Nagyon súlyos ez a kérdés akkor, amikor egy teljes ország minden erejével arra koncentrál, hogy kitalálja, a hét melyik napján lesz nyár, illetve mikor kell a tárborozó gyerek után postázni néhány további pulóvert és meleg zoknit. De hála' néhány intézménynek, ezúttal, a nyaralási főszezonban is gondoltak a javakorabeli emberek sokaságára. Azokra, akiknek nem esne jól, ha a pénzükért hipp-hopp mindent megkapnának, kedvükre sütkérezhetnének valamelyik tengerparton, vagy éppen a Balatonnál. Semmi küzdelem, s csak beleülnek a készbe? Ehhez nem szoktak hozzá eléggé. Nos, az idősebbjének az idén még sikerült ezt elkerülni, s volt közülük olyan, akinek nagy-nagy örömére sikerült kicsiny kirándulást tennie a hiánygazdaság ködbe tűnő világában. Július 11-én délután például elégséges volt felkeresnie ennek a vénembernek a koreaiak budapesti bankjának fiókját, mert igen jó kurzuson eurót akart venni. Tessék várni, áll a rendszer - nyugtatták a bácsit. Tessék jönni, mondták percekkel később a jó kurzus rabjának, de rá is csodálkoztak: bankkártyával akar fizetni? Dombornyomottat kérünk. Van? Visa hitelkártya, fényképpel? Akkor tessék még egy személyit is adni. A dombornyomott kártya bekerül a lehúzóba, lehúzzák, majd telefonálnak valahová, s az eredmény: sajnos nem tudunk eurót eladni... Mellettünk van egy kis pénzváltó, próbálja meg ott. Milyen árfolyamon? Csak nem gondolja, hogy meg azt is megmondom?!
A bácsi nem gondolta, helyette a saját útját járva, bement a közeli többszintes bevásárlóközpontba, mondván, ott is van pénzváltó, ahol mintha régebben látott volna lej/forint kurzus kiírást is, neki pedig akkor éppen az euró a biztonság kedvéért, a lej pedig a herkulesfürdői nyaralása költségeinek megfizetéséhez kellett. Jól emlékezett, csak arra nem gondolt, hogy az interneten és a gazdasági napilapban látott legjobb euró/forint kurzusnál - a koreai bankénál - van jobb, mégpedig az orra előtt. Nyomban bevásárolt, keresett is kevéske pénzt az üzleten, majd meg el is költötte benzinre, mert mehetett máshová további pénz váltása reményében. Ott ugyanis pontosan 400 ezer (régi) lej volt az ablak túl oldalán csücsülő kislány teljes készlete. Az utazás előtti izgalom - és a hiánygazdálkodás emléke - feldobta az öreget, aki másnap egy külvárosi bevásárlóközpont pénzváltó irodájában harmadik visszaballagása alkalmával annyit vett, amennyit akart. Kétszer - mint régen a trafikosnál - elolvashatta a kézzel gyártott papírt, először: a rögtön jövök tartalmút (nem jött rögtön, sőt 30 perc múlva sem), másodszor: a nyitás fél ötkor cetlit. Ez utóbbi is majdnem igaz volt, hiszen háromnegyed öt után öt perccel már pénzt pénzre cserélt vevő és eladó, a szépséghiba csak annyi volt, hogy a környezet nem illett a váltásra szakosodott boltocskához. A befogadó ugyanis nem ismeri a rögtön jövök, meg a nyitás fél ötkor kategóriákat, mivel a nap 24 órájában költheti benne pénzét a vásárló.
Öregurunk amúgy jó országot választott a nosztalgia túrához, a nagylaki határon - immáron a túloldalon - négy fiatalember társaságában kitartóan kereste az ottani abszolút monopol cikket, a vinyettát. Azt a ragadó valamit, amit az autópálya matrica mellé illeszt a magyar utazó, hogy a román rendőrök se büntessék meg. A négy fiatalember talán még most is ott szobrozna a bezárt vinyetta áruda mellett, ha az öregúr nem kezd el emlékezni: az állami alkalmazott, aki nem érdekelt az eladásban, egyáltalán a munkában, de haza nem mehet, mert az a dolga, hogy ott legyen, úgy nincs ott, hogy ott van. Bitang módon utálja azokat, akiket ki kell szolgálnia, mert nem akkor jönnek, amikor unalmában eladja a vinyettákat, hanem akkor, amikor nekik tetszik. Szóval az ilyen állami alkalmazottat ott kell keresni, ahol ő mindent lát, de őt nem látja senki, azaz a Romániából Magyarországra tartók határsávjánál lévő bódéban, ahol egy dolgot biztosan nem árulnak, romániai vinyettát.
A századelő "herkulesfürdői emlékét" nem mint a múlt hét, hanem a múlt évtizedek fonákságait lehet elraktároznia az arra járónak: a századelő fantasztikus szállodasorai még a helyükön vannak, a víz - a gyógyító is - szintén, de nincs az az idegenforgalmi szakember és Danubius szállodaláncot tulajdonló, monarchiai értékekre sokat adó osztrák származású milliárdos angliai lovag, aki képet tudna alkotni a helyreállítás valós költségeiről. Az pedig csak ajánlható a magyarországi, minden nyár után síránkozó szállodásoknak, wellness-eseknek, vendéghiányoló turisztikai irodásoknak, hogy őszidőben keressék fel például a közeli Orsovát és környékét: megvigasztalódhatnak már a gondolatától is annak, hogy az ottaniaknak nincs töredéknyi számban sem annyi hoteljük, idegenforgalmi létesítményük, mint amennyi nekünk van a Balatonnál például. Mert ha lenne, akkor a magyar tengert tényleg csak átutazási pihenőhelynek használná az európai turista.
Amúgy a honi pihenőhelyek csak úgy nem értékelődnek le, mindegyiknek megannyi szépsége, különlegessége vonzza a látogatókat. Bár fényükből egy cseppet tizenkilenc férfiú talán elvett pusztán azzal, hogy az önkormányzatiság mibenlétéről csevegni nem a Dunakanyarban, nem Lillafüreden, nem a Hortobágyon, nem a Balatonnál sikerült nekik, hanem a múlt heti hazaérkezésükig mintegy egyhétnyi időt Izlandon töltöttek evégből. A közgyűlési vezetők, ha ettek is halászlét a közös túrájukon, nem hasonlított annak az íze a bajai kondérokban rotyogtatott pontyra. A cápauszonyból készült vacsoráról azonban semelyik megyei vezető nem mondhatta, hogy azt őfeléjük főzik a legjobban, lévén egyik megyénk vizei sem rendelkeznek megfelelő cápakészlettel. De hál' istennek megérkezek a fiuk, sőt mindegyik boldog lehet, hiszen az önkormányzatiság muníciójával igen jól feltöltekezhettek, s mint egy igazi izlandi gejzírből törhet elő belőlük, milyen is lesz az az idő, amikor felannyira fontos intézmény lesz a megye meg a közgyűlés, elvégre uniós mintára, régiókban működik majd a tényleges közigazgatás.
A honi pihenőhelyek leértékelésében hangyányi szerepet játszó önkormányzati vezetők e hibáját sikerült korrigálni, persze. Míg ők azt nézték, mi tör fel a földből, addig más állami vezetők azt nézték, miként sikerült azt lefedni betonnal. Mégpedig jó sokkal, mert 20 kilométernyit - kétszer két sáv szélességben - immáron autópályaként használhatunk a Balaton déli partja közelében. Tehetjük ezt, jó okot szolgáltatva némely ellenzéki számszaki útépítőnek, akik netán hirdetést adjnak fel kedvenc napilapjukat segítendő, "Gyurcsány beszél, autós számol" címmel. Bizonyára kicentizik és ország-világ tudtára adják, hogy hol és hány métert betonozott az előző kurzus És tényleg tettek ilyet, oly annyira, hogy az M3-as mezőkövesdi szakaszának bejárására maga az akkori miniszterelnök is vállalkozott, miután kezét csókolta egy helyi idős asszony. Az M7-es e rövidke, 20 kilométeres szakasza ennél cseppet szárazabban készült el. De elkészült, az adóforintokból - meg hitelekből. Az államadósság - bocsásson meg érte az ellenzék - hétfőtől mégsem nő a remélt módon, sőt. Ha hazatalál a Monetáris Tanács a nyaralásából, akkor képes lesz és 0,25 százalékkal ha éppen nem annak duplájával mérsékli az alapkamatot.
Lám, már az államadósságon sem lehet egy jót keseregni...
