Mit nem adna egy-egy kiszeles sikerért, címlapsztoriért az a hölgyemény, aki a tévés ingerküszöb alól éppen csak bekúszott az egyik kereskedelmi tévé múlt heti magazinjába. Rettegő nyuszilánynak mondták őt az adásban, mert egy hapsi olykor még éjszaka is felhívogatja a melleit bármely kamera előtt boldogan mutogató Kiss Annamáriát. Igen, Kiss Annamáriát, aki oly annyira sztár széles e hazában, hogy - közli a kereskedelmi tévé - Playmate-választáson nyomban a harmadik helyre küzdötte fel magát. Mit izzadhatott a hírműsor szerkesztője, hogy bemutatható hírré formálja a dússág tulajdonosát: valós világsztárok valós zaklatásával adták el a Playmate-bronzérmest, akinek telefonja olykor megcsörren. Az anonim úr a szerelmi légyott hasznosságáról regélgetett neki, ha nem tárcsázott mellé, amikor Playmate-választás első vagy második helyezettjét kereste. Mindegy, hogy igaz vagy sem a TV2 e bárgyú története, s az is megbocsátható kivételesen, hogy ingerküszöb alatti mesével kábítgatták a nagyérdeműt, ugyanis amíg tartott a Playmate-bronzérmes limonádéja, addig nem folyt sem vér, sem választási szenny a tévé alá tett vödörbe.
De vajon választási szenny-e, avagy csak egyszerű, hétköznapi mocsok az, ahogyan egy másik ismeretlen telefonáló tudatta, hogy ő bizony van. Jelen van. Oly annyira, hogy hitelt adtak szavainak a rendőrök: ez az anonim telefonáló azt közölte, hogy veszély leselkedik a miniszterelnök feleségére és gyermekeire. Hát ki másra, mint a csemetékre, hiszen a mai honi polgári jó izlés mi másról is szólna, mint arról, hogy ha egyszer volt oly tapintatlan Gyurcsány Ferenc és feleségül vette Apró Antal unokáját, akkor a haza nevében jól el kell verni a port Apró dédunokáin. Mert hát bizony tehetnek a kölykök a felmenők viselt dolgairól, bűnhődjenek, ragadja őket magával Orbánék lakhelyének és a (leg)jobb magyaroknak ragadozója, a XII. kerületiek kedvenc, új turulja. A védett pipi, amelyért láncot fonnak a (leg)jobbak, nehogy valaki érvényt szerezzen a törvénynek, és az engedély nélkül épített madarat, talapzatával együtt lebontsa. A turulvédelem éppen úgy része a magyaros virtusnak, mint az Apró dédunokák felnégyeltetése, karóba húzása. A modern személyre szabott önszemlélet hogyan másként lenne kerek, mint úgy, hogy azok, akiknek az elmúlt nem kapitalizmust építő hatvan évben módjuk volt benépesíteni az addig gyéren lakott Szabadság hegyet és környékét, saját érdemeik elismerése mellett szerették meg a II. világháború előtti idők nyilas jelképét is, a madárkát, melynek védőszárnyai alatt küldtek anno tízezreket haláltáborokba, lőttek ezreket a Dunába. Mifelénk persze sikk gyerekeket fenyegetni, akár csak azért is, mert a dédpapitól örökölt kicsit zavaros vért vélnek csordogálni az ereikben. Ha véletlenül - ettől persze nemigen kell rettegni - elkapja a rendőrség a telefonálót, meg a fenyegetőt, akkor akár még hősökké is nyilvánítják őket a turul védőszárnyai alól kikiabálók.
A ki és a bekiabálók kaptak vagy négy napot a végső hangpróbára, mivel a múlt héten befejeződött a vita a vitáról. Orbán Viktor hajlandó volt elállni saját ötletétől, attól, hogy a választási csendrendelet érvénybe lépése előtt kerüljön sor a Gyurcsány-Orbán szópárbajra. Április 5-én ugranak egymás torkának tehát, s ha véletlenül döntetlennel érne véget az összecsapás, akkor is lesz győztes: azok, akik másnap, harmadnap megmagyarázzák a hon fiainak, mit is hallottak. Az előbbre hozott vita tehát kenyeret ad tíz-húsz-harminc-negyven publicistának, ugyanennyi politológusnak meg elemzőnek. Ők legalább kapnak honoráriumot - véleménypénzt - és egy biancot, no lám, szükség van rájuk újabb négy évig.
#page#
Az is megnyugtató, hogy a jelenlegi és a régebbi kormányfő nem a gátra készül a választások előestéjén, hanem az orruk elé dugott mikrofont részesítik előnyben. Eszerint vagy elmarad a nagy tavaszi árvíz, vagy választási szünetet tart, vagy addigra már Gyurcsány is, Orbán is szegre akaszthatja szép sárga gumicsizmáját. Áprilisra túl lesznek már a folyók azon, hogy visszaparancsolták őket a medrükbe, s mindkét visszaparancsoló politikus elégedetten nyugtázza, hogy az ő regnálása alatt épített gáton nem folyt át sem a Tisza, sem a Bodrog. A múlt hét óta folyamatosan terebélyesedő belvíz pedig bizonyíthatóan a helyiek saját érdeme a kitakarítatlan, betemetett árkok miatt.
Egy miniszterelnök-jelölttel ellátott árvízi töltés lehetne persze a legjobb alkalom arra, hogy egy homokzsákon pipiskedve mutassa meg legjobbik oldalát a vadonat új Fidesz-kommunikátor. Új árvíz, új szóvivő - hát nem így szép az élet? Dehogynem. De mégsem az új kommunikátornak a képe sejlik fel előttünk, sőt még csak a most távozó képe sem, hanem az egyik réginek a fizimiskája egy közelgő sztrájk apropóján. A múlt héten dobták be a köztudatba, a közszolgálati rádió figyelmeztető sztrájkra készül. S hogy az objektív rádiózásért az éterben barangolni kénytelen hallgatók is hírt szerezzenek a Kossuth, a Petőfi és a Bartók háza táján jövő csütörtökön történő dolgok előkészületeiről, a múlt héten beszállt a buliba a Klubrádió, megszólaltatva közszolgálatiék sztrájkra és sztrájkleverésre kész embereit. Akik ráadásul azt is bevallották, hogy nincs a sajtóban sztrájkolási gyakorlat, nemigen tudják, hogyan is kell az megtenni. Még mondták is, bizony nem olyan a helyzetük, mint a mozdonyvezetőknek, akik, ha leállnak, akkor kénytelenek a kalauzok is szolidárisak lenni, hiszen nincs vonat. Amúgy meg a vasútfőnökök mérlegelnek, több pénzbe kerül, ha állnak a vagonok, mint az, hogy odaadják a követelt bért. Már-már majdnem elhitették a gyanútlan hallgatókkal, hogy mint minden rendes sztrájknak, ennek is gazdasági okai vannak, amikor a magyar rádiózás legártatlanabb szűzének stílusában Orosz József meg találta kérdezni kollégáit: tessék mondani, talán köze van a történésekhez annak, hogy Meszleny közszolgálati főszerkesztőjük - megelőző tisztségében Orbán Fidesz-elnök főkommunikátora - már a feltenni szánt kérdéseket is cenzúrázza? A Klubrádió hullámhosszát nem fertőzték meg őszinte válaszukkal a közszolgálati rádiósok, így talán nem fölösleges innen is üzenni nekik, hogy a kérdező cenzúrázása csak ott fonákja a sajtószabadságnak, ahol amúgy valós és féltett érték a sajtószabadság. Amúgy pedig csak a tárgyi pontosság kedvéért ajánlhatunk egy könnyen elérhető sajtósztrájk-szakértőt. A kollégát, aki együtt dolgozott olyan újságírókkal, akik a '90-es évek elején valóságosan, egy héten át naponta mentek be szerkesztőségükbe megtagadni a munkát, hogy megfékezzék a politikai alapon történő leépítést. Ez a most már cenzúrázni is kiválóan tudó pályatárs ott ül a közszolgálati rádió kellős közepén: Meszleny kolléga egyetemistaként, majd pályakezdőként együtt dolgozhatott az egykori Magyar Nemzet egykori sztrájkolóival, igaz, sztrájktörőivel is. Meszleny úr - és a magyar rádiózás legártatlanabb szűzének stílusában is kérdezni kész Orosz József is - tudhatja, sztrájkot letörni sarokba szorított, cenzúrával is megfélemlített újságírókkal lehet a legjobban. Orosz kolléga, fogadjunk tehát egy csütörtöki félárú éttermi ebédben, aznap, csütörtökön, a közszolgálati rádióban nem sztrájk lesz, hanem csak Meszleny főszerkesztő az ő teljes terjedelmében.
S mert bizonyosan nyernénk, elállunk a fogadástól, így kicsit több pénze marad Orosz kollégának is, hogy tartalékoljon. Mert hát szüksége lesz neki is minden fillérre. Ki tudja, milyen idők jönnek. Hiszen nyomban politikai - és egyben választási - színezete lenne annak a honfiúi könyörgésnek is, amellyel a múlt héten már igazán szívesen előállt volna egyik-másik polgártársunk. Tették volna ezt annak hallatán, hogy megtudták, nem akart magányos maradni a Moody's: a Standard & Poor's és a Fitch után ő sem fosztotta meg Magyarországot a rossz ponttól. Hogy miért is? Azért, mert nem látja a politikai pártok elszántságát az államháztartás választások utáni rendbetételére. Mivel is állt volna elő egyik-másik polgártársunk? Hát azzal, hogy legyenek szívesek a honi pártok záros határidőn belül megemelni az adót, például az alacsonyabb áfa-kulcsot. "Szenvednék egy kicsit" - érvelne az így fohászkodó polgár, majd hozzátenné, inkább kicsit most, mint nagyon holnap. De idáig manapság semmi szín alatt nem jutna el e honfiúi könyörgés gazdája, mert úgy szájon vágnák őt jobbról is meg balról is, hogy egy hang nem futna ki a cipóvá duzzadó ajkai közül. Igaz, nem egy, hanem másfél hete vádolták meg azzal a pénzügyminisztert, hogy tárcájánál titkos előkészületek folynak a választások utáni áfa-emelésre. Ez annyira titkos, mondták a minisztert jobbról támadók, hogy külföldi újságírók előtt beszélt is róla Veres János. Ezért aztán vasárnap, egy rendkívüli sajtótájékoztatón, külön kérdésre válaszolva meg is ismételte a tárca első embere, hogy nincs napirenden az áfa-emelés. Így aztán hiába könyörög a kisebb szenvedés reményében egyik-másik polgártársunk, az adóemelésnek - s ki tudja, az államháztartás megreformálásának is - egyelőre annyi.
Az biztos, hogy az új kormány felállásáig csak egyféle adótípusról szerezhetünk tudomást valamennyi párt valamennyi pártelnökétől. Ez az adótípus a lefelé tartó adó. S végre van valami, amit egyféleképpen képviselnek most, s minden bizonnyal egyféleképpen nem tartanak be majd akkor, amikor hatalomra jutnak, hatalomban maradnak. De azt azért már megtanulhattuk, hogy általában sem tudjuk, mikor és mi lesz a kárára vagy éppen a hasznára a politikának. A magyar hírügynökség például nem is merte odatenni a pozitív vagy negatív előjelet a hírhez, melyben az olaszországi parlamenti választások előtt pár héttel nyilvánosságra hozott Berlusconi-Ciccolina légyottot taglalták. Lehet, hogy milliónyi szavazatot visz, de lehet, hogy legalább ennyit hoz a gyakorló kormányfőnek a Stadler Ilonával töltött nyaralásának nyilvánosság előtti felidézése. Honfitársnőnk tálalt most ki, beszámolva írói munkásságának részéről, arról hogy most olyan ceruzát szorongat a kezében, amilyennel könyvet ír, s már elért ahhoz a fejezethez, amelyben a harminc évvel ezelőtti, görögországi átruccanás élményeit osztja meg az olvasóval. Aki nagyon fontos dolgot tud meg Ciccolinától Berlosconiról, azt, hogy a politikus minden haja megvolt.
Ha az olasz választópolgár magyar lenne, akkor már lila lenne a feje az üvöltözéstől: hogy-hogy nem tudta harminc évvel ezelőtt ez a Silvio, hogy ha egyszer kormányfő lesz, akkor sem a nagyapjának, sem az apjának, s legfőképpen neki nem szabad félrenyaralnia szőke bombázókkal. De az olasz választópolgár merő véletlenségből olasz, s így hét héttel az ottani választások előtt nem lilul el a feje a felháborodástól, legfeljebb egy hangyányit sárgul a férfiúi irigységtől: még Ciccolina is megvolt ennek a Berlusconinak, különben pedig kandúrtársi szolidaritásból is megérdemli a voksot...
Még szerencse, hogy Stadler Ilona a két magyar kormányfőjelölttel nem tud így kérkedni, egyikkel is, másikkal is harminc éve legfeljebb, mint dadus nyaralhatott volna a görög szigetek valamelyikén. Így aztán könyvében a magyar választásokat nemigen tudja befolyásolni. Pedig az olvasók mellett választásokat is nyerhetne. Vagy éppen veszíthetne?
