NT: A sokat vitatott jegybanktörvény-módosítás végeredményeként Gyurcsány Ferenc miniszterelnök február elején négy új tagot delegált a Magyar Nemzeti Bank monetáris tanácsába. Ezzel a lépéssel a gazdaságpolitika két pillére, a fiskális és a monetáris politika összehangolását kívánta elősegíteni. Járai Zsigmond jegybankelnök ezt az MNB függetlenségének kikezdéseként értékelte. A miniszterelnök elsősorban a jegybanki alapkamat hathatósabb csökkentését és a forintárfolyam mielőbbi gyengítését akarja elérni. Ön szerint miért fontos, hogy változás következzen be az eddigi monetáris politikában?
GP: A megfelelő gazdaságpolitikai összhang eléréséhez szükség lenne a kormány és a jegybank közötti határozott koordinációra, mert a "mix" - fiskális és monetáris politika melletti - harmadik pillére, az elmúlt években átalakított WTO- és EU-kompatibilis gazdaságfejlesztési politika önmagában, a megfelelően stabil, kiegyensúlyozott gazdasági keretfeltételek nélkül nem elégséges a gazdaság modernizációjához. A koordináció során nagyon sok tényezőt kell figyelembe venni, így például a nemzetközi és a belső gazdasági folyamatok és feltételek kilencvenes években bekövetkezett radikális átalakulását: az áruk és a szolgáltatások szinte korlátok nélküli áramlásának hatásait, valamint a tőke- és pénzpiacok nemzetközivé válását. Ez az oka többek között annak, hogy a korábban bevált közgazdasági receptek alkalmazása ma már nem hatékony, és így a világ szinte minden gazdaságában hosszabb-rövidebb ideig tartó gazdaságpolitikai identitás-zavar alakult ki.
A 90-es években például a költségvetési hiány növekedésével kapcsolatos hatásmechanizmusok is megváltoztak. E változás egyik fontos eleme, hogy a költségvetési hiány növekedésével együtt járó megtakarításiszint-csökkenés már nem feltétlenül váltja ki a hitelkínálat visszaesését, így a beruházásokét sem, mivel ezeket a finanszírozási szükségleteket a nemzetközi pénzpiacokon felvett források pótolhatják. Ez a jelenség Magyarországon is érvényesült az elmúlt években, de ez így árfolyamkockázattal és a fizetési mérleg további romlásával is együtt jár. További fontos változás, hogy a globalizáció jelentős átrendeződést eredményezett minden gazdasági szereplő, minden vállalkozás, sőt minden állam számára is, hiszen ezek mind a világpiaci versenynek vannak kitéve.
Az államok gazdaságpolitikai szuverenitásának bizonyos fokú csökkenése nem jelenti az állam gazdaságpolitikai szerepének mérséklődését, sőt a globalizációnak a gazdasági feltételeket kiegyenlítő hatásai miatt ez bizonyos vonatkozásokban felértékelődni látszik. A gazdaságfejlesztés szempontjából is fontos, hogy a termékek korábban öt-tíz éves életciklusa rohamosan csökkenni kezdett, a technológiai paradigmaváltás felgyorsult, ennek folytán az eddigi ágazati alapon szerveződő gazdasági tevékenységek egyre inkább a technológiák mentén jönnek létre. Az elmúlt évtized gazdaságfejlesztési trendjei sok esetben azt mutatták, hogy az úgynevezett hagyományos iparágak is lehetnek húzóágazatok, azaz nem feltétlenül az ágazat jellege a döntő, hanem a fejlesztésre szánt források eredményes felhasználása és az általános technológiai szint emelése. Ez pedig azt eredményezi, hogy ma már "felülről" nagyon nehéz meghatározni azokat a komplex ágazatokat, amelyek fejlesztő hatásuk miatt az egész gazdaság növekedését magukkal húzzák.
A magyarországi ágazati elemzések is erre az összefüggésre mutatnak rá, hiszen maguk a növekedést biztosító ágazatok nagyon koncentrálódtak, s az egyes ágazatokon belül nagyobbak a különbségek, mint esetlegesen a különbözők között. Ebben a helyzetben fontos hangsúlyozni, hogy olyan gazdasági feltételek kialakulását célszerű ösztönözni, amelyek az alkalmazkodni tudó vállalatok fejlődését segítik elő.
NT: A gazdaságpolitikai identitás-zavar feloldására máshol milyen próbálkozások voltak?
GP: A kilencvenes évek végére bebizonyosodott, hogy már semmiképpen sem lehet olyan, úgynevezett anticiklikus gazdaságpolitikát folytatni, amivel a költségvetés egyensúlyát is biztosítani lehetne. Továbbá a restriktív jellegű, elsősorban a monetáris céloknak elsőbbséget adó politika sem képes tartós növekedést és egyensúlyt biztosítani a gazdaság szerkezetváltozásának elősegítése nélkül. Erre válaszul új irányvonal jelentkezik, amelyet szelektív expanziós gazdaságpolitikának is nevezhetünk. Ennek lényege, hogy azokat a területeket preferálja, amelyek a nemzetgazdaság szempontjából hatékonyak, és amelyek a technológiafejlesztésbe és a rugalmasan alkalmazkodni képes tevékenységekbe invesztálnak. A tapasztalatok azt mutatják, hogy egy ilyen rendszerben a beavatkozás nem növeli nagyobb mértékben az állam adósságát, mint a GDP növekedési üteme. Ha a monetáris és költségvetési politika között hatékony a koordináció, akkor lehetőség van stabil gazdasági növekedésre viszonylag magasabb folyó fizetésimérleg- és államháztartási hiány mellett is.
NT: Milyen lehetőségei, esélyei vannak a szelektív-expanzív gazdaságpolitikának Magyarországon?
GP: Az egyes konkrét ügyekben a gazdaságpolitika szerepének csökkennie kell, és inkább a trendek meghatározására kell koncentrálni. A fejlesztési irányok kijelölése, a feltételek megteremtése és a vállalkozói attitűdök átalakítása már megkezdődött. Ebben a folyamatban minden országban nagy szerepük van az olyan fejlesztési intézményeknek, mint az MFB, amely normatív jelleggel, a hatékonyságra nagy hangsúlyt fektetve, banki módszerekkel helyezi ki forrásait. Eközben pedig működése kompatibilis az Európai Unió állami támogatásokra vonatkozó, egyébként igen szigorú versenypolitikájával és a piaci feltételekkel. Ez az alapvetően ágazatsemleges, technológiaorientált támogatáspolitika azonban még az unióban sem érvényesül teljes mértékben. Szemben az USA-val, ahol korábban sem volt olyan erős az ágazati befolyás, mint Európában. Ott gyorsabban alkalmazkodik a gazdaság, mivel egyrészt nagyon mobilak a termelési tényezők, ami rugalmasságot biztosít, másrészt az erőteljes, de egyértelműen normatív jellegű állami ösztönzés kedvező környezetet alakít ki. Úgy, hogy nem téríti el mesterségesen a versenyviszonyokat a kevésbé hatékonyan működő gazdasági szereplők kedvezőbb helyzetbe hozása érdekében. Egy ilyen gazdaságfejlesztési rendszerben az állami ösztönzés nem a szó hagyományos értelmében vett "szubvenció" - amit a rosszul működő vállalat kap -, hanem "jutalom" a hatékonyan működő cégek számára.
NT: A mostani, valamint a 2007-2013 közötti fejlesztéspolitika finanszírozásához az Európai Unió nagymértékben hozzájárul, azonban ezt a hazai költségvetésnek is ki kell egészítenie. Hogyan egyeztethető össze az új gazdaságfejlesztési irányvonal, az elszaladt államháztartási hiány és az euró bevezetéséhez szükséges maastrichti kritériumrendszer?
GP: Az eurózóna kialakítása előtt számos tagországban magas költségvetési hiány volt, a konvergenciakritériumok teljesítése szempontjából meghatározó időszakban azonban ezt sikerült drasztikusan csökkenteni. Ez egyes országokban a gazdasági növekedés visszafogását eredményezte. Ám ahol a restrikciót egybekötötték az állami prioritásokat nagymértékben átrendező, határozott államháztartási reformmal, ott a növekedés megmaradt, esetleg még gyorsult is. Tehát vannak olyan gazdaságpolitikai példák, amelyek a hosszú távú finanszírozhatóság mellett szelektív expanziót valósítanak meg, és nem abszolút prioritásként, mindennél fontosabb célként kezelik az államháztartási egyensúlyt. Ugyanakkor a megfelelő időpontban képesek arra, hogy a szükséges költségvetési átrendezést - és természetesen ezt megelőzően az államháztartási elosztórendszerbeli reformokat - végrehajtsák. Mindennek az euró bevezetése előtt kell megtörténnie, mivel később a fiskális expanzió lehetőségei beszűkülnek, miközben az államháztartási reform feltételei is nehezebbé válnak. A növekedési ütem mérséklődésének kockázatát majd ellensúlyozza az euró átvételének költségcsökkentő és stabilizáló hatása.
A gazdasági felzárkózás és az euróbevezetés feltételeinek megteremtése érdekében hatékony gazdaságpolitikai mixre van szükség. Ehhez pedig mielőbb célszerű lenne a kamatszint mozgását átláthatóvá tévő elveket kialakítani, amelyhez nem generálnak sem csökkentési, sem növelési elvárásokat. Így egy kevésbé hektikusan ingadozó árfolyam is kialakulhatna. Véleményem szerint - a jelenlegi helyzettel ellentétben - a jegybanki alapkamatnak 2 és 2,5 százalékkal kellene meghaladnia az inflációt. Ha tovább tart a vita a kormány és a jegybank között az alapkamat és az árfolyam körül, annak legfőbb következménye, hogy a gazdaság szereplői nem tudnak előre tervezni, így a tervezett beruházások késéssel vagy nem Magyarországon, hanem más országokban valósulnak meg. A beruházások csökkenése pedig, bár késleltetéssel, de mindig jelentkezik a GDP növekedésének mérséklődésében. Ezáltal "ördögi kör" alakulhat ki, amelyben a magas kamatszint a beruházások növekedési ütemének csökkenésében, ez utóbbi pedig az exportteljesítmény gyengülésében, valamint a folyó fizetési mérleg romlásában jelentkezik. A fizetési mérleg romlása a költségvetési hiány további romlását váltja ki, ami még növeli a költségvetés pénz iránti keresletét, és így ismét újabb kamatemeléshez vezethet. Ez pedig összességében a GDP növekedését fékezi, és hiábavalóvá teszi a fejlesztéspolitikai erőfeszítéseket.
NT: A jegybankelnök a bátrabb kamatvágás árfolyamban jelentkező sokkhatásától tart. Ön szerint mennyire megalapozott a félelme?
GP: Egyáltalán nem valószínű, hogy ez jelentősen és közvetlenül gyengíti a forintot, mert amíg a reálfolyamatok azt nem indokolják, ez nem fog bekövetkezni, amint ezt az utóbbi kamatcsökkentések hatása is jelzi. Bár ebben a további kamatcsökkentési várakozás valószínűleg meghatározó szerepet játszik. A monetáris tanács tevékenysége az elmúlt két-három évben tulajdonképpen azt jelezte a piacoknak, hogy ebben a jegybankpolitikában fél százalékpontnál nagyobb kamatcsökkentés irreálisnak számít. Csakhogy ennek a kamatpolitikának most már kezdenek olyan hatásai lenni, mint a Bokros-csomag előtti időszak árfolyam-politikájának. Akkor a kis léptékű és állandó leértékelés egy idő után önmagát beváltó jóslattá vált, és leértékelési és inflációs spirált indított el. A 2003-as - egyébként indokolatlan - sáveltolás, az erőteljes kamatemelési hullám a lassú, nagyon kis mértékű kamatcsökkentés ehhez hasonlítható, és ez hosszabb távon növekedési kockázattal jár.
