Szabad-e sürgetni – miután jövő májusban belépünk az Európai Unióba – Magyarország csatlakozását a Gazdasági Monetáris Unióba, vagy nem? A hivatalos kormányzati és a Magyar Nemzeti Bank által is képviselt álláspont szerint mindent megteszünk annak érdekében, hogy az érvényes szabályok szerint mielőbb – tehát legkorábban 2007-ben – elfelejtsük a forintot, de ehhez persze teljesítenünk kell az úgynevezett maastrichti konvergenciakritériumokat, amit viszont nem könnyű megtenni.

Ahhoz, hogy hazánk csatlakozhassék az euróövezethez, meg kell felelnie néhány alapvető gazdasági követelménynek. Ez nem könnyű feladat. No nem azért, mert megoldhatatlan, hanem azért, mert ha például az árstabilitás a cél, akkor annak áldozata lehet a gazdasági növekedés; ha meg nincs növekedés, egyaránt bajok lesznek a foglalkoztatottsággal és az államháztartással.

Elmélet és gyakorlat, elvek és hétköznapok

Féljünk-e vagy megijedjünk? Az elméleti szakemberek is megosztottak. Vannak, akik azt állítják: Magyarországnak nincs tartósan szüksége a forintra, illetve gazdaságpolitikai eszközként az önálló monetáris politikára, mert sok baj származik belőlük és kevés jó. Tehát minél előbb be kellene vezetni az eurót, de nem túlértékelt árfolyamon. S a gyors hazai bevezetésről széles körű társadalmi egyeztetést kell létrehozni, ennek alapján aztán kidolgozható egy középtávú társadalmi-gazdasági megállapodás, ami mérsékelheti az eurózónához való csatlakozás költségeit, a vele járó feszültségeket.

Mások viszont azt hangsúlyozzák: túlságosan sokba kerül a csatlakozás költségvetési feltételeinek a teljesítése 2005-ig. Félő, hogy elsietve a döntést, a forint túlságosan magas árfolyamon kapcsolódik majd az euróhoz, ami rontja a versenyképességünket; és ha nem mi magunk döntünk a fiskális szabályokról, indokolt állami kiadások kerülhetnek veszélybe, fontos állami beruházások maradhatnak el.

A gyakorlati, vállalati szakemberek ugyancsak megosztottak attól függően, hogy importálnak vagy exportálnak-e elsősorban; hogy van-e esélyük a határok lebontása utáni versenyben új piacok szerzésére, vagy inkább a már meglévő kerül veszélybe; hogy milyen ágazatban – iparban, kereskedelemben, turizmusban stb. – érdekeltek. Mérlegelnek, hogy előnyük származik-e majd abból, ha nincs árfolyamkockázata a hitelfelvételnek, a tőkekivitelnek; és vajon ki jár jobban azzal, ha az árak Budapesten is egységesen euróban jelennek meg a kirakatokban, ők vagy a külföldi versenytársak.

A magánembereket még nem igazán foglalkoztatja a forint leváltása a közös valutával. Akit igen, az inkább érzelmi töltéssel beszél róla, illetve aggódik, hogy ha a statisztikai adatok nem is bizonyítják majd, vajon az ő fogyasztói kosarában szereplő áruk és szolgáltatások ára megemelkedik-e az átváltáskor. De hát ez még messze van, nem egy háztartás napi gondjai közé tartozik! – teszik hozzá.

A sietség veszélyeket rejt

A Gazdasági Monetáris Unió (Economic and Monetary Union, EMU)-beli tagságot megelőzően az EU az úgynevezett ERM2 árfolyamrendszerhez való csatlakozást ajánlja, amiben a fő cél az infláció csökkentése és a kivitel versenyképességének a megőrzése együttesen, és nem egymás rovására. A magyar jegybank az euró bevezetésekor lényegében már erre törekedett, igaz, vannak, akik úgy vélik, egy évet megkésve.

Az euróra való áttérés idejének a lerövidítése elsősorban azért veszélyes, mert túlságosan gyorsan kellene megfelelni az árstabilitást és az államháztartási hiányt korlátozó előírásoknak.

Vannak szakemberek, akik szerint az ERM2-be való belépést is el kell halasztani addig, amíg az infláció és költségvetési deficit nem került stabilan egy biztonságosnak mondható szint alá. Mások azonban éppen azt javasolják, hogy az árfolyam-mechanizmushoz az európai uniós tagsággal egy időben kössük hozzá magunkat, mivel ez üzenet a külföldi spekulációs befektetőknek, és határozott támogatást kaphatunk, ha támadás indulna a forinttal szemben. Viszont az ERM2-nek való megfelelés kisebb feszültségekkel jár, mint az EMU-tagság kritériumainak gyorsított teljesítése.

Az természetes, hogy a különböző országok nem követhetik mechanikusan ugyanazokat a szempontokat, hiszen más a teendő ott, ahol nagy az államadósság, mint ott, ahol nincs; és más, ahol van már fejlett infrastruktúra, mint ahol hiányzik. Ezt alighanem az unió is belátja, hiszen egyre többet lehet olvasni arról, hogy átdolgozzák a “stabilitási paktumot”. Talán ez is egy érv amellett, hogy semmit nem szabad elkapkodni. Vagy épp ellenkezőleg?

Összeállításunk, benne László Csaba, Békesi László, Inotay András és Obláth Gábor véleménye, a Piac és Profit magazin ma megjelent áprilisi számában!