Alvízi ország vagyunk. Ez azt jelenti, hogy az ország felszíni vízkészletének 95 százaléka külföldről származik, tekintve, hogy a Kárpát-medence legmélyebb részét futja körül az országhatárt jelző piros vonal a térképen. Ez nem mindig volt így, de a trianoni szerződés óta nagyjából így van. Ezért aztán nyolcvan év óta itt védjük ki, tartjuk mederben azt, ami az egész régióban csapadék és olvadás formájában összegyűlik és lezúdul; vagy legalábbis megpróbáljuk.
Az árvíz és a belvíz együttesen az ország területének 52 százalékát veszélyezteti, és ez a mezőgazdasági területek kétharmadát foglalja magába. Európában ezzel elsők vagyunk, mint ahogy az árvízvédelmi töltések hosszát tekintve is. A Tisza-völgy töltései önmagukban meghaladják Hollandia összes töltéseinek hosszát.

Ami a rendkívüli helyzetet illeti, 1998 novembere és 2001 márciusa között, tehát alig két és fél év alatt négy olyan árhullám vonult le a Tiszán, amely egymásra licitálva döntötte meg az addig mért legmagasabb vízállásokat. Pillanatnyilag nincs elfogadott, egyedüli magyarázat arra, hogy a nagyjából azonos vízhozamok mellett miért vonulnak le folyamatosan emelkedő vízszintek mellett az árhullámok. További kérdés, hogy a klímaváltozás, a globális felmelegedés mekkora szerepet játszik a tiszai árvizekben.
Mindenesetre tény, hogy ami háromszor egymás után sikerült, az az idén tavasszal már nem. A másfél Balatonnyi lezúduló víztömeg hatására a Felső-Tiszán alig két nap alatt több mint tíz métert emelkedett a víz szintje, s meghaladva az addigi legmagasabb, 1998 évi szintet, áttörte a gátat. Tarpa és Tivadar között másfél Velencei-tó mennyiségű víz szabadult ki.

Akkor hol a baj? A baj egy része az évtizedeken át elmaradt fejlesztések, töltéserősítések körül keresendő. Utólag könnyű okosnak lenni. A négy évvel ezelőtti, akkor még kivételesnek tűnő tiszai árhullám hatására világbanki támogatással tanulmány készült egy angol cég – a Halcrow – vezetésével az ország árvízvédelmi fejlesztéséről. Az 1999. novemberi dátummal jegyzett dolgozat szerzői egy tízéves fejlesztési programra tettek javaslatot, amely szerint az országban 740 kilométer hosszan erősítenék a töltéseket 60 milliárd forint értékben. (Amúgy a tanulmány megállapítja: „Az árvízi elöntéseknek kitett területeken a védelmi műveknek az előírt biztonságra történő kiépítése közel 170 milliárd forint ráfordítást igényelne.”)
E jelentés alapján született meg múlt év januárjában a 2005/2000. számú kormányhatározat, amely 10 év alatt 60 milliárdos beruházást írt elő. Októberben a 2255/2000-es kormányhatározat – feltételezhetően a 2000. áprilisi újabb árhullám hatására – a 60 milliárdot immár fele annyi idő alatt, öt évre lebontva kívánja felhasználni.
Mint Kovács Lajos, a KöViM szakfőtanácsosa fogalmazott, a Halcrow-jelentésnek annyi haszna feltétlenül volt, hogy legalább nem csökkent az árvízvédelemre, illetve -megelőzésre fordítható pénz, de azt is hozzátette: az idei gátszakadást akkor sem lehetett volna megelőzni, ha kétszer akkora összeg áll rendelkezésre. Pillanatnyilag tehát tart a versenyfutás az idővel, hisz több száz olyan kritikus pont van a Tisza védvonalán, ahol magas vízállás esetén áttörhet a folyó.
Vagyis, ha jövőre megismétlődik a „rendkívüli helyzet”, könnyen előállhat egy ideihez hasonló szituáció.
Ha meggondoljuk, hány tízmilliárd forintot emészt(ett) fel az idei védekezés és helyreállítás – nem beszélve az emberi tragédiák sokaságáról –, vitán felül áll, hogy nagyságrenddel olcsóbban ússzuk meg, ha elébe megyünk a veszélynek. Váradi József, a KöViM vízkár-elhárítási főosztályának vezetője egy tavalyi konferencián azt mondta: „A miskolci vízügyi igazgatóság és a debreceni vízügyi igazgatóság egymással szomszédos Tisza-töltésen védekezik, de a debreceni védekezés költsége körülbelül egytizede a miskolcinak. A debreceni tiszai töltés ugyanis kiépített, burkolt, járható, ezzel szemben a miskolci nincs kiépítve, és így a védekezési költség lényegesen magasabb.”

„A jelenlegi hullámtérben az elvárható mértékű árvízi biztonság nem szavatolható. A gátak megerősítése és helyenkénti magasítása csak rövid távon lehet megoldás.” Ez Haraszthy László, a WWF Magyarország igazgatójának véleménye. (Az 1961-ben, World Wildlife Fund néven alapított WWF a világ legnagyobb független természetvédelmi szervezete). Haraszthy szerint „vissza kell adni a Tiszának, ami az övé volt”, vagyis bővíteni kell a hullámteret (ez a szabályozás során a korábbi 24 százalékról 1,5 százalékra csökkent), valamint zsilipek és szükségtározók nyitásával, nagy kiterjedésű természetes mélyedésekkel kell csökkenteni az árhullámok magasságát. Ugyancsak javítana a helyzeten, ha – ahol erre lehetőség van – a gátakat áthelyeznék.
„Magyarországon belül a Tisza árvizét tározással csökkenteni érdemben és reálisan nem lehet.” Ez viszont Váradi József véleménye, amelyről a már említett előadásában is szólt. De, mint később megemlítette, vizsgálják a korábbi, természet adta tározóterületek – mint például a Hortobágy – visszaállításának lehetőségét. Ez a munka egy új terv részeként folyik, a KöViM – s azon belül Váradi József – vezetésével. A Vásárhelyi-terv hosszú távra kíván választ adni a tiszai árvizek, árhullámok okozta gondokra. A számítógépes szimulációs módszereket is felhasználó aprólékos, minden részletre kiterjedő bizottsági munka eredményeit figyelembe véve tesznek majd javaslatot a töltések, zsilipek, tározók, a hullámtér, sőt akár a medermódosítás mikéntjére.

Alvízi ország vagyunk. Adódik a kérdés: egyáltalán, sikeres lehet-e az a védekezés, amelyik kizárólag Magyarországra korlátozódik? Nem valószínű, de törekedni kell rá. Már a trianoni szerződésben is külön pont foglalkozott a régióbeli együttműködés szükségességével, s azóta számos megállapodás, elhatározás, nyilatkozat született az árvízvédelem összehangolásának fontosságáról. De alvízi ország vagyunk, és papírokkal még egyetlen árvizet sem állítottak meg. A WWF által kezdeményezett Kárpátok csúcstalálkozón, április végén, a jelenlévő 14 ország illetékes minisztere és államfője bólintott ugyan az együttműködést, a természeti erőforrások védelmét és a régióban való gondolkodás fontosságát hangsúlyozó deklarációra, de még sok víz lefolyik a Tiszán addig, amíg a deklarációból hasznos, hétköznapi, közös munka lesz.