Nem szerencsés kicsinyeskedni, párezer forint halál utáni jussról elmélkedni akkor, amikor tudjuk, hogy a tétek sokszorta nagyobbak. Elegendő arra az "apróságra" gondolni, hogy a pénzügyi szolgáltató anyabankjának első embere éppen a múlt héten tette pénzzé egy bőröndnyit az őt illető cégrészvényekből. A néhány milliárd forintra most magánemberként van szüksége, hiszen - hála a kertek alatt, azaz Brassó szomszédságában megjelent újabb madárinfluenzának - bizonyára most lehet magyarországi bedőlő baromfiüzemeket olcsón venni. Márpedig a múlt hétre több csirkefeldolgozóról kiderült, piacot és jövedelmet veszítve közeleg a nap, amikor padlót fognak. S ilyenkor jobb milliárdosok nem is darabra, hanem kilóra vehetik meg a húsgyárakat.
A derék elnök-vezért a választások második fordulójáig mégsem húsosként, hanem politikussá avanzsálóként emlegették. Azóta azonban kiesett a sajtó piksziséből, ma már más bankárnak áll a zászló - hovatovább már a második hete. Feliratkozott a hírpiac gyakori szereplői közé Surányi György. A múlt héten már nem is a pénzügyi kormányzatot ítélték oda neki, hanem monetáris főnöknek nevezték ki. Az már amúgy is kétszer őt illette. Most pedig nem is kellene kiszolgálnia a teljes idejét, ha 2010-ig képes lesz az ország átkereszteltetni a forintját euróra. Ha ez bekövetkezik, akkor már nem sok vizet fog zavarni a Nemzeti Bank, Surányi pedig mehet vissza az üzleti világba. Addig azonban bőven lesz időnk a magyar fizetőeszköz szeszélyességéről újabb és újabb benyomásokat szerezni. Elegendő a múlt hétre gondolni, amikor is nemhogy két hasonló nap, de két hasonló óra sem volt a forint életében: reggeltől estig erősödött, gyengült, aztán megint több euróba került, mint pár órával korábban. Még szerencse, hogy nem voltunk egyedül ezzel a hullámzással, a forintnál látványosabban szórakoztatta a pénzpiacot a török líra, s itt, Budapesten vettük észre azt is, hogy az amerikaiak hozzáláttak félni a saját inflációjuktól. Úgy reszkettek, hogy rögtön legyengítették a magyar forintot.
De nemcsak a fizetőeszközünkre sikerül nagy távolságokból hatni, hanem a fizetőeszközünk gazdáira is, vagyis ránk. A forintra a magyarországi kedvező inflációs adatok szemernyit sem hatottak a múlt héten, csak az amerikai pénzromlás hírei. A forint hivatalos tulajdonosainak, a magyar polgároknak pedig itthon nem szokott feltűnni, ha egy ház engedélyek nélkül épül fel. A buldózer hiánya sem zavaró, amikor körbe építik a Balatont szabálytalan villákkal. De ha messzi földön, a horvátországi Vir szigetén építtetnek engedély nélkül honfitársaink, akkor - amint a múlt héten is - az egész ország fülét sérti a rendet vágó buldózerek motorjának a hangja. Persze talán még ilyenkor is szelektív érzékszerveket használunk. Most ugyan kórusban háborodtunk fel, de mégis elfelejtettük még csak megkérdezni is, ugyan miért nem akkor jelent meg a sziget ura a jogszabályokat lobogtatva, amikor még csak félig készült el az első szabálytalan ház, hol voltak a buldózeres haderők a második, a harmadik villa építése közben és utána. Tavaly például nyaraltak is az épületekben, majd jött az ősz, a tél, a koratavasz, s a rezidenciák álltak a helyükön, senkitől és semmitől sem zavartatva. Most meg a Vir szigetén felvonuló, "tankvédett" döntőbrigádok társaságában véletlenül megjelentek a horvát tévéstábok, a fotóriporterek, s szolgai hűséggel asszisztáltak a deresre húzáshoz, majd meg képi eszközökkel is felfedezték a hiányzó 70 métereket a part és a villák között. Azt most ne vitassuk, hogy képes-e egy valamirevaló buldózer például a 80 méteres ház és a tenger közötti távolságot 69 méteresre lerövidíteni egy kis ügyes "lapátolással", de azt talán állapítsuk meg a munkagépek terhére, hogy részrehajlók. Valahogy nem sikerült nekik egyetlen egy német, osztrák, orosz építményt Rovinjtól Krkön át Dubrovnikig helyben hagyniuk. Talán mert e nyaralótulajdonosok már megkezdték a magyarokat, horvátokat, szlovénokat megszégyenítően bőkezű költekezésüket az üdülőhelyeken. A látványtervezett bontás csak új uniós - és unión kívüli - országok polgárait érintette volna? Meglehet. S érzéki csalódás volna az is, hogy a régi, mérvadó, nagy uniós államok Adrián ejtőző polgárait az EU-ba igyekvő horvátok nem mérik rőffel, csak euróval? A tengerparti szikrázó napsütésben bizony félre hordhat a szemünk. A miénk is, de a házigazdáké is - mintegy 70 méterrel.
#page#
A tengerparti bontnokok akarva-akaratlanul elérték, hogy Budapestről nagykoalíciós felszólamlás hangozzék el. Láttatták velünk, milyen is az, amikor kétharmados - mi több, 100 százalékos - egyetértésben működnek együtt politikusaink. Az Inforádió tudni vélte, hogy maga Orbán Viktor tett határozott - bár hatástalan - lépéseket a magyar ingatlanok megmentéséért, s nem különben a magyar kormány belügyminisztere, majd a külügyi tárca több illetékese és a zágrábi nagykövet is. A baj csak az, hogy az első magyarországi nagykoalíciós egyetértés során a honi kormányoldalnak és ellenzékének kéz a kézben sikerült pofára esnie a Budapest-Zágráb-Vir tengely mentén. Eközben pedig megjelentek a sóhajtozó sajtóhangok is az utólag mindig bölcs szakértők "mi akár szólhattunk volna" üzenetével. Kérdésük most is ennyi volt: az építkezőknek nem tűnt-e fel, hogy túl olcsón járnak túl jól? A sóhajtozó sajtóhangok ugyebár mondtak ilyet akkor is, amikor az Ybl bankos, pilótajátékos, lánchidas, majd meg ingatlanszövetkezetes bukfencek forint milliókkal könnyítették meg a gyors meggazdagodásban gondolkodásmentesen bízó népeket.
Csakhogy ezúttal - a horvátországi gyanúsan olcsó üdülőkkel - nagyobbat markoltak, mint amennyit fogtak. A "félpénzes" építés nem a telekspekulációból vezethető le a legtöbb esetben, hanem például a hazai privatizációból. Mert hát megesett, többek szerint nem is egyszer, hogy a magánosított magyarországi cégek termelési hasznát, fejlesztésre fordítandó jövedelmét fektették be a tulajdonosok a kivitt építőanyagba, a kinti építkezést végző hazai, nyaralást színlelő építőmunkásba. A zsebből-zsebbe fizető, adózott jövedelmet nem ismerő honfitársi nyaraltatás pedig a parttól 71 méterre lévő üdülőkben 2006-ban is zavartalan.
Innen - az Adriától - szép nyerni igazán. Főpolgármesterséget. Ötödszörre is. Mert hát annak illik elkövetkeznie, Demszky Gábor ugyanis nem lett sáros abban az adriai sárdobálásban sem, amelybe tavaly belekényszerítették. Az ugyan igaz, hogy olyan autóval ment nyaralni, amilyennel általában nem szokott a pesti polgár, meg olyan módon sikeredett a múlt évi adriai kiruccanása, hogy ellenfelei és ellenségei levegőt sem vettek, olyan iramban szidták, csepülték, vádolták. Majd mégis elkopott, 2006-ra egyszerűen elhalt az ügy, s nem azért, mert a főpolgármester ellenlábasai jobb belátásra jutottak - olyat ugyanis nem szoktak tenni mélységes SZDSZ-gyűlöletükre tekintettel. Hanem talán azért, mert Demszky Gábor, a meglepetések embereként - de minden bizonnyal abszolút szabályosan - nyaralt tavaly is. Akkor meg jobb, ha elkopik, elhal az alaptalan vád. Elkopott, elhalt - és Demszky nyugodtan folytathatja a főpolgármesterkedést, múlt heti bejelentése szerint be is száll a ringbe ötödszörre is. Pedig pontosan tudja, hogy az összes pukli a flaszteron az ő bűne, valamennyi kátyúért személyes felelősséggel tartózik, lévén ő ásta ki mindet, s a nevében készülnek kitiltani az autókat az V. kerületből. Őrá gondolva akadályoznak meg körgyűrű-, híd-, s - majdnem sikerrel - metróépítést a magukat zöldnek mondók. Mindeközben Demszky senki által nem látható földalatti építményeket - Budapest szennyvizét szennyvíztisztító telepre szállító csatornákat, a 4-es metrónak szánt alagutat - fogad kegyeibe. Holott építtethetne ő is egy újabb Nemzeti Színházat, például a Nyugati térre, megoldhatná a Zengő, a múlt hét óta a Tubes miatt dúló, környezetvédelminek mondott NATO-háborút azzal, hogy a Normafára telepítteti Európa legmagasabb lokátorát. De nem, Demszky úgy tör felfelé, hogy közben lefelé tör: láthatatlan csatornákkal meg metróalagutakkal akarja beásni magát a budapesti szavazópolgárok szívébe.
Néhány napja nemcsak azt tudjuk a 4-es metróról, hogy a főpolgármester újabb megválasztásának lehet az eszköze. Hanem azt is, hogy akad egy honi vállalat, amelyik most a földalatti miatt hiszi azt, hogy sínen van. Ez a cég tavaly például nagy lendülettel kísérte egészen a tendergyőzelemig a svájci Stadler céget, amelyik szállítója lett a MÁV kétszer harminc elővárosi motorvonatának. De csakhamar eljött e magyar alvállalkozó cég számára is az igazság pillanata, kiderült, nem fizet a neki szállítóknak. Kisvártatva pedig Kóka Jánosnak addig sikerült visszatekernie a Transelektro-gombolyagot, ameddig annak szálai túl nem lépték a közember számára felfoghatatlanul nagy 50 milliárd forintos kinnlevőséget, tartózást, pénzügyi bizonytalanságot. A gazdasági miniszter bankos válságstábot szervezett az ügyben érintett - közöttük állami - pénzintézetek bevonásával. De csak a múlt hétre sikerült a társaságot újonnan tulajdonlóknak kiizzadniuk magukból egy reorganizációs tervet. S meglehet, a nagy igyekezetben az adu-ászt is kijátszották. Persze most még nem tudni, hogy a nyerő lapot - amennyiben nyerő a lap - valójában ki is osztotta. Mindenesetre a Stadlerrel kötött házassága után bigámiagyanús újabb frigyre léphetett a Transelektro, ugyanis összekapcsolta az életét az Alstom céggel is. A francia nagyvállalat - oldalán a Transelektróval - a múlt héten megnyerte a metrókocsik szállítására kiírt tendert.
A 4-es metró a jövő, a 3-as azonban a jelen, oly annyira, hogy a múlt héten ezernyi radikális autósnak sikerült járművével a hármas metró fölött ácsorognia. Lélekben talán már ott is készülődtek arra, hogy ők a sétáló Váci utcát özönlik el úgy, ahogyan a radikális gyalogosok a Bajcsy-Zsilinszky utat. Minderről azonban ott, a Váci úton, a dugóban csak álmodtak: délután 4 és este 7 között mi mást is tehettek volna. Akkor persze még csak sejtették, hogy a radikális gyalogos szerencsésebb fajta, mint a radikális autós, elvégre az előbbinek semmi felelőssége, míg az utóbbinak illik nem elütnie a zebrán álmodozó polgártársát. Azt a gyalogos-változatot, akinek nem tűnik fel, hogy mellette is átmegy valaki a zebrán, csak éppen normális tempóban, alkalmazkodva a forgalmi viszonyokhoz. Az a bizonyos másik nem véletlenül normális és alkalmazkodó, ugyanis percekkel korábban még autós volt, de leparkolt, kiszállt, s gyalog igyekezett tovább.
A Váci úton álomra szenderült ezernyi autós akkor még nem tudta, hogy az M3-ason bekövetkezett, teljes útlezárást is követelő baleset miatt kényszerül a kétszer három sávról kétszer egy sávra szűkülő menekülő útvonalra mindenki, aki a sztrádán akarta elhagyni Budapestet. Azt meg aztán végképp nem tudta, hogy folytatásra is van esélye, igaz, nem aznap és nem a Váci úton, hanem a már emlegetett radikális gyalogosok tüntetésekor a Bajcsy-Zsilinszky úton. A csúcsforgalom kellős közepén akarták az autósokat lábbal a betonba tiporni, testükkel, transzparenseikkel megakasztva az amúgy is araszoló, izzadó, gyermeket nevelni haza igyekvő, egészen addig relatíve békés sofőröket. S ha addig még meg is úszta az autós, hogy átlényegüljön, akkor és ott, a Bajcsy-Zsilinszky úton megtette, s átlényegült: azóta örökös taggá vált a radikális autósok csapatában.
