Közülük mindenki tudja, hogy minimálbérért minimálnyugdíj jár cserébe. Vagyis: ha eljönnek az amúgy sem gazdag nyugdíjasévek, a postás csak valami szóra sem érdemes összeget hoz hó elején.

Sok ember számára ez persze nem jelent sürgető problémát. Ha valaki éppen huszon- vagy harmincegynéhány éves, akkor nem izgatja fel magát különösképpen a nyugdíjaskor kilátásain. De ha ötven körül ballag, esetleg már közelebb van a hatvanhoz, egyáltalán nem lehet érdektelen a számára, hogy mennyi is lesz az annyi.

Mondhatjuk erre könnyedén, hogy az emberek nem gondolnak a saját jövőjükre.

Ám az emberek nem hülyék. Csak csapdában vannak. Mert mit tehet az a szerencsétlen, ötvenhét éves alkalmazott, akinek munkahelye éppen a megszűnés határán tántorog? A dolgozók felét már kirúgták, a másik felének meg értésére adták: vagy elfogadja a minimálbéres konstrukciót, vagy mehet. Akad a helyére boldogan tíz másik. De nem hülye az a kényszervállalkozó sem, aki saját bétéjében minimálbéren él, a költségekkel varázsol, számlákat vesz, és összerezzen minden APEH-levél érkezésekor. Adna ő magának szívesen nagyobb fizetést, és fizetné boldogan a tébét is. De momentán az összeg a gyerek új téli csizmájára kell. A jövő hónapban pedig az autó műszaki vizsgáztatására, mert anélkül aztán föl is köthetné magát.

A tébé pedig szenved, mert a sok minimálbér miatt nincs pénz a nyugdíjakra. Az állam adópénzből pótol. S néhány év múlva, ha ez a sok minimálbéres ember nyugdíjba megy majd, kevesebb lesz a kiadás.

Mondhatjuk, hogy a minimálbéren lévők felélik a jövőt. Szépen hangzik. De momentán a jelent élik fel, mert a jövő már nekik semmit nem ígér.