- Sörözni jöttünk, nem Orbánozni. Száraz torokkal semmilyen hagyománnyal nem tudok szakítani.
- Várj, mielőtt átváltunk a sörre, témailag meg a nők fenekére, hoztam egy könyvet, pontosabban egy kis idézetet, mi lenne, ha ismét leközöltetnénk. Én most felolvasom, meg még azt is megmondom, hogy Orbánéknak szánnám, ha megjelentetjük, te meg kitalálod, hogy kitől, mely időből való a szöveg. Olvasom: "De a közvetlen élmények erejével tudják a magyar tömegek azt is, hogy semmiféle szakmai, szakszervezeti, érdekképviseleti demokrácia nem pótolhatja a közösség egyetemes demokráciáját, azt az alapvető modern követelményt, hogy minden felnőtt ember igenis illetékes, jogosult és köteles a közösségi élet legfontosabb ügyeiben véleménnyel bírni és véleményt nyilvánítani. S ha ennek megfelelő fóruma nincsen, akkor az országos politikában óhatatlanul egy szűkkörű oligarchia kerül uralomra, mely a tömegeket politikailag 'éretlen', zavaró elemnek tekinti."
- Az elején még azt hittem, Orbántól idézel. De most már...
- Akkor még az utolsó mondatot, amely a zavaró elemnek tekintett politikailag "éretlen" tömeg után következik. "Úgy, mint a Szent Szövetség idején, mikor az alkotmányos intézményeket kérő göttingiai professzoroknak azt felelte Isten kegyelméből való uralkodójuk, hogy ne szóljanak bele olyan dolgokba, amihez 'korlátolt alattvalói értelmükkel' nem érthetnek".
- Feladom, tényleg szólhat Orbánnak, de tényleg nem tőle való.
- Az írás Bibóé, mégpedig 1957 elejéről. Nem folytatom, beszéljünk a hölgyek gömbölyű feléről, elvégre sörözni jöttünk. De hazafelé csak az Astoriánál szálljunk fel a metróra, lehet, hogy most látjuk utoljára épségben a környéket.
- Most, 2006-ban már hivatkozni is hülyeség arra, hogy minden felnőtt ember - ha jól hallottam, Bibó nem minden magyar emberről, hanem felnőtt emberről írt - köteles véleménnyel rendelkezni, no meg köteles véleményt nyilvánítani. Én, a korlátolt alattvalói értelmemmel csak annyit szeretnék megjegyezni, hogy alighanem az Astoria aluljárónak lesz külön üzenet értéke Orbánék '56-osnak mondott ünnepségén: talpuk alá gyömöszölik, nem engedik feljönni azokat, akik nem az ő forradalmi lendületükkel akarnak hatalmat szerezni a jelenlegi ellenzéknek.
- Tényleg sörözni jöttünk, s bár én kezdtem a felolvasással, de itt fejezzük be, mert egyetlen korty sör sem fog jól esni, annyira telepolitizáljuk ezt a kocsmát.
A rendszeres koccintásra összejövő barátok ezúttal a Ráday utcai ivóból a múlt héten sem távoztak magukba roskadtan, már csak azért sem, mert pár héttel korábban is kibeszélték a világot, akkor a Kossuth teret és a Szabadság téri csetepatét. Most tehát csak folytatták, ezért sem véletlenül került az egyik sörpusztító kezébe a Bibó-könyv, melyben a Nagy Imre kormány államminiszterének tanulmányiból tettek közzé válogatást. Hazafelé pedig valóban elsétáltak az Astoriáig, ahol a kocsmai felolvasónak még meg kellett válaszolnia egy kérdést:
- Mit csinálsz huszonharmadikán?
- Egyelőre azt tudom, hogy mit nem. Az állami megemlékezéseken bizonyára gyalogos, mezei megemlékezőnek nem jut hely. Az '56-os felmenőimre emlékezve eszem ágában sincs "ellen"forradalmat csinálni itt, az Astoriánál. A 300-as parcellához, családtagjaim sírjához a Rákoskeresztúri temetőben ugyancsak nem engednének közel a koszorúzókra felvigyázók, de a bizonyára hagyományosan arra tévedő füttyösök sem. Ha adsz kölcsön, akkor repülőre szállok és átugrom Stockholmba.
- Hová?
- A hét elején hallottam a nyilatkozatát Gyökeres Istvánnak, aki '56 november 11-én elment az országból. Most Budapestre jött azzal, hogy részt vesz a megemlékezéseken, de meglátta a Kossuth teret, majd sarkon fordult, visszataxizott Ferihegyre, repülőre szállt, s meg sem állt Stockholmig. Csak beenged magához mécsest gyújtani és békésen emlékezni az 50 évvel ezelőtti eseményekre.
Másnap telefonáltak egymásnak a Ráday utcát sörözésükkel megtisztelők. Egyikük éppen Nyugat-Magyarország több városában is tájékozódott egy későbbi riportjához anyagot gyűjtve. Ő kezdte:
- Veszprém megyéből még nem tudtalak volna felhívni, nem hallottuk volna egymást az autó zötyögésétől. De innen, Győr-Sopron-Mosonból már igen. Veszprém megyében, miniszterelnököd városának térségét elhagyva, mintha fogyóban lenne az országút, keskenyedett is, meg az aszfalt is hibádzott.
- Hol a bánatban jársz?
- Pápa után vagyok valahol, ahogy elhagytam a megyetáblát, széles és sima lett az út.
- Mi következik a miniszterelnök szülővárosából, meg a szar útból? Ezért hívtál fel?
- Nem ezért telefonálok. Bár a tudatalatti... meg a Gyurcsányékhoz vezető út. Azért hívlak, hogy megkérdezzem, te ugye nem vagy írószövetségi tag?
- Nem. Így aztán, gondolom, ezt akarod valójában tudni, nem is írhattam alá. Ezek minden stiláris problémát is megoldottak azzal, hogy éppen ötvenhat választmányi tagjuk van, s véletlenül mind az ötvenhatan szellemi örökösei az '56-os Írószövetségnek. Ha rajtuk múlt volna, akkor anno nem kizárták, hanem kipofozták volna soraikból például Déryt.
- Most már nyugodtabb vagyok, mert nem a miniszterelnököt, a kormányt és a koalíciót alkotó pártokat ítéled el hazug szavak és tettek miatt, mint az ötvenhat választmányi tollforgató a minapi kiáltványában, vagy mijében. Hanem őket, az író kollégáidat ítéled el, akik az 56-os írókkal ellentétben nem előre szaladtak véleményükkel, hanem megvárták, míg megmondják nekik, mi legyen a te nevedben is az ő saját véleményük. Végül is egy írótól nem bűn, hogy lassan, egy hónap késéssel kapcsol, s rájön, nemcsak a gazdaság, hanem a szellemi és erkölcsi lét is veszélybe került, amihez a média is hozzájárult. Ha ilyen bölcseleteket csihol ki magából Kalász főíró, akkor persze, hogy olyan fazonok, mint Konrád György meg Kertész Imre önként érezte már tavaly, nem férnek be a mai Magyar Írószövetségbe. Nincsenek is már benne. Ők csak írnak ezt meg azt. Kérsz egy kenyeret?
- Azt hittem, hogy Pestig áradozol az Írószövetségről. De igazad van, ha a félbarna vekni nem írt alá semmilyen nyilatkozatot, akkor kérek.
- Lehet, hogy teljesen barna, de most itt megállok, nem kenyérboltot, hanem kenyéráruházat találtam.
És valóban, egy Gyarmat nevű település határában a Szent Erzsébet nevet viselő pékséget már csak azért sem volt nehéz megtalálni, felfedezni, mert talán a környék legnagyobb háza is egyben. Két jelentékeny méretű eladónője pedig meg sem kísérelte visszafogni a vevőt - uram, magának akkora a pocakja, hogy se széltében, se hosszában nem fér ki az ajtón - , hanem hagyták vásárolni, s amikor éppen tanácstalan volt, hát adtak egy szelet kóstolót is a szemmel már meggusztált szénhidrát bombából. Ott, Szent Erzsébet oltáránál világossá vált, a hon pékeinek legkevésbé sírniuk kell a dráguló áram, gáz és liszt miatt, hanem egyszerűen csak sütni és kereskedni. A gyarmati pékáruházat kenyérrel, kiflivel, kaláccsal és tökös-mákos rétessel, meg levestésztával is fenn lehet tartani, oly annyira, hogy az életében először arra járó gyanútlan autós is kapásból elkölt 2000 forintot.
#page#
Egy sajtos pogácsát ropogtatva Győr határában döbbent rá az autós, hogy minek is lett az áldozata a sütödében. A mocskos helyi kommunistáknak. Azoknak, akik apái anno a budapesti pártközponttal sréviza, a Balassi Bálint utcában már nyitottak egy jókora kenyérboltot. Az onnan - talán célirányosan - kiáramlott illat az egész környéket ellepte és nem volt az a Kádár János, aki ne következetett volna a szagélményből arra, hogy hű de jól él az én szeretett népem. Persze, hogy megakadt a Gyarmaton vett pogácsa morzsája a nagy ráeszmélő torkán: Gyurcsány pedig Pápáról, édesanyjától jövet vagy menet szippant bele a közeli kenyéráruház levegőjébe, hogy neki is eszébe jusson: hű de jól él az én szeretett népem.
Az a nép, amelyik időnként tényleg megtudja magáról, hogyan él. Sokáig etették szegényt azzal, hogy rosszabbul, mint négy éve. Most meg azzal, hogy mindenki, aki élt és mozgott 1956-ban - no meg ma is él és mozog -, az anno hősiesen harcolt a baloldaldal ellen: lőtte, ütötte vágta őket. Azt már meg sem merjük kérdezni, hogy Nagy Imre, kormánya, vagy csak azok - Szántót és Vasst talán kivéve -, akikkel Snagovban töltött el hosszú hónapokat, mielőtt idehaza bíróság elé állították volna őket, milyen oldalon állva lettek forradalmárok, majd jónéhányan kivégzettek, bebörtönzöttek. Az 1956 novemberében, majd 2006 októberében Budapestről egyaránt elmenekült Gyökeres István megint Stockholmból haza gondolva talán most már tudja, belőle legalább most nem fabrikálnak önnönmagától független, kötelezően jobboldali hőst itthon lévő honfitársai. Vele ellentétben Einhron Gizella, mai nevén Tova Mayer és 1956-ban leginkább Vadmacska ezt nem mondhatja el magáról - ha még él szegény. A '90-es évek elején már egyszer megnézhette magát a Corvin mozi filmvásznán, majd haza utazott a kibucba, ahonnan, a róla készült filmet megnézerndő, nem kis anyagi áldozatok árán felkereshette 56-os hőstetteinek városát. Újabban, 2006-ban Andy Vajna segítségével megint találtak egy kvázi Vadmacskát, most azonban már Einhron Gizella, mai nevén Tova Mayer és 1956-ban leginkább Vadmacska nélkül, szabadon, Dobó Katásítva. Tévedés ne essék, egy árnyalatnyi kifogásunk sincs mindez ellen. Sőt, sokkal inkább boldogságos öröm, hogy a múlt héten sajtó- és díszbemutatóval megérkezett hozzánk a Szabadság, szerelem című alkotás.
Így legalább van egy biztos fogódzó - a fiatalabb generációnak és a szelektív emlékezetű idősebbeknek nem a mai Kossuth tériektől kell megtudniuk, merre is kell keresni 1956-ot.
