A világ megrökönyödése és visszahőkölése a globalizáció felett összefügg azzal, hogy egyszerre jelenik meg a világ irányítottságának, szervezettségének és racionalizáltságának valamennyi jele, és találkozunk szembe azzal, hogy a folyamatokat senki sem irányítja, hogy nem találni azt a szervezetet és közösséget, amely kezében tartaná a kormánykereket. A globalizáció rejtőzködő Isten, aki mindenütt jelen van, de sehol sincs. Ebből a paradoxonból származik, hogy megszületnek a legvadabb összeesküvés-elméletek a világ „valódi” irányítóiról, miközben a fennlévők saját irányítási korlátozottságukról, a helyzetek beláthatatlanságáról és befolyásolhatatlanságáról panaszkodnak.

A nemzeti kormányok már nem, a regionális és univerzális pénzügyi, biztonsági intézmények még nem kormányoznak. A nemzeti szuverenitás, még a legnagyobb országoké is, elveszett, de nem jött létre regionális – európai, amerikai stb. – szuverenitás vagy világkormány. A nemzeti problémák jelentős része világméretűvé vált, az egyének immár nem(csak) nemzeti, vallási közösségeik belső viszonyaihoz, hanem a globális folyamatokhoz mérik magukat.
A globális pénzügyi hálózatok szolgáltatási láncolatokat alkotnak. Ennek eredményeként a fogyasztó azt érezheti, hogy világméretű kiszolgálásban van része, és a rendszer széleskörűsége a biztonság garanciája. Vitathatatlan, hogy mindezzel megnőtt a pénzügyi rendszer sebezhetősége, s nagyon megnövekedett a jegybankok és a bank- és tőkepiaci ellenőrző szervezetek felelőssége.
A civilizációs normák és értékek szabványosítása, globálissá tétele óriási jelentőségű. Sok ellenállást kiváltó jelenség a nemzetközi szabályok átvétele. Nemcsak arról van szó, hogy például Magyarország EU-csatlakozásához kell a jogharmonizáció, de az EU magát is folyamatosan átalakítja egy angolszász jogrendszer elvei szerint; és ez is változik egy sajátos globalizációs rend szerint.

Új civilizációs behatolási tényező, hogy megjelentek az információhoz való hozzájutás hatalmas, globális struktúrái. Ma egy ország nem tud olyan mértékben elzárkózni a szabad gondolatoktól, információktól, mint tíz évvel ezelőtt. Ennél liberálisabb talán már nem is lehet a rendszer. A CNN-világban, az internettérben a hírek hatása sokkal erőteljesebb, mint amikor a Szovjetunióban azt nézték, hogy behozza-e valaki a szamizdatot a hóna alatt, vagy hallgatja-e a Szabad Európát.

Ma eljutottunk abba a stádiumba, amikor a globális piac, ha nem is tud minden szegmensében meghatározni egy nemzetgazdaságot (ezt nem is akarja), de ki tudja alakítani azokat a tényezőket, amelyek révén arra a pályára állítja, amelyre ő szeretné, esetleg szemben azzal, amit a nemzetállam vezetői szeretnének. Most már nemcsak a kis államokkal van ez így, mint amilyen Magyarország, hanem az olyanokkal is, mint Németország. Ennek a legfényesebb példája Oscar Lafontaine volt, aki megpróbált szembe menni a globális világgal. Annak ellenére, hogy pártjának, az SPD-nek elnöke és országának pénzügyminisztere volt egyben, küzdelmét fél év múlva fel kellett adnia, mert a globális piac olyan erőteljes nyomást gyakorolt rá, hogy nem volt más lehetősége.

Nem az a kérdés, hogy szeretjük-e vagy utáljuk-e a liberalizmust és a globális világot. Ez olyan, mint a vonat, akkor is jön, ha valaki elé áll. A globalizmus ilyen vonatszerelvény, amely az elé állókat általában kettévágja. Aki pedig nem tud felszállni rá, azt lehagyja. A lehagyottak rosszabbul járnak, mint akik felkerülnek, mert ettől a pillanattól kezdve nem részesülnek azokból a civilizációs javakból, amelyekből az emberek nagy része részesülni szeretne.

Lengyel László