dócsökkentés hatásai
A búvópatak módjára mindig is jelen lévő etatista, paternalista gazdasági modell problémájával találkoznak a Közép-Kelet Európai államok gazdaságpolitikusai, politikai elitjei. Korábban igen népszerű volt az adócsökkentési paradigma a régió minden országában, kultikus felhangok kísérték az általános adócsökkentéseket, mivel ált az a vélekedés a külföldi működőtőke bevonás leghatékonyabb módszere ez. Addig soha nem tapasztalt népszerűségre tettek szert az egységes adókulcsok - flat taxek - kialakítása. A kínálati gazdaságpolitika - mely régiónkban a mai napig reneszánszát élte - bölcsei szerint, az adminisztratív csökkentett adók hatása nem abban merül ki, hogy összességében csökkentik a központi költségvetés bevételeit, hanem ezzel merőben ellentétes folyamatok játszódnak le.
A premissza szerint, a beruházási aktivitás visszafogottságának oka a magas adóteher a vagyonosabb rétegek esetében, de az eszközölt adócsökkentésnek köszönhetően magasabb tőkeallokációra lehet ösztönözni ezen csoportokat, amely gazdasági konjuktúrát, magasabb foglalkoztatottságot és javuló külgazdasági mérleget, egyensúlyi költségvetést eredményez. Az adócsökkentéssel indukált kedvező gazdasági fellendülés eredményei lassan leszivárognak az alacsonyabb vagyoni státuszúakhoz is, és a társadalom teljes spektrumában érvényesítik kedvező hatásukat, továbbá nem mellékesen az adóbevételek növekedését eredményezi. Ennek a gazdaságpolitikának számtalan híve akadt a tőkés centrum országaiban, mint a Ronald Reagan gazdaságpolitikája a "Reganomics" vagy a Theacher vezette tory gazdaságpolitika. A Kelet-Európában az 1980-as évtizedben bekövetkezett makrogazdasági egyensúly megbomlása következményeként -amely a tervgazdaság és a politikai rendszer alapjait ingatta meg - ezen régió politikai síkon szintén alkalmasnak látszott ezen gazdaságpolitikai kísérlet helyszínéül. (Szűcs Jenő, Vázlat Európa három történeti régiójáról, Történelmi Szemle, 1981/3.)
10 év recesszió
Konszenzus alakult ki hazánkban is a közgazdász szakmán belül, hogy a privatizáció, a dereguláció és a liberalizáció a '90-es évek egyetlen valós gazdasági paradigmája, vagyis a monetarizmus és kínálati közgazdaságtan. Ezen elmélet fölött úgy tűnik, végleg megkongatta a lélekharangot az új Gyurcsány féle stabilizációs program. Ha élünk azzal a kínálkozó premisszával, hogy Jánossy Ferenc helyreállítási periódusát lehet a rendszerváltás folyamatára (Kornai János transzformációs visszaesésként írja le az átmenetet) is alkalmazni, akkor egy nagyon hasznos szerszámosládát kapunk kézbe. (Jánossy Ferenc, A gazdasági fejlődés trendvonala és a helyreállítási periódusok, Bp., Közdasági és Jogi Kiadó, 1966) Jánossy meghatározásával élve, 1987 körül letért a magyar gazdaság a 60-as évek óta tartó világszerte regnáló növekedési aranykor pályájáról és az ezt követő recessziós szakasz nagyjából egészen 1997-ig tartott.
Ebben az egy évtizedben a hazai gazdaság erős recessziós kiigazítást szenvedett el és csak tíz év után tudott a korábbi konjuktúrális fejlődési pályára visszaállni. De Jánossy megállapítása szerint az ilyen helyreállítási periódust mindig egy lassabb növekedési ciklus követi, és a tartós növekedés egy kisebb dőlésszögű pályán folytatódik tovább. Ekkorra már azonban a régiónk minden országában Lengyelországot, Szlovákiát, Csehországot is beleértve a politikai elit tagjai úgy látták a növekedési ütem igazolást adott számukra, hogy - sokszor saját politikai újraválasztási érdekeit is erősítve - az állami kiadási oldalt lazábbra eresszék.#page#
Ragadós mintának bizonyult a költségvetési fegyelem lazulása, általános lett és nagy volumenben kerültek szétosztásra a közös megtakarítások Ezek jelentős része, szakadatlanul ömlöttek az egészségügybe, oktatásba, nyugdíjakba, minden nagyobb alrendszer reformja nélkül Az állami újraelosztás, redisztribúció minden kelet-európai országban tartósan 50% felett van. A fiskális költségvetési válság kiváltója az állammal szembeni elvárás, hogy a közjószágok (oktatás, önkormányzatiság, egészségügy) finanszírozásában ne racionális gazdaként funkcionáljon az állam, hanem mérlegelés nélkül támogassa ezen szektorok igényeit. Ilyen jelentős, túlzó állami szerepvállalás a gazdaságban nem újdonság a torz és szervetlen, hazai burzsoáziával történelmileg nem rendelkező félperifériális és perifériális Közép-Kelet-Európában. A világgazdaság kedvezőtlen folyamatait figyelmen kívül hagyva, sorra hibás gazdasági értelmezések és válaszok születtek. A reformfolyamatok érdemben soha nem kaptak politikai támogatást és nem váltak a praxis szerves részévé.
Csökkenő újraelosztás
Másrészről létezett egy másik, merőben eltérő elvárás is - amely a 80-as években a tőkés centrum egyes országaiban már elméleti síkon megfogalmazódott - nevezetesen, hogy az állami redisztribúciót csökkenteni kell. Kevesebb adóval kell terhelni a versenyszférát s majd az fenntartja a kívánt exportorientált gazdasági növekedést a régióban. Egymással szemben ható ellentétes folyamatok kezdtek kialakulni, egyik oldalon egy romantikus állameszményre volt igény a lakosság részéről, amely megvédi őket a piac igazságtalanságaitól és egyre nagyobb forrásokat juttat a szociális szférának. Másrészről pedig a gazdasági élet szereplői az egyre töpörödő adóteher iránt kiáltottak, állandóan verbálisan fenyegetve a politikai elitet, hogy a kisebb adóterhet alkalmazó országokba telepítik át a székhelyeiket. Ilyen, a magyar nemzeti tőke félszeg sztrájkja volt az Érdekegyeztető Tanácsban kialakult Gyurcsány-Széles vita is. Azonban az állami hatalmi központok a nemzeti gazdaságpolitika kontrolljának, irányításának elvesztését féltették, abban az esetben, ha a nemzeti tőke mozgástere tovább bővül, regionális szerepüket felhasználva más országba, kedvezőbb adózási régióba helyezi át telephelyét.
Ezen, strukturálisan rossz és torz egyensúlynak a gyengéit már a 90-es évek elején belátták az Egyesült Államok gazdaságpolitikusa, ahonnan korábban maga az egész kínálati gazdaságpolitika filozófiája is érkezett. George Bushnak és Bill Clintonnak is adót kellett emelnie, hisz a költségvetési hiány már történelmi rekordmagasságokban járt a neoliberális adócsökkentési gazdaságpolitika következtében. Bill Clinton egész pontosan kétélű fegyverként beszélt az általános forgalmi adó emelésének kényszeréről, amely egyszerre csökkenti a költségvetés hiányát, másrészt hozzásegít az egészségbiztosítás általános reformjához is.
Mára világosan látható, hogy a nagy elosztórendszerek - köszönhetően a társadalom elöregedési tendenciáinak - már egyre nehezebben finanszírozhatóak. A Standard&Poor's magyarországi becslései szerint, a jelenlegi 38,8 éves átlagéletkor 2050-re 49,6 év lesz, és mindeközben a lakosság lélekszáma pedig a mai 10,1 millióról, 8,9 millióra csökken. Az állami redisztribúció, újraelosztás szintje a jelenlegi 53%-ról, 74%-ra emelkedik majd. Ezek az adatok legalábbis elgondolkodtatják a makroelemzőket, milyen súlyú aránytalanság lesz néhány évtizeden belül a kifizetési és befizetési oldalon többek között a társadalombiztosításban is. #page#
Áfaemelés, "flat tax folklór"
Vagyis az erőteljes reformoknak alá kell vetni a nagy közfinanszírozási rendszereket, de ezt nem csak hazánkban kényszerül megtenni a kormányzat, hanem a környező országok politikai elitjeinek is a keserű pirulát be kell adatnia a társadalomnak. A képlet világos, az állam saját hajánál fogva nem tudja magát kiemelni a problémák tengeréből, lassan ható folyamatban vagyunk, de már tisztán kivehető, hogy az állami központok sorra különböző adók emelésére lesznek kényszerülve. Nagy Britanniában és Olaszországban már 1973 óta létezik az áfaemelés mint leghatékonyabb gazdaságpolitikai eszköz. Németországban, ebben az évben az áfa emelés 16%-ról 19%-ra is ennek a tendenciának a része.(Kudlow, L. A., VAT attacks. (Bill Clinton's proposed value-added tax), National Review, 1993. 5. 24.
) 1994-ben Észtország az első országként Európában összevont három adósávot és bevezetette az egységes 26%-os flat tax-et, a személyi jövedelemadózás terén. Ennek a homogén adózási módszernek jó néhány követője akadt, az Elbától keletre - figyelemreméltó és témánk szempontjából nem eléggé hangsúlyozható, hogy a volt keleti blokktól nyugatra sehol nem került sor hasonló adminisztratív lépésekre. Olyannyira nem, hogy 2005 végén, mikor a "flat tax folklór" a működőtöké bevonás kelet-európai iskolapéldája lett az újonnan csatlakozott országok között, német mérvadó gazdaságpolitikai körök erőteljesen tiltakoztak ellene, hangsúlyozva, hogy az újonnan csatlakozók elhalásszák a befektetőket a nyugat európai régióktól, annak ellenére, hogy részesülnek a kohéziós és strukturális alapok áldásaiból is. 2001-ben Oroszország vezetett be a hasonló flat tax adót a személyi jövedelmeknél, 2004-ben Szlovákia uniformizálta adórendszerét 19%-os szinten. Lengyelország is követte ezen országokat, majd összesen több mint 9 kelet-európai ország kezdte alkalmazni a flat tax-eket. (The case for flat taxes, Economist, 2005. 04. 14.) Az Egyesült Államokban, Ausztráliában és az EU-ban csak elméleti vita szintjén merült fel az egységes adósávok kialakítása, de mindig elvetették azzal az indokkal, hogy a társadalmi egyenlőtlenségeket tovább növeli, amiben valljuk be van igazság, és ezért is figyelemreméltó, hogy a tőkéscsoportok milyen iniciatívákat adva győzhették meg a kelet-európai politikai eliteket, az egységes adósávok hasznosságáról.
Etatista modernizáció
Egy újabb dimenziót adva az állam és a piac szerepének, a reformok és a kiigazítások sűrűjében, Gyurcsány Ferenc a Corvinus Egyetemen tartott előadásában, az amerikai példát említve, egy New Deal típusú állami szerepvállalásról vizionált. Mint modernizációs alternatíva, a roosevelti New Deal, a múlt század 30-as éveiben az állam mindenható szerepét erősítette meg. Az etatista modernizáció egyik iskolapéldájaként azonos kiváltó oka volt, mint a Sztálin féle államszocialista kollektivizálásnak. Vagyis az állítást komolyan véve, a legfőbb "vállalkozó"-nak az államnak kell lennie a gazdaságban, mivel a piac önmagát való szabályozása csődöt mondott (lásd "fekete csütörtök New Yorkban"). A fokozott állami szerepvállalás reneszánszát tapasztaljuk napjainkban szerte a világban, ha csak a mai dél-amerikai, oroszországi visszaállamosítási tendenciákra utalunk. Egy új formaváltozás első jeleit tapasztaljuk, az állam a perifériákon és a félperifériákon újra erőre kap, és megpróbálja a legfőbb tőkeközpontok felett az ellenőrzést megszerezni és azokat tartósan meg is szállni.
Az elmúlt évek gazdaságpolitikai kihívásainak helyes értelmezése vár a mostani kormányzatra is. A reálgazdasági, külgazdasági környezet kihívásait tisztán kell látni ahhoz, hogy a Toynbee féle dichotómiában a kihívásokra, jó és helyes válaszok szülessenek. A cudar külgazdasági környezet adottságaival való szélmalomharc nem lehet hatékony, hiszen amint már az 1970-es évek olajválságakor is bebizonyosodott, hozzánk előbb-utóbb minden külső hatás "begyűrűzik". A gazdasági ciklusok világgazdasági konjuktúrális vagy recessziós szakaszok hatásai alól nem vonhatjuk ki magunkat. A jelenlegi diszkonjuktúrális világgazdasági környezetben még nagyobb odafigyelést és költségvetési szigort kell szem előtt tartaniuk a kormányoknak. A jövőfelélő gazdaságpolitika mentsége nem lehet az sem, hogy politikusaink jobban szeretik a ma élőket, és azok számára akarnak élhetőbb valóságot nyújtani, mint magát Magyarországot.
Madarász Mihály
Főiskolai tanár
