Az oroszok azt vállalták, hogy adnak egy felújított másikat. Ugyanis nem túl régen, sajnálatos módon, lezuhant a magyar légierő egyik MIG 29-ese. A gyártók pedig - elismerve hibájukat - pótolják a repülőt. Az ebbéli orosz ajánlatra honunk főkatonái a múlt héten nem egyszerűen csak igent mondtak, hanem rögtön kétüléses gépet kértek. Hogy, hogy nem, a Gripenek esetében is fölmerült a kétpilótás légi masina gondolata. Mi több, nem is először. Az előző kurzus előző kormányfője volt az első, aki nem csupán váratlan módon igent mondott a svédek kiváló gyártmányára, hanem - tudatták az akkori hírharsonák - rögtön a kétüléses változat tetszett meg neki. Pedig akkor, bő négy esztendővel ezelőtt, az egyszemélyeseknek minden sikerült, de - be is vallották töredelmesen a Saabnál - a kétszemélyesek olykor lepotyogtak gyakorlatozás közben.
Meglehet, semmi sem véletlen: a korábbi hadügyi kormányzat is, s a mostani is zsigereiben hordhat valamit a múltból. Talán azt, hogy ellenőr, politikai tiszt nélkül nem repülhet a magyar pilóta. Nem tudjuk. Ám lehet, hogy mindkét kurzus egyszerűbben magyarázza az egy repülő két szék programot. Az aktuális kormányfő(k) életkorával. Orbántól éppen úgy nem tűnik idegennek, mint Gyurcsánytól a megérkező új gépmadarak stílusos fogadása, az, hogy ünnepélyes keretek között ők maguk is a levegőbe emelkednek.
A kormányfő égbe küldése amúgy is propagandisztikus tetté válhat, hiszen főleg a Gripenekkel mást, mint parádézást aligha tehet meg az ország. Csak békebeli légi utakra lesz jó a magyar Gripen, tényleges katonai tevékenységet a pénzügyminiszter bizonyosan nem engedne meg. Mint tudjuk, lízingeli az ország a Saab vasmadarait. Fantasztikus manővereket hajtanak majd végre velük, erdei keskeny betoncsík utakon szállnak le velük, majd meg onnan startolnak tovább, de lőni, háborúzni nagyon nem tanácsos velük mindaddig, ameddig például (nem szétlőtt, hanem pénzügyi) maradvány értéken meg nem kapjuk a tulajdonjogot is. Avagy még akkor sem, mert célszerű visszaadni a lízingelt masinákat, hogy újakat, modernebbeket kapjunk, s kezdődjék minden elölről. A fránya ellenségtől pedig - talán a maradék MIG-ekkel - meg kell védeni a haszonbérleti jogon nálunk lévő Gripeneket. Persze ki gondol itt háborúra? Senki. Akkor pedig békés célokra - például fiatalabb évjáratú miniszterelnökök szállítására - roppant előnyös mind a kétszemélyes Gripen, mind a kétszemélyes MIG.
Földközeli madarak miatt háborúval felérő háborgás bekövetkezett a múlt héten. Ehelyütt most mégsem idézzük azon polgártársainkat, akiknek a járműveit a román határon alvázmosatására utalták be - a saját költségükön. Történt mindez különös tekintettel a nem létező madárinfluenzára. Öröm az ürömben, hogy szomszédaink legalább ott voltak a vártán, locsoltak és legfőképp kaszíroztak - mintegy 48 órán keresztül, a mosatási parancs visszavonásáig. De ez azért már fejlődés, hiszen a nyári turistainvázió idején csak nagyon véletlenszerűen sikerült matricaárus állami alkalmazottat találni a legforgalmasabb határátkelőhelyek e célú bódéiban. Rendőrt 20-30 kilométerrel beljebb - de még az előtt, hogy vinyettát véletlenszerűen értékesítő benzinkút következett volna - annál inkább talált az autós. Most azonban egészen más volt a helyzet, legott a határon mostak - némely helybéli szerint - nem csupán madárinfluenzás autókat, hanem madárinfluenzás bankókat is a kivezényelt hivatalnokok. A tiszta pénz így lett tiszta haszon, melyet azonban - némely rosszindulatú romániai madarász szerint - nem a bukaresti adminisztráció könyvelte el a büdzsé javára.
#page#
(Folytatás)
A kényszerű autómosatás során azt megtudtuk, hogy ki fizet az elején. Magyarországon a sajtó és a politika egy másik "fizetős" játéknak hódol már egy jó ideje, a ki fizet a végénnek. Mint rendesen, a múlt héten is a Magyar Nemzet nevet viselő lap nyúlt a pénztárcájába. Sikerült ezúttal is pervesztessé válnia valótlan állításai miatt, s bizonyára a helyi jól fizetett nagypolgári újságírók dobták össze az aktuális perköltséget.
Mert hát így mulat egy (több) magyar úr, nem úgy, mint csórikámék Kőbányán, a Magyar Hírlap szerkesztőségében. Ők csak képeket cserélgettek ezúttal is helyesbítés gyanánt: Pirisi Károly nevét a múlt héten azonban már sikerrel összehozták az úr fényképével, nem úgy, mint akkor, amikor Foglalkoztatási Hivatalt második kurzuson át vezető köztisztviselőről a cikket megjelentették. Csakhogy ez ingyen volt, semmi per, csak egy kis belátás meg jóindulat, s minden - még a Pirisi-fotó is - a helyére került. Voltaképpen erre sem kellett volna sort keríteni, hiszen mások azt mondták a hasonló történés után: katona dolog. Tette ezt az a két Katona Tamás, akik közül az egyik lassan már egy évtizede volt államtitkár, a másik pedig éppen napjainkban, s nem a Bem, hanem a József nádor téren, de egy kis fényképcsere a nyomtatott sajtóban az államháztartásról szóló cikk alatt még hasznos is. Ugyanis fölébreszti a nyitott szemmel, de kókadozva, félálomban olvasót.
A sporttudósítások fogyasztóit ilyen veszély - elalvás - nem fenyegeti, ők rendre ott ütik fel a sportújságokat, ahol kedvenc információik találhatók. Ez az általános. De nem ez a kivételes. Igen, kivételes, mégpedig rögtön két okból is. Egyrészt a minapig szó nem volt arról, hogy magyar súlyemelők is elutazhatnak a dohai világversenyre, s így a tudósítóknak sem volt akkora ingerenciájuk utazni. Másrészt a zuhanyhíradót Athénban a magyar nehézatléták eldugaszolták. Ám miután eltelt egy hét a Magyar Olimpiai Bizottság főtitkárának - az olimpiai doppingvizelési csalások és trükkök nyilvánosságra hozójának - menesztése óta, a bizottság, alighanem annak elnöke jóváhagyásával, négy egész millió forintot kiutalt a magyar súlyemelőknek: vizeljenek egy magyarosat a dohai küblikbe. Persze azok, akik most útra kelhetnek, remélhetőleg tudnak akkor és ott saját jogon üríteni, amikor és ahol az szükségeltetik, verseny előtt, alatt és után, közkívánatra. S talán még arra sem lesz szükség, hogy a Viagrával fölspannolt súlyemelő szakvezetői kör odaálljon súlyemelő fiaink - és lányaink - mögé, amikor azok bizonyítani kötelesek: vannak doppingmentes magyar versenyzők is, noha Athén óta ezt másként tudja a világ.
Dávid Ibolya MDF-elnök erről a 4 millió forintos hírről bizony lemaradt, de ez - ma még - nem tesz semmit. A lényeget megtudtuk tőle és segítségével. A múlt héten ő volt az első, aki politikusi minősége ellenére mikrofonbűvölésbe kezdett és riporterszerű lendülettel felköszöntötte a Klubrádió Kontra című műsorát, annak jubileuma alkalmából. S ha egy év múlva ilyenkor nem kap mikrofont a parlamentben, bizonyította, tudja ő azt másként, riporterhez illően is használni: az alkalmi rádiózás igencsak bejött a politikusnak. A "felkomf", majd Psota Irén kifaggatása éppen olyan jó sikerült Dávid Ibolyának, mint Frenkl Róbertnek és Csapó Gábornak a szóra bírása, az utóbbiak a doppingról és a hon doppingolóiról mondtak súlyosabbnál súlyosabb ítéleteket.
Jövő ilyenkor tehát Dávid Ibolya, immáron az újságírás felkent papjaként egy stúdióban ülhet és számon kérhet: Kóka Jánossal pörölhet, aki 2005-ben Szöulból görgetett haza egy autógumit. De nem ám azért, amiért a 2005-ös zöldre mázolt esztergomi pártpolitikusok egészen Dunaújvárosig loholtak - megfogalmazásuk szerint - halkan demonstrálni, annyira halkan, hogy az összes rádióadó és tévés hírműsor róluk suttogott - teli torokból. A koreai gumigyár - nem sokkal a Nyíregyházát kiszemelő konkurense érkezése után - valahogy bökni kezdte a zöldre mázolt esztergomi pártpolitikusok csőrét, s azonmód féltették a dunapenteleiek Sztalinvárost építő dunaújvárosi leszármazottait attól, hogy kormosak lesznek a szó szerinti zöld mezőre épülő gumiüzemben.
Az ukrán Dunai Vasmű, a koreai abroncsgyár tényleg arról szól, hogy ránk szakadt a globalizáció. Mindeközben a gazdasági miniszter újabb párszáz munkahelyet szervez oda, a Duna partjára, s mint hírét lehetett venni szintén a múlt héten, a VW jóvoltából a Kis-Alföldre is. Hogy aztán 2006 vélelmezett szárriportere, Dávid Ibolya becitálja egy rádióstúdióba 2005 sztárminiszterét: ugyan hogyan sikerült bedőlnie a 2005-ös ellenzéknek, illetve annak, hogy minő bűnt követett el a kormányzat, mert keze alatt nőtt a munkanélküliség. Pedig Kóka miniszter szorgos tárgyalóként rendre lefaragott belőle, hiszen már-már nem volt olyan hét, hogy ne hozott volna be az országba újabb és újabb befektetőket. Gumigyárat oda, ahol gumigyártó munkaerőből mutatóban sincs egyetlen egy sem.
A modern világban persze az is elég lehet, ha nagyipari munkakultúrát birtokolva vállalnak munkát az abroncsüzemben, csakhogy a "nagyipari vénával megáldottakat", értsd kohászokat, nem rúgták ki a vasműből. A gumigyár ellen csöndesen demonstráló zöldre mázolt esztergomi pártpolitikusok a múlt héten tehát nem ám a szakmai analfabétizmustól féltették az érkező igényes technológiát, amelyik tönkre mehet, egyenesen kormozhat, ha kezelői lazára veszik a figurát. Nem, nem az áll az ellenzék zászlaján, hogyan lehet értékesebbé, alkalmazhatóbbá tenni a piacon lévő szabad munkaerőt, hanem az, hogy teljes foglalkoztatottság helyett nő a munkanélküliség. Mégis, egy év múlva nagyon egészséges, sportos lendülettel lehet majd visszamutogatni, íme a sok beruházás, ide csődített külföldi tőke, az új üzemek itthonról toborozható alkalmazottak nélkül dolgoznak - skandalum! Persze 2006 őszére-telére nem lesz hasznosabb politikai segítőtársunk, mint a szelektív memóriánk. Ki fog akkor emlékezni 2005. november elejének a fonákságaira, hiszen a most elültetett fonákságok addigra kikelnek, beérnek?
