A pénzügyi thriller fura öszvérműfaj. Ha nem egyértelmű a sztori intrikáját adó üzleti koncepció, nem tehet szert széles nézőközönségre. Minden egyes beiktatott magyarázó dialógussal nézőt veszít. A hárombetűs kötvényekké és derivatívákká (kvázi kaszinós fogadásokká) összecsomagolt lakáshitelek – MBS: mortgage-backed securities, CDO: collateralized debt obligations, CDS: credit default swaps – fura tudományát kevesen értik. Adam McKay rendező rengeteg – szokásos és filmekben kevésbé megszokott – dramaturgiai eszközt bevet, hogy magyarázzon: kapunk narrátori hangot, a hősök a kamerába beszélnek, a másodlagos (subprime) jelzálogcsomagok felhígulását hidromasszázskádban ülve hétköznapi – szlenges – szavakkal magyarázza egy szépséges hölgy, a behaviorista közgazdász, Richard Thaler pedig Selena Gomezzel ül a kaszinóban, és világítja meg nekünk a „szintetikus CDO” lényegét. A derivatívák lényege, hogy valaki párban fogad valamire, a párja annak az ellentettjére, akárcsak, ha a játékasztal körül álló emberek egymás közt fogadnak a játék kimenetelére. A történet ott tetőzik, amikor Mark Baum (Steve Carell) rájön, hogy a lakáshitel-állomány ötszörösét teszik ki ezek a fogadások, ami időzített bombaként robban, ha bedől a piac. Aki a felívelésre fogadott, bedől. A film arról már nem beszél, hogy a fogadásokat – téteket – leginkább kölcsönpénzből tették, tehát a bukás duplán húzós.

Az alkotók a népművelő didaktikusságot megfejelik egy önreflexív réteggel, amit a színháztudomány flancosan „posztmodern elidegenítésnek” nevez. Nekünk, nézőknek elvileg át kellene éreznünk, hogy az előttünk zajló jelenet abban a pillanatban igaziból megtörténik. Amikor a kibírhatatlan Baum a vegasi értékpapírosítási (securization) expón beszól az előadást tartó jelzáloggurunak – holott lelkére volt kötve, ne hirdesse fennhangon, hogy ő maga a lakáspiac összeomlására fogadott –, Jared Vennett (Ryan Gosling) a kamerához (hozzánk) fordul: „Ez tényleg így történt. Most láthatják, milyen emberekkel kell foglalkoznom!”

Szerkezetileg a forgatókönyv a klasszikus katasztrófafilmek (Pokoli torony, Airport) ívét követi. Jön egy rossz ómen, aztán még egy és még egy. A főhősök aggódni és kutatni kezdenek. De itt nem figyelmeztetik az embereket, tessék menekülni. Inkább az összeomlásra fogadnak.

A film második felében fokozódik a feszültség. Michael Burry – a valós figurát Christian Bale alakítja – úgy kalkulál, hogy 2007 második negyedévében kezdenek bedőlni a lakáshitelek nagy számban. Csakhogy addig olyan nagy a derivatíváinak a díjterhe, hogy szinte teljesen elkölti befektetőinek a pénzét az általa menedzselt alapból. Mindenki őrültnek tartja. Aztán beüt a katasztrófa. Aki felkészült rá, megmenekül (meggazdagodik). De ez nem happy end. Mert az egész világ összeomlik. A négy „győztes” is alig tudja pénzzé tenni a derivatíváit, a bankok egymás után jutnak a tönk szélére.

Merész tanulság

A film egyik üzenete, hogy globális világban élünk, amelyben dominóeffektus érvényesül. A másik, hogy az apokalipszisen nyerészkedő ember sem különb a polgárok ostobaságát kihasználó lakáshitelezőknél. Az S&P értékelője – aki AAA értékelést ad a csapnivaló jelzálogkölcsön-kötvényekre, mert ha nem teszi, a bank elmegy az utca végén a Moody’s-hoz, és ott kapja meg – ezt vágja Baum fejéhez: „Te is csak egy hipokrita vagy!” Merész tanulság ez Hollywoodtól.

Tiszteletreméltó az alkotók morális szándéka és formabontó filmes stílusa, de nem csoda, hogy a hosszú, 130 perces opuszukat nem koronázta kasszasiker. A többség ezután is más zsánerben preferálja majd a főszereplőket: Ryan Goslingot, Steve Carellt, Christian Bale-t és Brad Pittet.