Nincs rá recept

Kevesebb önkormányzat tervezi kórháza magánosítását, mint tavaly

Szükségük van-e a kórházaknak a magántőkére? Tőkére biztosan, hiszen tavaly a korábbi években még nyereséges egészségügyi intézmények is csődveszélybe kerültek. De milyen feltételekkel jöjjön magánpénz az ágazatba? Ez lett volna a valódi kérdés a privatizációról szóló eredménytelen népszavazás előtt is, és most is ez.

A privatizációval kapcsolatos társadalmi attitűd már a népszavazási aláírásgyűjtés alatt lelassította a kórházak és más egészségügyi intézmények átalakítási törekvéseit - derül ki a GKI-EKI Egészségkutató Intézet 2004 októberében lezárult, ám csak az év végén publikált kutatásából. A privatizációt tervezők aránya a felére csökkent 2003 második félévéhez képest, azaz a válaszadó önkormányzatok közül mindössze négy tervezte a településen a kórház gazdasági társasággá alakítását, és közülük csak kettő privatizálná. Ugyanakkor 19-en átalakítanák a szakrendelőket, és közülük hárman magántőke bevonásával. Az egészségügyi ellátórendszer egyéb intézményeinek - például labor, diagnosztika, védőnői szolgálat - gazdasági társasággá alakításáról a megkérdezettek 20 százaléka gondolkodott, de mindössze a 2 százalékuk privatizálná a szolgáltatást.

Skultéty László igazgató tájékoztatása szerint - mivel a kérdőíveken a privatizációra kérdeztek rá - nem lehet aszerint árnyalni a válaszokat, hogy ki, mit ért privatizáció alatt: magának az épületnek az értékesítését is, vagy csak a benne lévő intézmény üzemeltetését. Az utóbbi tűnik valószínűbbnek.

Kevesebb tervezett fejlesztés

Felmerülhet, hogy vajon mi értelme van a magántőke bevonása nélküli társasággá alakulásnak. Elsősorban az - mondja a kutató -, hogy ezáltal a kórház vagy rendelő alkalmassá válik egy későbbi tőkebevonásra. Közvetlenül pedig az, hogy mivel az intézmény kikerül a közalkalmazotti törvény hatálya alól, menedzsmentjének sokkal nagyobb lesz a döntési szabadsága, mind a beszerzések, mind a bérek tekintetében. Az átalakulásnak - a közhittel ellentétben - adóvonzata nincs, hiszen nem a működési forma, hanem maga az egészségügyi tevékenység az, ami áfamentes.

A felmérésből az is kiderül, hogy miközben szinte minden önkormányzat szűkösnek és elavultnak tartja egészségügyi intézményeit, 2004-ben az előző évi 53-ról 6 százalékra csökkent azok aránya, amelyek címzett vagy céltámogatással valamilyen rekonstrukciót, fejlesztést, műszer- és eszközvásárlást hajtanának végre, és 2005-re is mindössze 5 százalékuk tervez ilyet. Helyi forrásból 2004-ben a negyedük vállalkozott erre, ám idén ez az arány is várhatóan 15 százalékra csökken.

- Az ok nem a meghirdetett pályázatok számának vagy keretének a csökkenése - mondja kérdéseinkre válaszolva Skultéty László -, hanem egyértelműen az, hogy 2004-ben általánosan kerültek a kórházak nagyon rossz anyagi helyzetbe. Ennek a két fő oka: a teljesítményelvű finanszírozási, azaz a Homogén Beteg Csoport-rendszerben bekövetkezett változások, valamint a Teljesítmény Volumen Korlát bevezetése 2004-ben.

Bizonytalan gazdálkodási feltételek

A Homogén Beteg Csoport (HBCS) a teljesítmények fokozásában teszi érdekeltté a kórházakat úgy, hogy egy-egy betegségcsoportra más-más pontszám alapján kapják meg az Országos Egészségpénztártól (OEP) munkájuk ellenértékét. Ezért az előző évi tényleges kifizetések tükrében az OEP minden évben korrigálja a pontszámokat. A 2004-es verzió elsősorban a kardiológiát, illetve a szívkórházakat sújtotta. Maga a rendszer pedig teljes mértékben kiszolgáltatottá és bizonytalanná teszi azoknak az intézményeknek a gazdálkodását, amelyek szakosodtak, hiszen önmaguktól függetlenül kaphatnak ugyanazért a szolgáltatásért hol több, hol kevesebb pénzt.

A Teljesítmény Volumen Korlát (TVK) viszont éppen a kórházak teljesítményérdekeltségén igyekszik tompítani, az indokolatlan kezelések megszüntetése érdekében. Ezért bázisként a 2003. évi teljesítmények 98 százalékát vették, és aki ezt nyújtotta 2004-ben is, az megkapta a neki járó összeg 100 százalékát, ám a teljesítménynövekedés után már degresszíven fizetett, illetve fizet a pénztár.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a szigorítások mellett a HBCS-pontszám forintra való átváltási kulcsát mintegy 20 százalékkal növelték 2004-ben az előző évihez képest, ám az intézkedések együttesen mintegy 3 százalékos reálértékromlást idéztek elő a kórházaknál, és a korábban jól gazdálkodókat is veszteségbe vagy annak határára sodorták, illetve a tartalékaik felélésére kényszerítették.

Mindezek mellett a kórházak gazdálkodására negatívan hatott a gyógyszeráfa bevezetése - hiszen áfamentesként nem igényelhetik vissza! - és az energiaárak emelkedése is.

Kockázatos befektetés

A kórházak privatizációjáról kialakult társadalmi vitában a tőke mint mumus, mint a keletkező haszon lefölözője jelent meg. És még a privatizáció mellett érvelők sem igazán említették meg, hogy valójában mennyire kockázatos vállalkozás tőkét fektetni az egészségügybe. Holott az, állítja Skultéty László, hiszen kiszámíthatatlan a politikai és a szakmai környezet.

Az egészségügyben - szemben mondjuk az energetikai piacnyitás évekre előre meghatározott modelljével és ütemével - mind a mai napig hiányoznak a megfelelő szabályok. A HBCS-pontrendszer mellett szinte lehetetlen üzleti tervet készíteni például egy egyszakmás egészségügyi intézményre. Jelentős az ellátás kockázata is, hiszen nincs rögzítve az sem, hogy adott finanszírozási jogcímen nyújtott közszolgáltatásnak mit kell tartalmaznia, a szolgáltatónak mit kell teljesítenie ahhoz, hogy az ellenértékét kifizesse az OEP. Így sem a befektető, sem az OEP nem tudja, mi alapján mérlegeljen. Erre egyébként már az Állami Számvevőszék is felhívta a pénztár figyelmét, egyelőre eredmény nélkül.

Gyakori ellenérv a magántőke bevonásával kapcsolatban, hogy a hatékonyság mögé bújva valójában silányulhat az ellátás minősége. A befektetők válasza: ahol verseny van, a silány ellátást hosszú távon nem lehet eladni. A kutató viszont ismételten azt hangsúlyozza, hogy megfelelő szabályozottsággal garantálható a magántőke által működtetett, de OEP finanszírozású intézményekben a szolgáltatások tartalma.

Nem véletlen persze, hogy egyelőre főként azokon a területeken - így a művese-dialízis, a képalkotó diagnosztika és a labor - jelent meg a magántőke az egészségügyben, ahol korábban egyáltalán nem volt kiépített ellátás. S éppen itt látszik a legjobban, hogy az egészségügyi privatizáció szükségessége sokkal összetettebb kérdés annál, mint hogy egy igennel vagy nemmel bárki válaszolni tudjon rá. Hiszen ha kellő méretre tesz szert egy tőkéscsoport, akkor bizony való igaz, hogy már a szabályok alakításában is van szava. Ezt példázza a műveseállomások tulajdonosai és az OEP között napjainkra kiéleződött vita a finanszírozás mértékéről. S azok az egyedi történetek is számos tanulsággal bírnak, amelyek a képalkotó diagnosztikában megjelent kalandorokról szólnak.

Az eddigi tapasztalatok szerint a magántőke ott igazán sikeres, ahol a befektető a szolgáltatási vertikumát bővíti az új befektetéssel, és ettől válik hatékonyabbá az adott tevékenység a korábbiakhoz képest. Ilyen például a laboratóriumok üzemeltetésében megjelent cégcsoport, amely korábban is laboratóriumi eszközök forgalmazásával foglalkozott.

Döntsenek az önkormányzatok!

December 5-én az úgynevezett kórháztörvényről szóló népszavazás - amelyen a kérdés ez volt: "Egyetért-e Ön azzal, hogy az egészségügyi közszolgáltató intézmények, kórházak maradjanak állami, önkormányzati tulajdonban, ezért az Országgyűlés semmisítse meg az ezzel ellentétes törvényt?" - jogilag eredménytelenül zárult, mivel sem az "igen", sem a "nem" nem kapta meg az érvényességhez szükséges kétmillió voksot.

Racionálisan ez volt a népszavazásnak a lehetséges legjobb kimenetele. Különösen, ha ennek nyomán megkezdődne a piacnyitáshoz szükséges szabályalkotási folyamat, s ha a leendő szabályok továbbra is nyitva hagyják majd az adott települések, illetve a kórháztulajdonosok számára, hogy ők maguk döntsenek az átalakulásról, illetve a szükséges magántőke bevonásról. Ám mivel a leadott szavazatokban az igenek voltak többségben - vagyis azok mentek el többen az urnákhoz, akik félnek a privatizációtól, és a politika sem tett le a privatizáció elleni érvelésről -, félő, hogy mégsem olyan törvény születik, amely a tőke bejövetelét teszi ellenőrizhetővé, szabályozottá.

- Nem letörni kellene tehát azokat a kezdeményezéseket, amelyek a kórházak hatékonyságának a javulására irányulnak, hanem erősíteni - figyelmeztet a kutatóintézet igazgatója. - A hazai kórházakban ugyanis 2004-ben, a közhittel ellentétben, nagyon felerősödött az eredményérdekeltség, a belső kontrolling, hiszen a túlélés érdekében nem is igazán volt más választásuk az intézmények vezetőinek. A bevételeknek azonban a működést kellene finanszírozniuk, a szükséges fejlesztéseket pedig a tulajdonosoknak. Csakhogy ha az államnak, illetve az önkormányzatoknak mint tulajdonosoknak nincs rá pénzük, akkor mégis a kórház kénytelen a fejlesztéseket is kigazdálkodni a saját forrásából, és előbb-utóbb csődbe megy. Megoldásként tehát külső, magántőkét kell bevonni, amivel az eredményérdekeltség és a belső kontroll természetesen továbberősödik.

Mi lesz az intézmény által megtermelt pluszjövedelemmel? - aggódnak a privatizációtól félők. Értelemszerűen az a tulajdonost gyarapítja. Ám egy normálisan működő kapitalista rendszerben nem az a kérdés, hogy gyarapodhat-e a befektető, hanem az, hogy minek a révén gyarapodik. Azáltal-e, hogy mindent megad a kórházában a betegeknek, és egyre többen veszik a szolgáltatásait igénybe, vagy... Ezt a változatot azért hagyjuk, mert ugyanoda érünk vissza, ahonnan elindultunk: a kalandorok kiszűrése szabályozás kérdése.