Az előző politikai érában az egészségügyi dolgozóknak politikai támadásokat, rendszerszintű sérelmeket és szakmai megaláztatásokat kellett elviselni. Mindezekkel való szembenézés, ezek felismerése elengedhetetlen feltétele a szakmai és társadalmi bizalom helyreállításának.

Az elmúlt politikai rendszerben az orvost, mint egyént, valamint az orvosi hivatást is módszeres támadások érték.

A politikai döntéshozók az ágazatot tartós forráskivonásra és súlyos alulfinanszírozottságra ítélték, amely alapvetően meghatározta a betegellátás biztonságát és színvonalát. A rendszer működésének árát a betegek és az egészségügyi dolgozók fizették meg.

A politikai döntéseket az ágazaton kényszerek és félelem légkörét megteremtve vitték át. Ezt a politikusokon túl egyes egészségügyi szereplők – rektor, kancellár, intézményvezetők és opportunista szövetségeseik – maguk teremtették meg.

A jogok tiprásán túl különösen súlyos morális vétségnek tartjuk, hogy a döntéshozók és vezetők visszaéltek az orvosok és ápolók betegcentrikus szemléletével, hivatástudatával. A gyógyítók elhivatottságát, a betegek kiszolgáltatottságát rendszeresen eszközként használták a szakmai alapú ellenállás ellen. Az egzisztenciális fenyegetés hatása a humán erőforrás mennyiségére és a gyógyítás minőségére súlyos volt: orvosok és ápolók sokaságát kényszerítette pályaelhagyásra, migrációra, törte meg életüket, vette el hitüket és rombolta egészségüket.