Az elõadók a kommunikációelmélet, a filozófia, a pszichológia, a szociológia, a közgazdaságtan, a nyelvészet, a politikaelmélet és a tudománytörténet eszközeivel törekedtek azon folyamat elemzésére, amelynek során az információ terjedése, a távíró és a telefon megjelenésével, elõbb függetlenedik az ember fizikai mozgásának korlátaitól, hogy azután - napjainkban, a mobil távközléssel - a kommunikáció csatornáihoz való hozzáférés maga is fölszabaduljon minden tér- és idõbeli megkötöttség alól.
Az elsõ távíróvonalat, amelyet 1844-ben Baltimore és Washington között húztak ki, Samuel Morse a What hath God wrought?, "mit mívelt Isten!" bibliai hely2 lepötyögésével nyitotta meg. Ilyen horderejû találmány, kívánta Morse érzékeltetni, csakis az isteni terv része lehet. Amerika egész felülete, írta, csakhamar mintegy idegszálakkal lesz átszõve, amelyek mindannak tudását, ami az országban történik, a gondolat sebességével fogják terjeszteni s valójában egyetlen szomszédságot teremtenek. A távíró elterjedése csakugyan hatalmas gazdasági és politikai változásokat hozott, ám sokkal kevésbé hatotta át a társadalom mindennapi életét, mint késõbb a telefon, s ma az internet - legújabban és egészen radikálisan pedig a mobil telefon. A mobil telefon diadalútja a korábbiaknál mélyebb kultúrtörténeti és filozófiai eszmélõdést gerjeszt magával a telefonnal kapcsolatban. Miközben már Marvin is jelzi ugyan, hogy a telefont, korai szakaszában, multifunkcionális kommunikációs közegnek tekintették, s csak késõbb vált kizárólag beszédátviteli eszközzé (Marvin meglehetõs hosszasan tárgyalja pl. Puskás Tivadar telefonhírmondóját), ez a gondolat - éppen a mobil telefónia élményének hatására - úgyszólván középpontba kerül a Münker-Roesler-kötetben. A mobil telefonhoz számos olyan jelenség kapcsolódik, amely elsõ pillantásra aligha magától értetõdõ. Ilyen kivált az SMS divatja a fiatalok - ám nem kizárólag a fiatalok! - körében. Az SMS alighanem ama kétarcúságot tükrözi, amely az írott nyelvet persze kezdettõl fogva jellemezte: egyrészt szabadulást a beszélgetõtárs személyes (metakommunikatív dimenziókat hordozó, egyidejû) jelenléte okozta gátlásoktól, másrészt - a szöveg tárgyiasításával, szemügyre- vehetõségével, javíthatóságával - a megfogalmazás fegyelmezettebbé, racionálisabbá válását.
Már az internet térhódításával kapcsolatban fölmerülhetett a gondolat - melyet persze nem mindenki oszt, hogy az a Gutenberg-galaxis kommunikációtechnológiai elidegenedésének visszavétele irányába mutat, hiszen egyfajta visszatérés, magasabb szinten, az ember eredeti természeti-társadalmi környezetéhez, a folyamatos, minden érzékszervet igénybe vévõ, interaktív kommunikációhoz. Méginkább megfogalmazódik ez a várakozás a mobil információs társadalom eljövetelével. Az egész eddigi kommunikációtechnológiai történelem mintha most nyerné el értelmét. Ha az emberi kommunikációt alapvetõen információtovábbításként vagy -csereként fogjuk fel, akkor a mobil telefónia gyakorlata inkább locsogásnak, semmint valódi kommunikációnak látszik. A látszat csal. A kommunikáció, s ezen belül a verbális kommunikáció - a nyelv - mindenekelõtt a társadalmi kohézió fenntartásának eszköze. "Nemcsak úgy áll a helyzet", írta hajdan az amerikai filozófus Dewey Demokrácia és nevelés címû könyvében, "hogy a társadalom átadás-átvétel által, közlés-közlekedés által marad fenn, de joggal mondható, hogy az átadás-átvételben, a közlés-közlekedésben létezik. Több mint verbális kapcsolat van a közös, közösség, közlés-közlekedés között. Az emberek a közösen bírtak révén élnek közösségben; s a közösen birtokoltakhoz a közlés-közlekedés juttatja õket." Dewey nyomdokain haladva a szociológus Robert Park így fogalmazott: "A kommunikáció hozza létre, vagy legalábbis teszi lehetõvé, azt a konszenzust és megértést a társadalmi csoport egyes összetevõi között, amely végül a csoportnak és összetevõinek nem pusztán a társadalom, de a kulturális egység jellegét is adja; a szokás és kölcsönös várakozások ama hálóját szövi, mely egymáshoz köti a társadalmi entitásokat." Magyarországon pedig, a közelmúltban, Kiss Ulrich SJ írta: "a communico, -are ige eredetileg megosztást és egyesülést jelent, nem csak megtárgyalást: 'közösen tesz valamit valakivel'. A communicatio ennek megfelelõen részesítés: részesítem a másikat abban, amivel kapcsolatban szeretném, hogy közös kincsünk legyen. Még a köz-lés szavunk is magában rejti azt, ami közös. A folyamat gyümölcse tehát valamilyen módon közösség, communio, megosztott, közös értékek vállalása." De hadd utaljak itt az antropológus Robin Dunbar könyvére is, a Grooming, Gossip, and the Evolution of Language-re. Dunbar szerint a nyelv, eredendõ funkcióját tekintve, mindenekelõtt a pletykálkodás eszköze; mint ahogy a beszélgetések legnagyobb része még ma is az emberek-közötti viszonyokra vonatkozik: ki, kivel, mit... Kivel érdemes szövetséget kötni? Kivel szemben kell óvatosnak lennünk? - Mondhatjuk, hogy a mobil telefónia olyankor is tényleges és mély emberi igényt elégít ki, amikor valamely beszélgetés intellektuális, üzleti vagy mindennapi-praktikus szempontból kevéssé tartalmas.