, így a vételár teljes összege az első évben körülbelül 18,6–37,2 milliárd forint. Ha 30 százalékos saját erőt feltételezünk, akkor összesen 13–26 milliárd forint hitelre lehet igény, aminek a kamatvonzata piaci alapon 2,2–4,4 milliárd.

Ebből a költségvetésnek 1,4–2,8 milliárd forintot kellene állnia. Ez az összeg mindössze a fél–egy százaléka a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium éves (2000. évi) támogatási keretének. Vagyis a kamattámogatás biztosítása nem állítaná teljesíthetetlen feladat elé költségvetést.