Magyarország az EU Jeremie elnevezésű konstrukciója keretében 2007 és 2013 között mintegy 150 milliárd forint összegű támogatásra jogosult, ebből mintegy 30 milliárdot szánnak kockázatitőke-befektetésekre. A kormány korábbi elképzelései szerint e források kihelyezését a Gazdasági és Közlekedési Minisztérium (GKM) piaci alapon, a versenyszféra keretei között végezné el, ezáltal is biztosítva, hogy széles körű legyen a tőkejuttatás, és lehetőleg minél hatékonyabb allokáció keretében valósuljon meg. Bajnai Gordon fejlesztéspolitikai kormánybiztos elmondása szerint a következő hét évben elsősorban EU-forrásból 30 milliárd euró összegű befektetés várható hazánkban, aminek a felhasználását a kormány magántőke bevonásával kívánja megvalósítani, méghozzá oly módon, hogy a gazdasági tevékenységek széles spektrumába befektető alapot - úgynevezett umbrella fundot, "esernyőalapot" - kíván létrehozni, amelynek a kezelésébe bankok is beszállhatnak.
Mégsem bankok?
A korábbi elképzelésekkel szemben a GKM új megközelítéssel állt elő, és merőben más konstrukció megvalósítását tervezi. Az uniós forrásokat közvetlenül tőkealap-kezelő cégekhez helyezné ki, és e cégek hatáskörébe delegálná a forráskihelyezés döntési kompetenciáját, a pályázatok elbírálását. Mindezt a minisztérium azzal indokolja, hogy ezek az alapkezelő társaságok már széles piaci ismerettel és ismertséggel rendelkeznek, számos tőkekihelyezésben vettek részt, ezáltal a legalkalmasabbak e tevékenység ellátására.
Nem hatékony
Mindezzel szemben Magyarországon - megvizsgálva az itt működő tőkealap-kezelő és kockázatitőke-társaságokat - úgy tűnik, a kereslet és a kínálat mindeddig nem találkozott sikeresen ezen a piacon, azaz a működése nem hatékony.
Ennek több oka is van. Egyrészt az alapkezelő társaságok 5-10 millió euró értékű befektetéseket keresnek, míg a célvállalatok zömmel 5 millió euró alatti - ezen belül is jellemzően 2 millió eurót meg nem haladó - nagyságrendű forrást kívánnak. Az alapkezelők induló (start-up) vállalkozásokba minimális mértékben helyeztek ki az elmúlt években, sokkal inkább az expanzióhoz és a kivásárlásokhoz nyújtottak addicionális forrást. Ráadásul a társaságok általában egy irodával és néhány munkatárssal vannak jelen a piacon, tehát nincs országos lefedettségük, azaz nem képesek a célvállalatok hatékony felkutatására.
Több felmérés ezen túlmenően azt is kimutatta, hogy a legtöbb hazai vállalat a tőkealap-kezelő társaságok nyújtotta szolgáltatások igénybevételével szemben sokkal inkább a banki hitelfelvételt helyezi előtérbe. Ráadásul e társaságok keményen profitorientáltak, gyakran a bankoknál magasabb hozamelvárásokkal dolgoznak, és lényegesen rövidebb megtérülési idővel, illetve exitlehetőséggel számolnak.
#page#
A tények tehát nem igazolják vissza azt, hogy valóban a hazai tőkealap-kezelő társaságokat lenne célszerű megbízni az európai uniós források pályázatainak és forráskihelyezéseinek elbírálásával. Kérdéses az is, hogy e cégek projektértékelési, döntési mechanizmusai mennyire adaptálhatóak erre a speciális, hosszú távú elkötelezettséget igénylő feladatra. Mindehhez érdemes még azt a szempontot is figyelembe venni, hogy a Magyarországon működő tőkealap-kezelő társaságok meghatározó része nemzetközi tulajdonú, azaz nem hazai társaság, ezáltal kérdéses, hogy valóban a nemzetgazdasági érdekeknek megfelelő tőkekihelyezések valósulnak-e meg majd.
A GKM forráskihelyezési preferenciái sem tűnnek szerencsésnek: a minisztérium elsősorban az induló, innovatív vállalkozások finanszírozására fordítaná ezeket az uniós forrásokat. Pedig a kifejezetten az innovatív, új technológiára épülő start-up cégek befektetési minősítése igen bonyolult feladat, a megtérülés kiemelten kockázatos a már bizonyított, sikeresen működő cégek terjeszkedésének, növekedésének finanszírozáshoz képest, ami feltehetőleg a munkaerőpiacra is kedvezőbb hatást gyakorolna.
Céltévesztés
Nemzetgazdasági szempontból is fontosabb lenne például a megújuló energiaforrások és a turizmus fejlesztésének támogatása. A Deloitte nemzetközi tanácsadó cég tanulmánya szerint többek között az energetikai szektorban várható jelentős növekedés, ebből fakadóan jelentősen nő e szektor forrásigénye, azaz az ágazatban érdekelt vállalatok finanszírozása kiemelt prioritás lehet. Emellett a hazai tőkekihelyezés struktúrájában is megfigyelhető a nemzetközi trendnek megfelelő változás, így az olyan ágazatok helyett, mint a média, az internet vagy az információtechnológia, a hagyományos iparágakba és szolgáltatási szektorba való forráskihelyezés kerül előtérbe.
Mindezek alapján úgy tűnik, a bankszektor szereplői felkészültebbek és több tapasztalattal is rendelkeznek a kockázatitőke-befektetésekre szánt EU-források sikeres lekötéséhez, mint a tőkealap-kezelő társaságok, amelyek 2006 során mindössze 30 tranzakciót bonyolítottak le 147 millió euró összértékben. Ez nagyságrendekkel kisebb, mint a kereskedelmi bankok által a vállalati szférába kihelyezett hitelállomány. Ha e tranzakcióknak akár csak egy csekély hányadához is kockázatitőke-befektetést lehetne rendelni, akkor az ilyen jellegű forráskihelyezések hatékonysága is nagymértékben növekedne.
Weltner László
