Az áru és a használatához szükséges tudás látszólag mindig együtt cserélődött. A gazdaságtan eleve feltételezte, hogy vevő és eladó a (csak lassacskán változó) áruvilág közös és beható ismeretével bír. Tapasztaljuk azonban, hogy ez a hit is csalékonnyá válhat. A kenyér ma nem mindig alkalmas fogyasztásra, a tej lehet savanyú, az információ pedig gyakran szándékolatlanul hiányos vagy célzottan félrevezető. Modern időnk egyre többet bajlódik az ilyesfajta problémák megoldásával.

Az anyagok cseréjét az is megkülönbözteti az eszmék cseréjétől, hogy a csere folyamán az anyag nem szaporodik, az eszme azonban igen. A kenyér nem lesz több, bárhogy szeljük. De a mással megosztott információ dupla információ, mert aki adja, az se válik meg tőle. Ha tíz más vállalat él vele, akkor az információ tízszeres. Talán ezért is beszélünk ma oly tágan és lazán az információ robbanásáról, az információ századáról, információs gazdaságról. Holott a mérték még alig ismert, és amikor ismert, még nem pontos. Távolról se tudjuk, mennyire változik az anyagi termelés és a szófia beszéd aránya. Biztosan „puhulóban” van a gazdaság, de hogy mennyire, az még kétséges.

Az információ mögött azonban van mélyebb réteg is, amely annyira elkerüli figyelmünket, hogy szinte fogalmunk sincs róla, megnevezésünk sincs rá. Pedig nélküle nem működik, nem is lehetséges az információ áramlása. Forgalomnak vagy elosztásnak hívhatjuk, de e műszavak mégis túl általánosak. Kontextusnak vélhetjük, a mindenkori környezethez kötődő értelmezést értve alatta vagy kódolásnak, a kapott jelzés változó megfejtésének. Kapcsolatnak, érintkezésnek vagy kommunikációnak is nevezi a gazdaságtan, ha éppen nevezi valaminek. Ezen azt a durván 200 évenként hirtelen kiszélesedő és felgyorsuló, technikailag és kulturálisan változó, mégis alapvető összefüggésrendszert érti, amely a cserék mögöttes világát alkotja, s ezért a gazdaság minden területére erős és jellegzetes hatást gyakorol.

Azok, akiket e rendszerben összeköt a kommunikáció hálója, tehát az egymással cserélők tudnak számolni, és beszélni is tudnak egymással. Mindez persze nem születési adottság, ezt meg kell tanulni, és különböző korszakokban különféle a tanulás menete. A cserében részt vevők aztán, ha nem is ismerik mindig egymást, láthatatlan szálakkal szorosan össze vannak kötve, és bizonyos fokig bíznak, és bízniuk is kell egymásban, vagy közelítőleg meg tudják ítélni, hogy kiben bízhatnak és mennyire. Ez is gyakorlat és tapasztalat kérdése, tehát változó.

Az európai kultúrkörben ennek az időnként átalakuló, magasabb fokra vagy szorosabb kapcsolatra lépő összefüggésrendszernek, tudásszintnek és érintkezési szokásoknak az alábbi szakaszai ismerhetők fel:

1000 körül terjed el a latin nyelv. (István királyunk is Róma, tehát a latin és nem a cirill betűs, bizánci lejegyzés mellett dönt).

1200 körül a skolasztika késői periódusában véglegessé válik az írott szöveg használata és formája (az írásbeliség, a paragrafus és az írásjelek használata, Donatus nyelvtana).

1400 után a reneszánsz, a könyvnyomtatás viharos terjedése már nem csak a király és az egyház részére teszi lehetővé a könyvtár, az írásban rögzített tudás birtoklását. Már nem csak néhány ezrelék, de több százalék az írástudó ember.

1600 táján a felvilágosodás az anyanyelvi oktatás és egyetemek révén kiterjeszti az írni, olvasni és számolni tudók arányát. Nyilvános könyvtárak jönnek létre, és kialakul a könyvkatalógusok rendszere, megindul a rendszeres posta.

1800 a kapitalizmus és a modern hírközlés hajnala. Az iskoláztatás általánossá válik, megkezdődik az analfabetizmus módszeres felszámolása. Sorra jelennek meg az újságok, a távíró, a morze, a telefon, majd a rádió, végül a televízió.

2000 táján a távközlés különféle monopóliumainak fokozatos (de mindmáig nem teljes) felszámolása következményeként megkezdődik az „információs társadalom” kialakulása.

Az érintkezés új eszközeinek felbukkanása mindenkor legelébb a mozgékony pénznek és pénztőkének kedvez. Mint ma is, a fent jelzett fordulópontok idején mindig felgyorsul a pénz forgalma. Ezért a pénz a szokásosnál gyorsabban inflálódik, vásárlóereje gyorsabban csökken, miközben nominális és reális kamata egyaránt nő. Ez a tradicionális termelési technikák növekedését fékezi, az új technikák terjedését és gyarapodását pedig felgyorsítja. Az új (főként magához a kommunikációhoz kapcsolódó) területek éves növekedése a szokásos évi 2-3 százalékkal szemben ilyenkor évente akár meg is duplázódik. Az átmenetek idején a gyorsan gyarapodó helyi válságok és csődök ellenére az éppen akkor új technika átmenetileg hihetetlenül gyors felfutása figyelhető meg.

Ez minden korszakváltás idején súlyosan megosztott minden érintett társadalmat. Tehát nem csak most és nem csak a miénket, hanem minden fent vázolt korszak végén minden országot. A társadalom két részre válik. Egy elmaradó, kétségbeeső, esély nélküli „hagyományos” részre és egy másik, szinte hisztérikusan felpörgő, gyorsan nyomuló, de közben nagyokat bukdácsoló „modern” szektorra. Nem véletlen hát a konzervatív, sőt maradi érzések erősödése az egyik, a dilettáns kontárság és sarlatánság terjedése a másik oldalon. Bár e vádak és gyanúk sok tekintetben igazságtalannak tarthatók, hiszen nincs választási lehetőség az egyik oldalon, s a viszonyok bizonytalansága miatt nincs pontos mértékünk a másik oldal tekintetében sem. Sarlatán is bizonyulhat sikeresnek, sőt még hasznosnak is. S az ősi erény és szokás is válhat pusztulást hozóvá és elátkozottá.

Az ember pedig, aki egyaránt ódzkodik az egyhangúságtól, változatlanságtól és pangástól az egyik, valamint a túl heves, hektikus, szokatlan változásoktól a másik oldalon, egyaránt rossz kedélyűvé válik, bármely oldalra szorítja is sorsa. Biztos ítéletet mégsem mondhat, s ettől válik a krízis éppen olyan sokáig megoldhatatlanná. Maga a pénz, a legfőbb mérték és értékmérő, a forgalom és az értékőrzés eszköze válik ilyenkor bizonytalanná. Hiába tűzi ki éppen ezért ilyenkor minden ország pénze vásárlóerejének megszilárdítását: a folyamatok lényege éppenséggel a pénz forgalmának hirtelen megugrása, gyors kiterjedése, a belső ellenőrzés alóli szabadulása. S míg a tradicionális ágazatokban hagyományosan kialakult és megbízható zsinórmértékek segítik a gazdálkodást, az új ágazatokra éppen az a jellemző, hogy nincsenek ilyen hagyományaik.

Gondoljunk csak arra, hogy ha például egyszerűnek látszó gazdasági jelenséget kívánunk lemérni, teszem azt a mobiltelefon terjedését, milyen fogalmi káoszban találjuk magunkat legott. Vajon a mobiltelefonok száma, teljesítménye, kapacitása, a továbbított hangzó vagy számanyag, az ezért számlázható összeg, a hálózat fizikai kiterjedése vagy lefedettsége vagy mi más fogja e „piacot” a legjobban jellemezni? És mit vegyünk alapul: a tényleges vagy a vélhető és kiváltható keresletet, illetve kínálatot? Ahány kérdőjel, annyi buktató, mégpedig mind olyan bökkenők, amiken milliárdokat lehet keresni, vagy bukni. A tapasztalat pedig ilyenkor még édeskevés.

Figyelmezzünk szegény Gutenberg sorsára, aki, bár az emberiség jótevője volt, s előzetes számításai szerint joggal a világ egyik leggazdagabb emberévé kellett volna válnia, a mainzi tűzvész után álneveken bujkált hitelezői elől élete végéig.