Tíz évvel ezelőtt vásároltam egy pulóvert, melynek egy hét hordás után egyszerűen szétfoszlott az egyik ujja. Visszavittem, reklamáltam. A bolttulajdonos magából kikelve ordibált, hogy nyilván én szaggattam szét, és ő ezt nem veszi vissza. Pulóver elment a fogyasztóvédelemhez (akkoriban talán még KERMI-nek hívták) és két hónap múlva meg is jött postán a válasz: a pulóver gyártási hibás, elrendelik a szállítmány teljes bevonását a piacról. Miután a papírommal felszerelkezve győztes mosollyal vonultam vissza a boltba, a már ismert hangoskodó tulajdonos megtagadta, hogy a két hónapja - kamatmentesen - álló betétemet visszaadja, bár felajánlotta, hogy a kérdéses összeget levásárolhatom. Na ez volt az a pillanat, amikor 120 decibellel, egy szuszra megosztottam vele, mit gondolok róla, a hibás termékeiről, az ügyfélbarát magatartásáról és a kereskedőkről általában - tisztelet a kivételnek. Erre szó nélkül visszaadta a pénzem, én kiléptem a boltból és soha többé nem tértem vissza. A bolt néhány év múlva bezárt - jó lenne azt hinni, hogy miattam és a többi öntudatos vevő miatt.
A kilencvenes évek derekán naívan még azt hittem, hogy a fenti esethez hasonló példák csak a kialauló demokrácia gyermekbetegségei, hogy egyszer majd felismerik a kereskedő- és szolgáltatócégek, hogy nem a rövid távú profit, hanem az ügyfél és a hosszú együttműködés a kulcsa a sikeres üzletnek. Tévedtem, több szempontból is.
Akkoriban, a bizonytalan gazdasági légkörben még meg is tudtam érteni azokat, akik a rövidtávú profit hajszolását választották a hosszútávú, ügyfélbarát működés helyett. Tíz év elteltével már látszik, hogy a kisvállalkozások felismerték, milyen fontos a vevővel való jó kapcsolat: a fodrász mosolyog, ha belépek hozzá, akár esik, akár fúj, és a kislány is segítőkész próbál lenni a ruhabutikban, nem ő tehet róla, hogy a középiskolában nincs illemtanóra, így senki nem tanította meg a magázódás alapvető szabályaira.
A legelkeserítőbb éppen az, hogy a magukat felelősségteljesnek hirdető nagyvállalatok azok, akik magasról tesznek a fogyasztókra, ügyfelekre. Az óriási területű dobozáruházak mélyre nyomott áraikkal akkor is becsábítják a vevőket, ha azok már előre beszedik a vérnyomáscsökkentőt gutaütés ellen. A vevőtérben ugyanis eladót nem nagyon látni - kompetens eladót pedig egyáltalán nem - az árak köszönőviszonyban sincsenek a kiírt összegekkel, a pénztáraknál pedig kígyóznak a hatalmas sorok, a mélyen tartott munkaerő-költségek miatt sosincs elegendő alkalmazott. A biztonsági- és vevőszolgálat túlkapásairól számtalan rémtörténet olvasható a Tékozló Homár Naív ügyfél rovatában, a hírekben pedig legalább hetente bukkan fel egy több tízmilliós GVH-büntetés híre. És mégis. Amíg több tízezer fogyasztó nem tud/nem akar összefogni annak érdekében, hogy szankcionáljon egy-egy óriásáruházat, addig nincs elrettentő eszköz, mely visszatarthatná ezeket a cégeket a jelenlegi gyakorlat fenntartásától. (Összehasonlításképp: külföldi tartózkodásaim során volt arra példa, hogy egy filléres termék nem volt épp a polcon, erre elkérték a címem és két nap múlva ingyen és bérmentve kiszállították.)
A legszörnyűbbek azonban azok a hitelintézetek, melyek egy-egy hitelkérelmi elbírálás címén legszívesebben rég elhunyt szüleink temetői helyrajzi számát is bekérnék, hogy utána hetekig-hónapokig várassanak a döntés megszületéséig. Az attitűd magyarázata rémesen egyszerű: a bankok közti váltás rettentően macerás feladat, különösen cégek esetében, vidéken pedig néhány esetben egyszerűen lehetetlen 30-40-100 kilométeres körzetben más pénzintézetet találni, mint amelyik épp rendelkezésre áll a településen. Márpedig ha nincs konkurencia, nincs ami rákényszerítse a cégeket az ügyfélbarát ügyvitelre és a szolgáltatási áraik csökkentésére.
Veres János pénzügyminiszter egy májusi beszédében kitért arra: fontosnak tartja, hogy a pénzintézetek önmérsékletet tanúsítsanak áraik, díjaik meghatározásában, különösen akkor, amikor a költségvetés által támogatott termékeket, kedvezményes kamatozású lakáshiteleket forgalmaznak. Felülről irányítva azonban nehéz lesz önmérsékletre bírni a bankokat, különösen, ha a legnagyobb hazai pénzintézet konszolidált mérlegfőösszege a hazai éves GDP mintegy 20 százalékát teszi ki.
A piaci hírekben az "erőfölénnyel való visszaélés" rovatban számtalan hírt találhatunk, azt azonban nem sokan állíthatják, hogy érzik egy-egy ilyen ügy "leleplezésének" és "betiltásának" áldásos hatását. Nehéz kimondani, de a mai áldatlan helyzet egyik legfőbb indoka maga az öntudatlan fogyasztó, akik minden akar és mindent most, és az alacsony áron túl nem számít számára semmi más. Nem csodálkozhatunk, hogy ilyen kevésre tartanak bennünket, fogyasztókat, ha mi is ilyen kevésre tartjuk magunkat. Mi is a játék részei vagyunk, nem csak játékosként, de szabályalkotóként is egyben. A fogyasztói jogok elfogadásáért magunknak, a fogyasztóknak kell megküzdenünk.
Azok, akik úgy döntenek, megharcolnak a maguk igazáért, ezen az oldalon olvashatják el az aktuális játékszabályokat.
