Idáig tökéletesen egyet is értek a kiváló közgazdásszal, ám az infláció megítélésében homlokegyenest ellenkezik a véleményünk. Kopátsy szerint az infláció jó, mert serkenti a növekedést.

Nos, itt nem árt különbséget tenni történelmileg az infláció „szerepét” illetően az 1973-as olajválság előtti és utáni korszakra nézve. A „Keynes-galaxis” kora az 1973. októberi jom kippuri háborúig tartott, amikor beindult az általános energia- és nyersanyagár-robbanás. (1972 és 1980 között 32-szeresére nőtt az olaj ára!) Az 1930-as évektől (az amerikai roosevelti New Dealtől) 1973-ig tartó keynesi korszak az olcsó nyersanyagra és energiára épülő, dinamikusan bővülő, ugyanakkor rendkívül pazarló és környezetszennyező növekedési modell korszaka, amikor nincsenek, vagy inkább rejtve maradnak a strukturális problémák. Az olcsó nyersanyag és energia tette évtizedeken át lehetővé a túlköltekező, paternalista, újraelosztó állammodell működését. Nem véletlen, hogy ez a korszak kedvez a (jobb és bal) diktatórikus formáknak szerte a világon, valamint kedvez a szociáldemokrata modellnek a fejlett régiókban.

Ebben a korszakban az enyhe, 2-3 százalékos infláció valóban a gazdaság serkentője volt. Teljesen megváltozik azonban a helyzet az olajárrobbanás nyomán fölpörgő infláció esetében.

A túl magas infláció sokáig lehetővé tette, hogy az elavult, energia- és nyersanyagfaló ágazatok inflációs árnyereséget bezsebelve tovább éljenek, fogyasztva (és nem termelve) a társadalom erőforrásait. Nem véletlen, hogy a monetarista gazdaságelmélet hívei, élükön a Nobel-díjas Milton Friedmann-nel, az inflációt tekintették az egyes számú közellenségnek, a munkanélküliséget is mögé sorolva. Az sem véletlen, hogy a konzervatív kormányok az 1980-as években az infláció megtörésével kezdték a gazdaság rendbetételét.

Kopátsy ellentmondásba kerül önmagával, amikor a kereslet vezérelte gazdaságfejlődés mellett tör lándzsát, miközben az inflációt jónak tartja. Ugyanis az infláció manapság éppen a kereslet vezérelte gazdaságpolitika legfőbb akadálya, és így a fiskális restrikció, a nadrágszíjmeghúzás legfőbb eszköze. Csak emlékeztetnék rá, hogy az 1995. március 12-én meghirdetett Bokros-csomag 18 százalékról 28-ra tornázta föl azonnal a pénzromlás ütemét.

Ellenben ha megtörjük az inflációt, akkor megmarad a kisember jövedelmének vásárlóértéke, azaz regeneráljuk a piacot, beindulhat a kereslet vezérelte gazdasági fejlődés. Nagy-Britanniába, a legnagyobb válság idején, a Thacher-kormány megtörte az inflációt, ami a reálbérek dinamikus növekedéséhez, vagyis az életszínvonal javulásához vezetett. Hát ezért győzhettek a toryk négy választáson egymás után (1979, 1983, 1987, 1991).

Az infláció csupán az elavult gazdaságszerkezetet konzerválja, valamint a bérek, nyugdíjak vásárlóértékének elolvasztásával a humán tényezőt értékeli le. Ugyanez érvényes a valutaleértékelésre is: az elavult exportszerkezetet konzerválja csupán.

Manapság sokan bírálják a Medgyessy-kormányt, mert úgymond megalapozatlanul növelte a béreket. Ez nem igaz! A bérek még mindig messze elmaradnak a valós gazdasági teljesítménytől, vagyis a munkaerő, a humán tényező még mindig alulértékelt a magyar gazdaságban, mint ahogy az is volt az egész 20. században. Ez elmaradottságunk igazi oka, és nem a „felelőtlen” túlfogyasztás, ahogy a legtöbb konzervatív gondolkodású közgazda guru ezt ma szajkózza.

Egy apró megjegyzés a végére: Milton Friedmann kimutatta, hogy a 20. században az USA-ban volt végig a legalacsonyabb a beruházási ráta a világon, a GDP 12 százaléka. Mégis az USA lett a világ vezető technológiai hatalma. Vagy inkább pont ezért! A humán tényező újratermelése ugyanis a végső fogyasztásban megy végbe. Márpedig a humán tényező a döntő, és nem a holt tőke a társadalom modernizációjában. Ezért értelmetlen mindenféle fiskális restrikció, ha egy ország ki akar lábalni a válságból. És ezért a legfontosabb az infláció elleni küzdelem a mai világban!

Gazdag László