Az uniós tagságunk egyéves évfordulóján számosan kérdezték: mit is jelent számomra az európaiság, az egyéves jubileum? Nos leginkább azt, hogy úgy szállok föl a repülőre, mintha villamosra szállnék, hogy a határokon úgy megyek át, mintha nem idegen, hanem helyi lakos lennék. De Európa számomra az is, hogy a szerencsi polgármester asszony uniós pályázati pénzből felavathat egy uszodát, hogy Puporka Lajosék megkezdhetik hetven roma fiatal Tv-s szakemberré képzését, és talán azt is, hogy nemrég Székesfehérváron beindítottak egy nyolcvan főt foglalkoztató varrodát. És Európa számomra az, amikor látom a Debreceni Egyetem elsőéveseit, akik ösztöndíjjal Leuvenbe utaznak. Az ottani egyetemen angolul tanulnak szociológiát vagy jogtudományt, és amikor látom, milyen természetes könnyedséggel veszik birtokukba a mai húszévesek az európai intézményeket, a francia, holland, belga és német városokat, milyen szabadon mozognak a legkülönfélébb kultúrák között, mert nem köti őket gúzsba semmi. Egyszóval zseniális emberek voltak az alapító atyák. (Kár, hogy nem volt köztük nő.) Az elmúlt egy év alatt talán több önérzetet és toleranciát is tanultunk. Ehhez kellettek azok a lehetőségek, amelyeket az uniós tagsággal nyertünk el, találkozások a szabadon áramló árukkal, emberekkel, információkkal. És nekünk nem lisszaboni folyamatról kell beszélni, hanem munkahelyről Pista bácsi számára, nem Nemzeti Fejlesztési Terv II-ről, hanem a falvakban induló csatornaépítésről, és nem az alkotmányos szerződés ratifikációs folyamatáról, hanem arról, hogy mi történjen azzal a munkaadóval, aki nem vesz fel ötven éven felüli nőt, fiatal anyát, vagy éppen egy roma férfit. A szabadság immár a miénk. De nem mindenkié. Elsősorban azoké, akik közel vannak a tűzhöz, akik fiatalok, jól képzettek, nyelveket beszélnek, nemzetközi kapcsolataik vannak. Ők az új európai elit, ők tudnak élni a megnyíló lehetőségekkel, de nem ők a többség. A többség számára Európa még mindig messze van. Nem találkoznak vele, sem az iskoláikban, sem az otthonaikban, sem a munkahelyükön, Európa akkor lesz mindenkié, ha eljutunk a falvakba, a munkahelyekre, az emberekhez.