– Az elmúlt évtizedek egy szerepét betölteni teljességgel képtelen intézményi infrastruktúrát hagytak örökül a magyar és általában a kelet-európai képzőművészetnek – állítja Szoboszlai János, a dunaújvárosi Kortárs Művészeti Intézet és Központ igazgatója, az Open Society Institute 2000. évi ösztöndíjasa, majd így folytatja: – Bár a hazai képzőművészet számos téren legalább azonos színvonalon áll a nemzetközi vonulatokkal, a finanszírozása megoldatlan. A képzőművészetnek és a mögötte álló infrastruktúrának alkalmazkodnia kell az új piaci viszonyokhoz.

Nehéz egymást megtalálni
Ezt erősíti meg a Vigadó Galéria igazgatója is. Feledy Balázs szerint a helyzet egy saját farkába harapó kígyóra emlékeztet:
– A képzőművészet támogatásának az az elsődleges célja, hogy a művész függetlenedni tudjon a piactól. Csak így hozhatja létre ugyanis saját arculatát, ami által keresett alkotó lehet. Az áttöréshez jó minőségű katalógus szükséges, a kiadásához szükséges összeget viszont a katalógus nélkül a művész egymaga nem képes előteremteni. Támogatókra szorulna, de ma még hiányzik az a kiépített rendszer, amelyben a tőke és az alkotó egymásra találhatna.
A Vigadó Galéria a Művelődési és Szabadművelődési Alapítvány keretein belül igyekszik megteremteni ezt a kapcsot. Az alapítvány által üzemeltetett irodaházból és hangversenyek szervezéséből származó bevételeiből támogat civil szervezeteket, kiállításokat. Feledy Balázs számos hasonló közvetítői kezdeményezésről tud, de szükségesnek tartaná, hogy ne csak nonprofit intézmények, galériák vállalják a mediátor, a közvetítő szerepét:

– Az elmúlt tíz évben jelentősen megnőttek Magyarországon a képzőművészetre fordított összegek, amit az aukciós házak forgalmának fellendülése is mutat. Nekik is köszönhető, hogy a képzőművészet piacán a minőség és az érték kezd harmóniába kerülni egymással.

Van tehát értő igény és érdeklődés, a kortárs magyar képzőművészek azonban nehezen érik el a potenciális támogatót: túl sok és meredek lépcsőfok vezet a mecénások ajtajához. Így sok esetben nem feltétlenül a tehetség és a minőség, sokkal inkább a kitartó kilincselés és a személyes kapcsolatok keresése hozza meg a támogatást. Ugyanakkor a tőke sem tesz meg mindig mindent a találkozás sikeréért: ma még nem mindenhol magától értetődő, hogy szakértők segítségét kérjék a folyamatban.

A munka szigora ellen
Ez persze nem jelenti azt, hogy szakmai döntéshozó testület nélkül eleve sikertelenségre vagy igénytelenségre lenne kárhoztatva a támogatás. Az Ericsson Képzőművészeti Galériáját “önös” érdekek hozták létre. A telekommunikációs vállalat korábbi telephelye sivárságát és az ott folyó mérnöki munka szigorát kívánta ellensúlyozni a tárlatokkal.

– Pár percnyi megállást szerettünk volna belopni munkatársaink életébe, amikor a maguk örömére utazást tehetnek egy másik világba – fogalmaz Liptay Gabriella kommunikációs igazgató. – A megnyitó óta eltelt nyolc év alatt ötven kiállítást rendeztünk a házi galériában. A kiállító művészekkel folyamatos kapcsolatot tartunk, és más módon is támogatjuk őket. Voltak közöttük már befutott alkotók, de általában a fiatal tehetségeket részesítjük előnyben. A képzőművészet támogatása teljes értékű része a vállalat küldetésének és jövőképének: hosszú távú szellemi befektetésnek tekintjük. A gondolatébresztő, új sémákat, kulturális kapcsolatokat, értékeket felvillantó kiállítások sora a kreativitás más irányait osztja meg velünk. A támogatásról minden esetben az Ericsson munkatársaiból álló, heterogén érdeklődési körű és ízlésvilágú bizottság dönt. A művek, művészek kiválasztásánál az új források kutatása, a bátor, gondolkodásra késztető hangnem a meghatározó. Soha nem törekszünk arra, hogy mindenki minden tárlatot elfogadjon. Sokkal fontosabb, hogy az alkotók és a kiállítást szemlélők kicserélhessék gondolataikat. A megértés helyett sokszor a kíváncsiság felkeltése, a sablonosság elkerülése a célunk.
A svéd technológiai óriás 2000-ben mintegy ötmillió forintot fordított mecenatúrára, saját kezdeményezésre. Liptay Gabriella tudomása szerint a hazai az egyetlen Ericsson Galéria.

– Külföldi tulajdonú vállalat vagyunk, de Magyarországon működünk. A társadalom egészének érdekeit is figyelembe kell vennünk, ami azt jelenti, hogy adott esetben túl kell tudni lépni az anyagiakban megfogalmazható profiton. Általános értékeket és azoknak méltó környezetet kell teremteni.

Egyenlő felek
A corporate citizenship, azaz a “jó polgárként együttműködő vállalat” jelentőségét egyre több multinacionális cég ismeri fel Magyarországon is. A Raiffeisen Bank szintén külföldi tulajdonosától függetlenül döntött a kortárs magyar képzőművészet támogatása mellett. A pénzintézet új székházának belsőépítészetében eleve fontos szerepet kaptak a képzőművészeti alkotások.

– Ha művészet, akkor kortárs és magyar; ez egyértelmű volt számunkra – idézi fel a Raiffeisen Kortárs Művészeti Gyűjtemény megszületését Gondáné Fischer Zsófia igazgatóhelyettes, a művészettörténészekből és a bank munkatársaiból álló kuratórium tagja. – Újonnan épülő fiókjainkba már évek óta vásárolunk kortárs alkotók kőnyomataiból. Ez a folyamat teljesedett most ki a központban, ahol harminchárom művész több mint száz alkotását állítjuk ki. Az olyan beérett, nemzetközileg is ismert művészek mellett, mint Bak Imre vagy Megyik János, tehetséges fiataloktól is vásároltunk, összesen több tízmillió forint értékben. Így kerültek a gyűjteménybe Radák Eszter, Wolsky András és mások munkái.

Vajon nevezhetők-e az ilyen jellegű támogatások mecenatúrának? Strohmayer Erika, a Kultúraközvetítők Társaságának választmányi tagja szerint nem, hiszen klasszikus értelemben a mecenatúra saját vagyonból történő, ellenszolgáltatást fel nem tételező adományozást jelent.

– A képzőművészeti támogatást a legritkább esetben ítélik oda maguk a tulajdonosok, itt tehát inkább szponzorációról van szó.
Néhány képzőművész talán attól tart, hogy a támogatást nyújtó nagyvállalat kizsigereli; pedig egyenlő partnerek, akik mindketten megkapják tudásuk vagy teljesítményük ellenértékét. A folyamat mindenesetre biztató, és ahogy fokozatosan letisztulnak a képzőművészet támogatásának a körülményei, úgy egyre több cég számára lesz nyilvánvaló az ebben rejlő hihetetlen imázsépítő potenciál. Ez természetesen feltételezi, hogy a vállalatok arculatuknak megfelelően válasszák meg a támogatás formáját. Bizonyára nem véletlen, hogy az osztrák tulajdonú Raiffeisen Bank a bécsi Oskar Kokoschka Zentrum segítségével létrehozott, az expresszionista festő műveiből válogató vendégkiállítással nyitotta meg új galériáját 2000. november végén.

Kölcsönös előnyök
Szintén Bécsből érkezett a Szépművészeti Múzeumba az elmúlt évek minden bizonnyal leglátogatottabb tárlata, a hatvanezer érdeklődőt vonzó Klee–Miro kiállítás. Dr. Párkány S. Attila, a Szépművészeti Múzeum Nemzetközi Kiállításait Szervező Alapítvány kurátora szerint a magyar alkotók műveit azért nem keresik külföldön, mert egyszerűen nem tudnak létezésükről.

– A képzőművészet terén még mindig áll a berlini fal. A rekonstrukció elkezdődött ugyan, de nagyon lassan halad. Nyugaton hagyománya van a galériák közötti cseréknek, az ottani alkotók pedig éppen az eddigi vákuum miatt szívesen jönnek a kelet-európai régióba. Ha egy ilyen cseretárlat révén sikerül magyar alkotásokat külföldi galériákban bemutatni, az a hazai képzőművészet egészén sokat lendíthet.
Céljuk olyan támogatók megnyerése, akik maguk is profitálnak a szponzorációból. Nem mindenki alkalmas ugyanis arra, hogy a képzőművészetet támogassa, de nem is minden alkotó számíthat arra, hogy felkarolják.

– Az alkotóművészet támogatása soha nem lesz összevethető egy rákellenes alapítvány céljára történő adományozással. Teljesen más a kettő fajsúlya. Ugyanakkor a képzőművészeti pályázatok elbírálása során, még ha szakmai szempontok alapján történik is, nem zárható ki a szubjektív tényező, az ízlés kérdése.
Más okai is lehetnek persze a sikertelen szponzorációs kérelmeknek. A BAT pécsi dohánygyár éveken keresztül támogatta a kortárs magyar képzőművészetet, 1997 óta viszont inkább a színház és a könyvkiadás felé fordult.

– Ennek természetesen több oka is van, de tény, hogy mostanában számtalan olyan pályázatot kapunk, amelyeket alapvető formai hiba miatt kell kizárnunk a versenyből – mondja dr. Rácz Gábor, a vállalat PR-igazgatója. – A támogatás odaítélésénél sokat nyom a latban, hogy a benyújtott mű kikhez szól, mit kínál a szponzoráció fejében, milyen szakszerűen, átgondoltan van összeállítva. A rosszul megfogalmazott, elő nem készített pályázatok miatt számos jelentkezést el kell utasítanunk.

Műértés és piaci ismeret
A vizuális művészetek a mai magyar oktatásban szinte egyáltalán nem kapnak teret. A modern művészeteket meg nem értéssel és az ebből fakadó érdektelenséggel fogadja a közönség. A szűk műértő réteg nem képes finanszírozni a képzőművészeket. Szoboszlai János szerint ezért olyan kurátorokra van szükség, akik széles körű marketing-, média-, pénzügyi és egyéb feladatokat is képesek ellátni. Ez pedig megfelelő oktatás nélkül elképzelhetetlen.

Hasonló gondolat vezérelte a Pannon GSM Távközlési Rt.-t is, amikor 2000 tavaszán a Magyar Nemzeti Galériával közösen oktatási ösztöndíj létrehozásáról döntött.

– Hatodik éve állunk szoros együttműködésben a Nemzeti Galériával, így elég pontosan felmérhettük a magyar képzőművészet helyzetét – indokolja az ösztöndíj létrehozását Suba János, a Pannon GSM sajtó- és információs igazgatója. – Ez idő alatt több mint 100 millió forinttal támogattuk a Nemzeti Galériát, és közel ugyanennyit fordítottunk egyéb kulturális szponzorációra. A hagyományos támogatási formákat szerettük volna egy előremutató kezdeményezéssel kiegészíteni. A jövőre induló, egyéves posztgraduális ösztöndíjat végzős, egyetemi és főiskolai hallgatók részére írjuk ki, hogy lehetővé tegyük számukra a zavartalan kutatást, gondolkodást, elmélyülést.

Magyarország leglátogatottabb ismétlődő időszakos tárlata a Sajtófotó kiállítás, évente átlagosan 40 ezren tekintik meg. Képzőművészeti kiállítás is elérhetne hasonló látogatószámot.
– Az ösztöndíj célja a képzőművészeti események látogatottságának növelése, megoldások keresése. Az a cél, hogy Budapesten is mindig legyen legalább egy olyan kiállítás, ahol sorban állnak az emberek. Az sem baj, ha ezek nem a mi nevünk alatt futnak. Örülünk annak is, ha egy versenytárs is vállalja a támogató szerepét, mert itt nem egymás ellen, hanem együtt küzdünk. A képzőművészet felkarolása nem a piaci részesedésről szól.

s. g.