– Egy focihasonlat jut eszembe arról, ami szociális párbeszéd címen folyik a kormány, valamint a szakszervezetek és a munkaadók között. A csapatok kifutnak a pályára, de középkezdés helyett a kormánycsapat felsorakozik a másik fél kapuja előtt, és – kizárólagos joggal – tizenegyeseket kezd rúgni.

– Ez szellemes, de valami más helyzetre lehet igaz. Ez háromoldalú párbeszéd, amely pusztán annyiban más, mint a korábbi érdekegyeztetés, hogy a kormánynak van elképzelése arról, amit csinálni akar, és ezt határozottan képviseli is…

– Az előzőnek nem volt?

– Erre azt válaszolnám, hogy a társadalmi-gazdasági megállapodást majd egy évig készítették elő, tárgyalgatták a szociális partnerek kívánságlistáit, egészen addig, amíg a kormány defenzívába szorult. Itt most más a helyzet: kevésbé a presztízsek vitatkoznak egymással, kevesebb a szimbolikus felhőjáték, ami nem azt jelenti, hogy nem lehet bizonyos kérdésekben megegyezni. Mindenesetre az európai gyakorlat nem azt várja el tőlünk, hogy előre kötelezettségeket vállaljunk arra, hogy csak akkor teszünk valamit, ha meg is egyezünk. Az EU azt várja el, hogy időben tegyük közzé szándékainkat, és adjunk módot arra, hogy a partnerek kifejthessék véleményüket, megtegyék javaslataikat. Mi ennek megfelelően járunk el. Kétségtelen, hogy ez nem egy korporativista modell, amikor a szociális partnerek azt igénylik, hogy üzemszerűen legyenek bekötve a kormányzati döntéshozatalba, sőt adott esetekben egy döntés a velük való megegyezés nélkül ne is születhessen meg.

– Lásd minimálbér-megállapodás, pontosabban meg nem állapodás. A munka törvénykönyve szerint az Országos Munkaügyi Tanácsnak egyetértési joga lett volna ebben a kérdésben. A kormány, illetve Rogán Antal fideszes képviselő törvénymódosító javaslatának elfogadása gyakorlatilag megszüntette ezt a jogosítványt.

– Bizonyos mechanizmusok még a rendszerváltás idején alakultak ki. Mostanra a kormányzati oldal megerősödött, az intézmények, a jogi infrastruktúra stabil. A szociális partnerekre viszont továbbra is a megosztottság, a gyengeség a jellemző. Megváltozott a szakszervezetek súlya, jelentősége. A tanácskozásokon részt vevő munkaadói szervezetek száma pedig irreálisan sok a szerepükhöz, jelentőségükhöz képest. Elengedhetetlennek tűnik, hogy tisztázzuk, milyen társadalmi támogatottsággal rendelkeznek ezek a szervezetek. Elvileg a társadalmi párbeszéd túlnyomórészt a szakszervezetek és a munkáltatók közötti párbeszédet jelent. A nyugat-európai országokban a kormány ehhez a keretfeltételeket, az információkat biztosítja. Meghallgatja őket, közvetít, de az igazi alkut a másik két fél köti egymással.

– Nálunk ez fordítva van, hisz a kormány uralja a terepet, a kormány hozza be a témákat, majd dönt…

– Ez a másik sajátossága a közép-európai átmenetnek. Jelesül, hogy az egész érdek-képviseleti rendszer politikailag telített légkörben jött létre. Amíg politikai presztízsharc folyik a kormánnyal szemben, amíg joggal lehet attól tartani, hogy a munkavállalók képviselőit nem a gazdasági lehetőségek, hanem politikai megfontolások motiválják döntéseikben, addig jogosnak érzem, hogy egy adott időpontig kell megismerni a felek álláspontját, mert el kell jutni a döntésig, különben nem lesz semmi. A Bokros-csomagnál semmiféle egyeztetés nem volt, csak a bejelentés; mi fél éve beszélünk a minimálbérről. A hivatalos tárgyalás megkezdésekor pedig a miniszterelnök is eljött, hosszan és színvonalasan érvelt a kormány álláspontja mellett, meghallgatta az ellenérveket, és válaszolt is rájuk.

– A munka törvénykönyve módosítása után a munkaadói oldalról elhangzott olyan vélemény, hogy nincs értelme részt venni a következő ülésen. Gondolja, hogy ilyen légkörben mód van a másik fél álláspontjának érdemi megismerésére?

– Nem zárkózunk el az érdemi párbeszédtől, egyetértünk azzal, hogy van még tennivaló. Építsük tovább a Gazdasági Tanácsot! Kértünk is a szociális partnerektől javaslatokat, de nem jött be semmi.

– Ez már talán következmény…

– Ha következmény, akkor az elmúlt ötven év paternalista gondolkodásmódjának a következménye. Érdekes módon a munka törvénykönyve átalakítása kapcsán lefolytatott több mint féltucatnyi ülést, konzultációt, azt, hogy a javasolt tizenhét pontból tizenegyben sikerült megegyezniük a szociális partnereknek, senki nem említi. Mert ez szakmai kérdés. Ez miért nem érdekli a nyilvánosságot? Mert az EU-országjelentés is elismerőleg szólt az ez ügyben folytatott munkáról?

– Egy másik hasonlat jut eszembe: a tanító kiválóan ismeri a tananyagot, egyedül a gyerekek okozzák a gondot… Ezért aztán a kézenfekvő megoldás: le kell cserélni az osztályt…

– Valóban küszködünk ezzel a helyzettel. Most jöttem vissza Genfből, ahol az ILO-tanácskozáson (ILO – az ENSZ munkaügyi szervezete. A szerk.) el is mondtam ezt a gondunkat. Abban maradtunk, hogy hamarosan nyolc-tíz országból szakemberek látogatnak hozzánk, hogy elmeséljék, náluk hogyan oldották meg a reprezentativitás, a hitelesség kérdését annak érdekében, hogy stabil szerződések, megállapodások jöjjenek létre.