Senki nem gondolhatta egy pillanatra sem komolyan, hogy a lakossági betelefonálók mondják majd meg, mivel is lehet csökkenteni a költségvetési kiadásokat. (Persze hogy a politikusok juttatásain, az államapparátusban dolgozók létszámán és a nekik kifizetett összegeken! Ez utóbbi azonban az érintettek szakszervezete szerint nem is annyira „persze”, tiltakoztak is rögtön.) Az akkor még csak kijelölt pénzügyminiszter, Draskovics Tibor által kiagyalt – vagy csak általa bejelentett – vonalra egyebek között olyan remek javaslatok érkeztek, mint hogy el kell küldeni az összes kormányzati tanácsadót, a kevesebb számú parlamenti képviselő kapjon minimálbért, a pártokat pedig tartsák el a tagjaik.

Az már komolyabb gondolatnak tűnik, hogy a kormány elsősorban az elfogadott, 2004. évi költségvetés kiadási oldalán kíván szigorítani, nem pedig a bevételeket emeli. A bejelentett szigorítás egyébként a tavaly decemberben zárolt 35 milliárd forintot még 120 milliárddal emeli, vagyis legalább 155 milliárd forint.

Bűvös számok

A nagy kérdés tehát az, hogy a kiadási oldal mely tételei csökkenthetők. Erről Draskovics Tibor még kinevezése előtti meghallgatásán, az Országgyűlés Költségvetési és Pénzügyi Bizottságában sem árult el részleteket. A február 15-étől kinevezett, de már január eleje óta „leendő” és e minőségében igen aktív pénzügyminiszter a takarékossági intézkedéseket a központi büdzsében kívánja végrehajtani, tehát a fejezeti kezelésű előirányzatokban, az intézmények működési kereteiben és a – hangsúlyozottan – nem alapvető beruházásokban keresi a visszavehető forintokat. A megszorítás a teljes költségvetés 2,5 százaléka, a GDP-nek pedig 0,8 százaléka. Ez nem kevés, sőt: öt évvel ezelőtt, az orosz válságra reagálva a kiadások 1,9 százalékára kellett pótköltségvetést készítenie az akkori kormánynak.

A tisztánlátást – azt, hogy a kiadások tervezett csökkentése konkrétan milyen intézményeket, projekteket érint – nehezíti, hogy az egyes költségvetési fejezetekben szereplő összegek és megpántlikázásuk meglehetősen zavarosak; például az autópálya építésére szánt keret nem a beruházások rovatban, hanem a fejezeti kezelésű pénzek között szerepel. Igaz, éppen az erre szánt 316 milliárd forintról többször is elhangzott, hogy nem nyúlnak hozzá.

És ha eldőlt, hogy honnan is kerül elő a szükséges pénz, akkor még mindig ott a következő feladat: az átszabott keretek között betartani azt, hogy az eredetileg tervezett 3,8 százalékos GDP-hez viszonyított államháztartási hiány ne legyen több az új pénzügyminiszter által vállalt, most reálisnak tűnő 4,6 százaléknál. (Mint ahogyan az László Csaba menesztésének indoklásából emlékezetes: 2003-ban ez 5,6 százalék lett, európai uniós módszertannal pedig még magasabb.) Az eltérés, nagyságrendjét tekintve, épp akkora – 160 milliárd forint –, mint amekkora összeg kiadásának lefaragásán most gondolkodnak.

További 75 milliárd forintos csomagra lesz szükség ahhoz, hogy teljesüljön a kormány új költségvetésihiány-célja – állítják azok a makroelemzők, akiket a Reuters kérdezett meg február elején. Vagyis valójában 230 milliárd forint (lenne) a tét?

Igaz, meglepő módon az elemzők folyamatosan 120 milliárdról, illetve megemelten 195 milliárdról beszélnek, de hát a zárolt 35 milliárdról sem feledkezhetünk meg! Sőt, a pénzügyminiszter a hangos számoláskor még az általános forgalmi adót is hozzáadta, amivel a 120 sem 120, hanem 150.

Számháború? Nos, az is a költségvetési politikával kapcsolatos bizonytalanságot tükrözi, hogy az idézett felmérésben a szükségesnek vélt megtakarításokra vonatkozó szakértői becslések 135 és 420 milliárd forint között szóródnak. Tény: a Nemzetközi Valutaalap (IMF) legutolsó jelentése 2004-ben az államháztartási hiány GDP-hez mérten 4,6 százalékra történő mérséklését elérhetőnek ítélte. Különösen akkor, ha az idén a közszférában nem futnak el a bérek a 2002. évihez hasonlóan, amit viszont az új pénzügyminiszter kizártnak tart.

Reform és átvilágítás

Növekedés és egyensúly, a teljesítményelv követése a gazdaságban és a közszférában, valamint az igazságos és méltányos szolidaritás – ezeket hangsúlyozta február elején Draskovics Tibor az MSZP gazdaságpolitikai kabinetjének ülésén mint főbb célokat az általa irányított gazdaságpolitikában. Pár nappal később a költségvetési bizottság előtt pedig elmondta: az egyensúlyhiány azonnali kezelésére szolgáló intézkedések mellett hosszú távú egyensúlyjavító reformokat is el kell indítani.

Már-már közhely: valódi eredményt csak az átfogó államháztartási reformok hozhatnak. Ezekre viszont nem kerül sor, ha egy kormány legkésőbb a hivatalba lépésének második évében nem lát hozzá a teendőkhöz. Hiszen a reformok – legyen szó államigazgatásról, honvédelemről, egészségügyről vagy oktatásról – mindenképpen érdekütközésekkel járnak, ezért politikai áldozatok nélkül képtelenség végigvinni őket. Ebből következően ebben a kormányzati ciklusban csak az egészségügyben várható némi változás – Kökény Mihály szakminiszter szerint ugyanis a kórháztörvény alkotmánybírósági megsemmisítése a privatizációs folyamatot nem akadályozza –, és szinte ennyi az egész.

A napi tűzoltásnál valamivel több, ám korántsem reformértékű lépés, hogy megkezdődött – és március végére várhatóan el is készül – a közigazgatási rendszer átvilágítása. Ez viszont nem érinti az önkormányzatokat, holott elemzők szerint náluk lehetne a legtöbb pazarlást tetten érni: miként az egészségügy gazdálkodását, az önkormányzatokét is az jellemzi, hogy ugyan folyamatosan kevés a rendelkezésre álló forrás, ám a rendszerben meglévő pénzek nagy része hozadék nélkül elfolyik a felesleges párhuzamosságok, illetve a racionalitás hiánya miatt.

A vállalkozások (nem) támogatása

A költségvetés kétféle módon szólhat bele a reálfolyamatokba, visszavetve a gazdaság fejlődését: egyrészt, ha a bevételek növelési kényszere miatt olyan magasra nőnek az adók, hogy a vállalkozásokat tömegével lehetetlenítik el; másrészt, ha nincsenek, vagy nem elégségesek a reálszféra támogatását – főként a piacok élénkítését – szolgáló eszközök.

Adónövelésről aktuálisan nincs szó; sőt, Draskovics Tibor a költségvetési bizottsági meghallgatáson kijelentette: ha rövid távon lehetséges az adók csökkentése és a teljesítmény növekedése, akkor a pénzügyi tárca a tavasz folyamán elő fog állni az ezzel kapcsolatos javaslattal.

Az állami beavatkozás szükségessége, optimális mértéke és hatékony módszereinek keresése nem új keletű dilemma, de újra és újra napirendre kerül, különösen akkor, ha szűkös a büzsdé. Hiszen kisebb társadalmi felháborodás árán faraghatók le a vállalkozásoknak szánt összegek, mint például a szociális célúak. Ráadásul a vállalkozásoknak juttatott állami pénzek sikeres hasznosulását nagyon nehéz mérni. Biztosan nem jó mérce – állítja Voszka Éva, a Pénzügykutató Rt. elemzője – a támogatás összege, a kedvezményezett csoport nagysága vagy a makrogazdasági helyzet változása. Fontosabb ezeknél, hogy a kedvezményezetteket sikerült-e belátható időn belül versenyképessé tenni; hogy a támogatás csak időleges legyen; vagy ha tartós, akkor azt változó összetételű csoportok kapják.

Mivel a támogatások hullámzását a parlamenti választások mozgatják – a választások évében fellendül, majd megtorpan, a harmadikban visszaesik, hogy utána ismét fellendüljön –, az eredményességük több mint kétséges. Nem bizonyított, hogy a legjobb az, ha csökken a támogatás, de mivel ezt az elvonások csökkentése kísérheti, a kutató ezzel ért egyet.

S hogy e logika mentén vajon hány milliárd fogható meg a 2004-es költségvetésből? Rövid távon alighanem egyetlen forint sem. Hiszen ki merné kétségbe vonni, hogy például óriási szükség van arra a valamivel több, mint 12 milliárdra, ami az idén beruházásösztönzésre fordítható?Vagy arra a 15 milliárdra, ami a hazai költségvetési rész az európai uniós forrás 19 milliárdjához a gazdasági és infrastrukturális fejlesztési tevékenységhez?

A parlamenti vita megkerülése

Honnan vehető el akkor mégis pénz?
Biztosan megfontolandó javaslat, hogy abba kellene hagyni a nagy állami vállalatok – például a Malév, a MÁV – és egyes intézmények – mint az MTV – veszteségeinek a finanszírozását. Egy-egy konkrét ügy tárgyalása azonban egy sor érvet és ellenérvet állít szembe egymással, és hogy melyikből van több, azt nehéz megmondani. A valódi megoldás az említettek helyzetének hosszú távú rendezése lehet, vélhetően az átszervezésük vagy privatizálásuk.

Végül: elvehető-e pénz a mezőgazdaságtól, éppen az európai uniós csatlakozás évében? Képtelennek tűnő ötlet.

Mivel a kabinet határozott szándéka, hogy nem nyújt be a parlamenthez pótköltségvetést a kiadások lefaragása érdekében, így saját hatáskörben kell döntenie. Megteheti, a jogszabályok megengedik, ha nem is éppen elegáns megoldás. Bár nehezen kérhető számon az elegancia akkor, ha az ellenzék nemigen mutat valódi szándékot az együttműködésre.

Ezért lehet, hogy az új pénzügyminiszternek igaza van akkor, amikor arra hivatkozva, hogy egy parlamenti vita elhúzná az időt, nem is ad rá esélyt. Csak azt ne gondolja közben, hogy az a bizonyos telefonvonal, amelyen a civil lakosság közvetlenül vitatkozhat, demokratikus megoldás, és valamilyen parlamentpótló! Mert nem az.