Hogyan függ össze a WC, a Ki mit tud és az 50 éves televízió? A magyarázat ama honfitársaknak, akik később jöttek a világra, mint ahogyan megszületett a tévé és a műsorsugárzás: Koncz Zsuzsáék nótája és győzelme után a bemondó - mert volt ilyen is - illedelmesen lekonferálta az aznapi tévéműsort, majd pármillió ember egyszerre feltápászkodott a fotelból, egyszerre kikapcsolta a készüléket, s egyszerre elindult a lefekvés előtti ürítésre. Ez azt jelentette, hogy perc pontosan egyszerre pármillió öblítés vette kezdetét, a vízművek a fővárosban pedig nyomban fejre állt az óriási vízmennyiség visszapótlása miatt. Nem járt jobban a villamos áramot szolgáltató budapesti és nem budapesti rendszer sem, amikor kitalálták a tévések a lámpafelkapcsolásos szavazást. Csak egy apró többlet-magyarázat a tévézés világát már készen kapó korosztályoknak: pár évtizeden keresztül pontosan egy, majd látszólag két tévécsatorna működött széles e hazában, következésképp egyszerre ment házi moziba az ország. Nem az volt a kérdés, hogy melyik filmet nézi meg a család, hanem az, hogy néz-e vagy sem filmet aznap este? Akinek pedig nem volt készüléke fél évszázaddal ezelőtt - azért akadt ilyen polgár és elvtárs szép számban - , az az emeleten, az utcában keresett magának barátot, lakótársat, akihez bekunyerálta magát Koncz Zsuzsát nézni. De ő, illetve ők is hazaértek, hogy a jól időzített WC-lehúzásukkal részt vállaljanak a vízművek haza vágásában.
Voltak tehát szép és főleg közös esték, olyanok, amilyenek ma elképzelhetetlenek lennének. Abban a csepeli lakótelepi házban például, amelyben Tomkat úr és csapata éldegélt, mennyi időnek kellett eltelnie ahhoz, hogy feltűnjön valakinek is: hol hullákkal, hol föld-föld rakétákkal érkezik haza a Tomkat család. Ha nincs a liftbéli hülyülésük - felesleges dumájuk - , akkor ma is zavartalanul folyik a klímaváltozás emberi változata, az elhidegülés. De járt a szája a Tomkat családnak, ezért aztán szokásosan névtelenül, ahogy anno a csepeli munkásőrök is tették, közölték a rendőrséggel a robbantásra készülő közveszély-okozó família címét, az emeletet, az ajtót és azt, hányat kell csengetni. Ha tehát az ember otthon tárolja a második ukrán front hősi halott katonáinak teljes csontkészletét és a párnája alatt, biztos, ami biztos, elhelyez néhány kiló TNT-t is, akkor az a helyes, ha megelőzőleg teljesen elhidegül valamennyi kerületi lakótól. Kivált igaz ez Csepelen, ahol akkor, amikor még csak született a magyarországi televíziózás, s nem voltak mai értelemben vett lakótelepek, de voltak munkáslakások a Weiss Manfréd-i időkből, gyárkerítés melletti kocsmák és piros lámpás házsorok, s voltak a gyárkapuban fizetésnapon ezrével sorakozó férjbegyűjtő feleségek. De nem volt klímaváltozás - elhidegülés - az emberek között. Nota bene: felépültek a lakótelepek, eltűntek a piroslámpás házak és a kocsmák, eltűntek a gyár kerítésével együtt, sőt eltűnt maga Lenin is a Csepel Művek főbejárat mellől. Ugyanakkor nem szűnt meg a helyiek színesfémszeretete, mert bár Vlagyimir Iljics másfél évtizede beolvadt, Antall József - bronzban - a múlt héten érkezett meg Csepelre Újpalotáról. A néhai miniszterelnök szobrát meg is találták egy csepeli ház kapujában, talán mert aki ellopta a XV. kerületből, az nemrég szabadult, s nem gondolta, hogy a dutyija előtti kohászati állapotoknak időközben vége lett a Csepel Művekben. Pedig vége lett, sőt a színesfémkohászatnak jóval korábban búcsút intettek, így tehát, hál' istennek, megmenekült Antall József. A XXI. kerület helyhatóságának persze nincs oka elkényelmesedni, s jobban is tenné, ha kiírná a kerülethatárra: gyár nincs, színes fémet, bombát, csontot és fegyvert pedig kegyeskedjenek nem behozni a XXI. kerületbe.
A múlt heti, Duna partjára szervezett békelánc fenyegetettsége mindeközben mérséklődött Tomkaték csepeli rajtaütése eredményeképp. Mérséklődött, de meg nem szűnt: a 62 évvel ezelőtti Dunába lövetés helyszínén, nagyon kevés - néhány árpádsávos zászló - is elég volt ahhoz, hogy nagyon sokan nagyon védtelennek érezzék magukat. A mai árpádsávosoktól a 62 évvel ezelőtti szörnyűségekre emlékezők most sem védhették meg magukat. Anno a rakpartra telepített géppuskákat kezelték e nyilas jelkép alatt, most csak tojásokkal dobálták az alant gyülekezőket, de ha visszadobtak volna bármit is a lentiek Morvay Krisztina védenceire, akkor a Markó utcától kezdve Brüsszelig róluk szóló feljelentések árasztották volna el a bíróságokat.
Az Európai Unió azonban megússza e budapesti "civil" feljelentéseket, a rakparton megdobáltak nem védekeztek, nem szolgáltattak okot. Ha nem úszta volna meg, Brüsszel akkor is immúnis lenne már a budapesti keltezésű jobboldali panaszkodásokra. Ráadásul most még csak meg sem hallanák a fel- és bejelentéseket, hiszen másra figyel az unió, az újkori történelem ugyanis megismétli önmagát. Az éppen ötven éves EU a már megélt csodák egyikét újra megélheti: az ír csodát. Most nem egyéb veszi kezdetét, mint a második ír - északír - kiegyezés. Belfastban - számunkra teljes mértékben elirigyelhetően - a Demokratikus Unionista Pártnak és a Sin Féinnek sikerült közös kormányt alakítania azt követően, hogy több évtizeden át valóságos és véres háborút vívtak egymással.
Az ír sziget képviseletében a minap Budapesten járt és egy uniós konferencián fel is szólalt Pet Cox egykori uniós házelnök, aki talán nem egészen véletlenül állt elő egy példabeszéddel. Az ír sikertörténet alaptézisének ismertetésével, azzal, hogy a dublini ellenzék is felkarolta a felzárkózási gazdaságpolitikát. Most meg - tesszük hozzá a múlt heti történések hírei alapján - ott van Belfast a protestáns és katolikus megbékéléssel, a közös kormányzás felvállalásával - az újabb sikertörténettel. Cox Budapesten járva egy ír közmondást is kikölcsönzött nekünk, azt, hogy "az elfogyasztott kenyeret hamar elfelejtik". Keves Cox úr, nagyon szeretnénk ezzel a problémával mi magyarok is Magyarországon megküzdeni, s múlt időt alkalmazni, mivel az már azt is jelentené, hogy visszatekinthetnénk arra a bizonyos valamire, arra, hogy egymásra talált a mi jobb és baloldalunk, aminek esetleges feledését, az elfogyasztott kenyér mintájára, kellene csak utólag megakadályozni.
#page#
Az uniós évfordulós ünnepségeknek nemcsak arra a politikai értelemben felértékelődött szeletére illik odafigyelnünk, amelyre Cox úrral az élen került sor Budapesten, hanem arra is, amelyiknek az utca a terepe ma is és holnap is. Hál' istennek a pesti belváros színültig van EU-s polgárokkal, a Váci utca mindkét részén hömpölyög a turista, s olyan külföldi talán nincs is, aki arrafelé ballagva be nem dugná az orrát a Nagycsarnokba. Oda, ahová neki, a külföldinek, s nekünk, budapesti őslakóknak ezekben az órákban nagyon is tanácsos úgy érkezni, hogy hosszú időre búcsúzunk az épülettől, mert ki tudja, mikor jutunk el oda legközelebb. Bár persze ha oda is találunk a Nagycsarnokhoz, nem biztos, hogy egy óra múlva megtaláljuk a haza vezető utat. Ha mégis megleljük, nem biztos, hogy egyszer csak nem tűnik el a beton a lábunk alól. Ugyanez külföldiekkel azért is izgalmas lesz, mert a turistabuszok már rég túlgördülnek Hegyeshalmon, a repülők régen Londonban, Berlinben, Rómában landolnak, a járművekről lemaradt brit, német, olasz uniós polgárok azonban piros paprikával, libamáj konzervvel, tokaji borral felfegyverkezve kóborolnak a csarnok melletti utcákban, utca csonkokban, Kálvin tér alatti gödrökben. Ha vettek véletlenül kenyeret is, akkor a májkonzervvel és a borral napokig jól elvannak, de arra ne számítsanak, hogy bárki is elnavigálja őket, lévén a megkérdezettek is éppenséggel a haza vezető utat kutatják - reménytelenül. A közelből eltűnő rakpart pedig arra is nagyon jó lesz, hogy ne legyen egyhangú a környék, autókkal és a napok óta benne ülő sofőrökkel mégis csak barátságosabb. A múlt héten azzal a tanáccsal látott el bennünket a Klubrádió főautósa, hogy a Duna mentén északról délre, vagy délről északra haladó pesti autós akkor jár jól, ha kerülőút gyanánt átmegy Budára, majd meg ha talál magának egy alkalmas hidat, vissza is jön rajta. Nagy igazság ez, csak azt nem értjük, miért tökölnek a pesti észak-déli utak gazdái, ha már amúgy sem lehet közlekedni, akkor miért várnak a Váci út tervezett lezárásával. Az is bizonyos, fogjuk mi még nagyon szeretni Horváth Csaba fővárosi főkorifeust, aki arról is nevezetes, hogy már vagy két éve dédelgeti ötletét. Azt, hogy a Duna medrében hatalmas átmérőjű csövekből autók számára építtet utat, jobbra-balra leágazásokkal, olyan alagutakkal, amelyek elérik a mai pesti és budai csomópontokat.
Horváth úr, kezdhet fúrni, a cső kell. Azért is, mert a Nagycsarnok közeléből ki kell menteni a gyalogos és autós turistákat, honfitársainkat. És azért is, mert a csak több napos, több hetes késéssel a dugókból kiszabaduló, haza jutó férjek, feleségek úgy egymásnak esnek nagy-nagy kiéhezettségükben, hogy azonnal megbuktatják a magyar miniszterelnököt. Más, múlt heti hírek szerint ugyanis a jogi mulasztásokra visszavezethető családon belüli nemi erőszakért Záhonytól Sopronig és Sátoraljaújhelytől Barcsig maga a kormányfő a felelős. Ezért kapnia is kell százszámra az Amnesty International legújabban gerjesztette bűnbakosító leveleiből. A tanulság pedig: a gyakorló kormányfő szereltessen fel erényövet férjre, feleségre, nagypapára, nagymamára mindenütt az országban, s a lakatok kulcsait ne felejtse el azonnal elküldeni az Emberi Jogok Európai Bíróságához. A minőségi erényövek amúgy nagyon értékesek, az utolsó darabokat is a középkorban kézművesek gyártották: bizonyosan jól mutatnak majd a modern Magyarország modern polgárain.
