– Nem lesz sem adóreform, sem komolyabb gazdasági szerkezeti változtatás jövőre, s a rákövetkező, immáron teljes egészében uniós esztendőben, alig egy évnyire a választásoktól ugyancsak nem várhatók ilyenek. Mi lehet a hozadéka ennek?

– Az látható, hogy 2004-re nem foglalkoztak az adórendszer érdemi változtatásával. Csak a kötelező ujjgyakorlatokra került sor: az áfánál megszüntetik a nulla kulcsot, illetve meghagyták a 25 százalékot, és a 13 százalékot felemelték 15-re. Ez egyfajta kompromisszum, nincs üzenete, hogy merre kellene, lehetne haladni. Ami felé el kellett volna mozdulni, az a fogyasztás adóztatása, beleértve a környezeti fogyasztást. A kedvezményekkel pedig – ha akarunk ilyeneket az adórendszerben – elsősorban a megtakarítást, a hosszú távú befektetést kellene ösztönözni. Elmondani persze egyszerű ezeket az elveket, megvalósítani annál nehezebb. Ugyanis a kiadások túlzottan idomulnak a kialakult adóstruktúrához. A kiadásokat úgy lehet csökkenteni, hogy a kormányzat megállapítja: mit akar állami körben ellátni és finanszírozni, mi az, amit kihelyez nonprofit körbe, és részben finanszírozza, s mi az, amit a vállalkozói szektorra bíz. Legalább el kellett volna indulni ezen az úton. Ám a valóban komoly probléma az, hogy talán még csak nem is gondolkodtak arról az uniós jövőről, amely megkövetelné a központ és a régiók közötti újszerű jövedelemelosztást, mégpedig úgy, hogy a régióknak belátható időn belül saját bevételük, saját jövedelmük legyen, alanyi jogon. Az egyik oldalon ezen kellene nyugodnia az adóstruktúra-változásnak.

– A másik oldal a vállalkozásoké?

– Igen, őket kellene helyzetbe hozni úgy, hogy a terheik ésszerűek legyenek. Elsősorban az árbevétel-arányos iparűzési adón kell változtatni, amely gyakorlatilag bruttó nyereségadóként működik. El kéne gondolkodni azon, hogy kombináljuk a társasági adóval, de az is elképzelhető, hogy levonható legyen abból, hiszen kétszer adóztatjuk meg ugyanazt a nyereséget. S a jövő évi további „apróságokról” sem szabad megfeledkezni, mint a cégautó drágulásáról, amely után még egészségügyi hozzájárulást is kell fizetni. A súlyadót pedig megemelik, holott ez a „tétel” már nem fejezi ki sem a gépkocsi útterhelését, sem a környezetkárosítást, igaz, ez juttatja valami pénzhez az önkormányzatokat.

– Végül is egyáltalán nem ok nélküli az, hogy sokféle adó létezik.

– Ez nem biztos, mert az sem jó, ha címzett adókat, járulékokat szedegetünk. Emlékezzen vissza arra, amikor a kilencvenes évek elején bevezették a kulturális járulékot! Azóta sem teljesítette a funkcióját. És hasonló kudarc az innovációs hozzájárulás bevezetése. S ami a most tervezett ökoadót illeti: azzal egyetértek, hogy védeni kell a környezetet és legyen, de amikor a németek bevezették, egyidejűleg csökkentették a tébéjárulékot. A korábbi osztrák pénzügyminiszternek volt az az elve, hogy sok kicsi adót kell bevezetni, amelyeket az emberek először észre sem vesznek. De az egy gazdag Ausztriában volt, mi pedig egy szegény Magyarországon vagyunk.

– Igen sok termék átkerül a 25 százalékos áfakulcsba, ami azt jelenti, hogy az érintett vállalkozásoknak borzasztó nagy pénztömeget kell megtermelniük ahhoz, hogy likvidek legyenek. Képesek lesznek erre?

– Most „csupán” annyi történik, hogy a likviditás áthelyeződik az államhoz, amely likviddé válik, míg a vállalkozó nem az. Ebből a helyzetből nagyon sok cég vesztesként kerül ki, mivel valóban nem rendelkezik elegendő forrással. Legfeljebb az enyhíthet a gondjaikon, ha nem beruháznak, nem dolgoznak nagy készletekkel, illetve ha az éves forgalmunk 25 millió forint alatt marad, hiszen erre a szintre emelik meg az egyszerűsített vállalkozási adó, az eva határát. Minden más esetben a likviditást számottevő többletforrásból kell biztosítani. Szerintem nem tartható hosszabb távon a 25 százalékos kulcs. Lejjebb kell vinni, igaz, nem lesz könnyű lemondani erről a bevételről.

– Az élőmunka is drágul...

– Ez igaz, de ez nem adókérdés, hanem az elosztórendszereken kell javítani.

– Úgy tűnik, jövőre a költségvetés kiadási oldala eléggé változatlan marad.

– Azért nem egészen, mert elhalasztották az állami beruházások mintegy negyedét.

– A legtöbben a jövő évi személyi jövedelemadóra figyelnek. Mit is láthatnak valójában?

– Az szja valóban csökken: mérséklődik a kulcs, s a sávot is eltolták, bár nem eléggé. De akárhonnan nézzük, a személyi jövedelemadó-változtatás a magas jövedelműeket preferálja. Az átlagkereset vidáman becsúszik a legmagasabb kulcsba. Így az szja a méltányosságot nem szolgálja megfelelően. S ha már itt tartunk: mintha változatlanul nem akarná látni a kormány a magán-nyugdíjpénztári rendszer lényegét. Azt, hogy hosszú távú befektetés, ami az egyik legbiztosabb forrása a fejlesztéseknek. Érthető, hogy ez az üzletág „telítődött”, s már csak az új generációkra lehet számítani; de nem érthető, hogy miért vonja el a mostani kurzus az adóból való leírás lehetőségét. A nyugdíjpénztári rendszernek a hosszú távú befektetéseket kéne támogatnia, ez az egyik funkciója, az áfának pedig az, hogy a fogyasztásnál diszpreferenciákat alkalmazzon. De az nem az, hogy jóformán minden fölkerült a legmagasabb kulcs alá.

– A költségvetés feszültségeinek enyhítése végett már a koalíciós viták során is felvetődhetett volna a hitelfelvétel lehetősége. Miért nem megoldás ez?

– Ha csupán pénzügyi oldalról nézzük, akkor az USA-ban egy százalékért, az EU-ban három százalékért, míg nálunk nagyon jó esetben tíz százalékért lehet felvenni pénzt. Mégis, indokolt lehet, hogy fejlesztésre felvegyünk, mert recesszióban beruházni kell. De sajnos, arra nincs garancia, hogy az ilyen forrás valóban fejlesztésre megy. S ha bizonytalan a forint árfolyama, még nagyobb a kockázat. Azt tartom tehát helyesnek, ha bankszerűen működő fejlesztési intézmény vesz fel pénzt és nem a kormány, tehát piaci alapon ellenőrzik a hitel funkcióját.

– Hogyan hat a költségvetésre és a gazdaságra a jegybanki kamat?

– A gyenge forint az adósságot felpumpálta. De nem vagyok híve a mesterségesen erős forintnak –a gazdaságilag erős forintot persze jónak tartom –,az adófizetők pénzéből fenntartott árfolyam igen drága, még akkor is, ha ezt nem látja az adófizető. Nem akarom Járai Zsigmond jegybankelnököt védeni azzal, hogy a kormány részéről hibás lépés volt a forint sáveltolása a kormány és a jegybank ugyanis ezt közösen lépte meg, eléggé megfontolatlanul, hiszen a piac addigra már beárazta a forintot. Ami tény: a jegybank tart attól, a kormányzati döntési bizonytalanság miatt növekszik az infláció, de a magas kamat nem hatásos eszköz a pénzromlás ellen. Ha a költségvetést elfogadják, s két miniszter azonos számot fog mondani az inflációról, a jegybank nyilván meggondolja, hogy lejjebb vigye a kamatszintet. Már csak azért is, mert a beruházásokat igencsak fékezi a hitel mostani ára. Nincs olyan messze egymástól a Parlament és a jegybank, hogy az urak hetente egyszer ne ülhetnének le közösen kávézni. Bizonyos sávokban megállapodhatnának úgy, hogy egyik félnek se sérüljön nagyon a szabadságfoka. Azt pedig világosan kellene deklarálniuk, hogy mit akarnak tenni közösen, miben tér el a véleményük, mert ekkor tudnák a vállalkozók, hogy mi van, mire számíthatnak.

–Jövőre velünk együtt tíz országgal bővül az Európai Unió. Mindegyiküknél alacsonyabb a forgalmi adó, mint nálunk, Szlovákiában még iparűzési adó sincs. Vélhetően velük kell igazán versenyeznünk, de így milyen eséllyel?

– Az adócsökkentés szükséges, de nem elégséges feltétele a versenyképességnek. Legalább ilyen fontos a piaci intézmények – az ITD Hungary, az Magyar Fejlesztési Bank, a kamarák, egyáltalán az információs rendszerek – működésének színvonala. Nagyon nem mellékes, hogy találunk-e piacot, vagy sem. A mi igazi versenytársaink valóban a csehek, a szlovákok, a szlovénok lesznek a piacon is és a tőkepiacon is. Azt azonban ne feledjük, hogy Szlovénia kivételével ezek az országok nagyon magas költségvetési hiánnyal küszködnek, és a munkanélküliség is roppant feszítő náluk. Ne mindig csak az adókulcsokat nézzük, hanem az általános gazdasági környezetet. Ezzel együtt: már csak egy évünk marad, 2004, amit végig kéne dolgozni egy meghatározott gazdaságpolitikai koncepció mentén. A mostani adó- és költségvetési helyzet nem azt jelenti, hogy az ország válságban lenne, mert nincs, a gazdaság majdnem egészséges. Ám a gazdaságpolitikán is múlik, hogy az marad-e, illetve milyen irányba fejlődik.