- Az imént olvastam, hogy egy európai viszonylatban is jelentős környezetvédelmi beruházásnak köszönhetően a szennyvíziszapból előállított biogázból elektromos áramot és hőt nyernek, vagyis a budapesti szennyvíz szervesanyag-tartalmának jelentős részét energiatermelésre fordítják. Ez az energia pedig szinte teljes egészében fedezi a dél-pesti szennyvíztisztító szükségleteit. Hamarosan elkészül a dél-pestihez hasonló energiatermelő egység az észak-pesti telepen is. Ez bizony szép siker. Mindig ez volt a vágya?

- A véletlen sodort ide. Édesapám a nyolcvanas évek elején éppen Algériában dolgozott, és egyszer hazahozta a Swiss Air légitársaság lapját, abban olvastam egy cikket arról, hogyan akarják megállítani Afrikában a Szahel-övezet elsivatagosodását. Kamaszfejjel arról ábrándoztam, hogy egyike leszek azoknak, akik részt vesznek ebben a programban: megyek Afrikába öntözni. Így aztán vízépítő mérnök lettem, de nagyon hamar elkanyarodtam a vízszolgáltatás, közművesítés irányába. Tíz évvel ezelőtt vidékre kerültem egy vízmű vállalathoz technológusnak. Vízmintavevő lettem. Akkori főnököm nagy karriert jósolt nekem, mondván, hogy annál, amit éppen rám bíztak, lejjebb már nincsen, legföljebb a papírkosár... Nekem akkor megvolt már a második diplomám is, meg mellé jó adag önbizalom persze, úgyhogy azt mondtam magamnak, két év múlva főmérnök akarok lenni. Nem szaporítom a szót: gyorsan lépegettem fölfelé, és két év múlva főmérnökhelyettes lettem. Ami nem ugyanaz - el is voltam keseredve miatta. Közben azonban híre mehetett a szakmában, hogy értek valamihez, mert egyszerre csak megkerestek Budapestről: a francia multi vezérképviselője hívott egy beszélgetésre, elmondta, hogy jókat hallott rólam, tudja, hogy tanultam külföldön is, hallja, hogy jól beszélek angolul, menjek hozzájuk dolgozni.

- Mit ajánlott?

- Elmesélte, hogy ők közműves vállatokat vesznek, följavítják, majd menedzselik őket. Ehhez keresnek alkalmas embereket... Igent mondtam, egy évig éltünk a családdal Franciaországban, majd Szegeden lettem az egyik ilyen üzemeltetésükben vezérigazgató. Elég sokat kellett dolgozni, de ment a dolog, aztán 2001 őszén azt mondták: Palkó úr, magának Budapestre kell jönnie. Kerek huszonnégy órát adtak nekem a gondolkodásra. Alig mertem megmondani otthon. Feleségem, aki szintén vízépítő mérnök, azt válaszolta, bárhová eljön velem, de ha egy mód van rá, egy csendes, a korábbi megszokott vidéki életformához hasonló, fővároshoz közeli településre költözzünk a két kisgyerekkel. A következő nyáron már vezérhelyettes lettem, majd 2003 tavaszán jött a francia főnök megint: maga lesz a vezérigazgató, kisvártatva megint jött: és a magyarországi vezérképviselő is. Az elmúlt tíz évben mindegyre csak az volt a kérdés: elfogadom-e a kihívást, vagy sem.

- Ön ambiciózus ember, biztos megfordult a fejében, hogy ha az ember egy szervezet élére kerül, sikere már nemcsak saját teljesítményétől függ, hanem attól a csapatétól is, amelyet irányít. Amikor vízmintákat vett, magamaga volt sikere gazdája. Később már aligha.

- Azért nagyrészt igen. Volt egy fordulópont az életemben: alig múltam harminc, amikor az ivóvízüzem helyettes vezetője lettem. Addig csak magamnak dirigáltam, aztán egyszerre hatvanhárom beosztottam lett, javarészt apám korabeliek. Már az első eligazításon sokat tanultam... És megfogalmazódott bennem, hogy soha nem hátrálhatok meg a kihívások elől: magamnak nem tudnám megmagyarázni. A víz- és csatornamű vállalatok katonás szervezetek, mindig is azok voltak. A mostani egy föld alatti birodalom a maga ötezer kilométeres csatornahálózatával, szépszámú ember szolgálja ki. Ezeregyszázan vagyunk itt Budapesten. A legfontosabb, hogy ne váljon szét az ember és a vállalat. A munkavállaló számára szétválik, a tulajdonos számára is, nekik mind megvannak a sajátos érdekeik, a vezetőnek teljesen azonosulnia kell azzal a szervezettel, amelyet irányít. A vállalatot magát mindig a vezetés reprezentálja.

- A vezetéselméletnek hatalmas szakirodalma van. Mi az, amit nem lehet megtanulni könyvből?

- Az első: nem spórolhatja meg magát az ember, egyszer-kétszer talán, de többször nem. Katonás hasonlattal élek: ha a szakaszparancsnok nem ugrik ki a roham vezényszóra a lövészárokból, a többiek is ott lapulnak. Ha a vezető "takarékoskodik" saját magával, hitelét veszti. Ha azonban nem spórol magával, és ehhez még szakmailag is fölkészül, akkor megkapja azt a belső erőt, amit aztán föl tud használni a vezetésben. A második nagyon fontos tényező, hogy képes legyen - és akarja is! - környezetét motiválni. Ki kell választania azokat az embereket, akikből vezető lehet, és mindent meg kell tennie azért, hogy azok tényleg vezetők legyenek. Parkinson megjegyzi: első osztályú vezető első osztályú emberekkel veszi körül magát, másodosztályú meg negyedosztályúakkal. Ha az ember nem menekíti ki magát a kemény helyzetekből, akkor olyan belső szilárdságra tehet szert, amelynek birtokában nyugodtan választhat maga mellé első osztályú beosztottakat. A minap kaptunk egy szép feladatot az anyavállalatunktól: négy emberünk menjen ki, és egy elmaradott műszaki színvonalú vízmű szennyvizes részét világítsa át. Rendkívül kedvező visszajelzések érkeztek. Nem vagyok meglepve: tudtam róluk, mire képesek.

#page#

- Nem szereti azokat, akikből hiányzik az ambíció?

- Nem is viselem el magam körül őket. Az életet a személyes szerepvállalások, az erős emberek, az elkötelezettségek és a munka viszi előre. Legyen hideg vagy forró, csak langyos ne, mert azzal nem tudok mit kezdeni... Nekem rengeteg feladatom, sok megvalósítandó ötletem van, nem fér bele az életembe, hogy másoktól is munkát vegyek át. De mindent megadok annak, akin látom, hogy mindent megpróbál. Nálunk lehet hibázni, lehet tévedni, sírni-zokogni a fülembe - egyet nem lehet: nem akarni. Visszatérve a vezetéshez: a harmadik nagyon fontos dolog az arányérzék. Iszonyú nehéz, talán a legnehezebb. Ehhez igazán kell a tapasztalat. Ez különösen a humánpolitikában fontos. Volt egy rossz időszakunk: egy népes osztály munkáját folyamatosan nehezítette hat ember. A közvetlen fölötteseknek az volt a véleményük, hogy meg kell válnunk tőlük. Megtakaríthattam volna magamnak a kényelmetlen feladatot: döntsenek ők. De nem akartam félreállni: én döntöttem. Fél év múlva egyikük vissza akart jönni, ígért, fogadkozott. Nemet mondtam, mert ha engedek, súlyosan ártok mindazoknak, akik becsületesen helytálltak. A vezető a tulajdonosoktól bizalmat kap, rábízzák a céget, mindig hiánytalanul kell működnie hát benne az arányérzéknek, mert ha az eltompul, tévútra mehet a szervezet.

- Azzal kezdtük, hogy sikeres vezetőnek tarthatja magát. Azt már kifejtette, hogy a vezetőnek a mindennapokban eggyé kell válnia a szervezettel. A sikert azért talán részekre lehet bontani, nem?

- Nem. Ez sem választható szét. Ha a cég sikeres, én is az vagyok. Ha sikertelen, én vagyok a hibás.

- Mit válaszolna, ha egyik pillanatról a másikra egy egészen más területről kapna ajánlatot, rangban is, pénzben is magasabbat?

- Engem a rang egyáltalán nem motivál. Az utóbbi években igazi választási lehetőségem nem volt, kaptam mindig a soron következő feladatot. Azt mondtam, vízépítő mérnök vagyok, holott szép lassan, szinte észrevétlenül, elszakadtam a mérnökségtől. Ma már azt kell mondanom: vállalatvezető vagyok. Ha hirtelen azt mondaná valaki, csináljak valami egészen mást, nyugodt lelkiismerettel válaszolnám: azon a területen is sikerre törekednék, és sikervágyam a rám bízandó szervezet sikervágya. Ha ők vágynák a sikert, és mindent hajlandók volnának megtenni érte, én pedig érezném, hogy sikerre tudnám vinni őket, igent mondanék.

- Sikerült a felesége egyetlen kívánságát teljesítenie?

- Igen, most Budapest közelében lakunk, egy kis településen, ahol egyébként a Csatornázási Művek üzemelteti a hálózatot. Az utca végén van az iskola, így kilencéves lányunknak és hétéves fiunknak nem kell közlekednie. Nemrég bővült a család: legifjabb gyermekünk egy három hónapos kislány. Ahogy testvérei, ő is szabadságban született. Úgy nézek rájuk, hogy lehetőségeiket végtelennek gondolom, és sikeres életet álmodom nekik.