Pro és kontra érvelés egy munkahelyi ebédszünetben:
"Hát már hogyan lenne buta a nép? Ellenkezőleg. Különben is, szavazott már más ország más népe is éppen fordítva a helyhatósági választáson, mint a parlamentin. A voksokkal kifejezésre juttatott legitimációt pedig véletlenül sem vonták kétségbe. Németországban éppen úgy nem, mint mostanában Csehországban, vagy mint 1990-ben Magyarországon."
"Tévedsz, mert buta. Bármikor és bármivel etethető. És etetik is."
A vitázók természetesen a vasárnapi helyhatósági választásokról beszélgettek, no meg a baloldal pocsék, hiányos, félvállról intézett kommunikációjáról, a jobboldal április óta tudatosan épített, alakított propagandájáról, mely pénteken átcsaphat szóban és tettekkel megrohamozható újabb Kossuth téri villongásba. Mert hogy ott, a Parlamenten belül éppen bizalmi szavazásra gyűlnek össze a honatyák, Parlamenten kívül pedig a mindenre elszánt jobboldali pártfőnök kormányt buktatni - elzavarni (?) - akaró felhívására.
Idézzünk máshonnan, más forrásból is, ne csak egy elcsípett munkahelyi vitából. Államelnök nem volt ugyan, csak kormánytag Bibó István, de sokszor és sokat mondóan szólalt meg a politikai osztály erkölcseiről már akkor is, amikor nem volt részese a politikának. Így fogalmazott: "...Magyarország még nem jutott a demokratikus tisztánlátásnak arra a fokára, ahol a visszaélések közéleti tisztázásai elemi követelmény. Még nem tanultuk meg azt, amit az igazán demokratikus országok már tudnak, míg a külső presztízsen épülő feudális szellemiség nem tud: azt, hogy egy országot nem a kipattant panamák, hanem az eltussolt panamák mocskolnak be. Ahogy a huszonöt éves ellenforradalmi kormányzat alatt az uralkodó csoport érdeke és presztízse indokolta az eltussolást, úgy ma a koalíció békéjére történik hivatkozás, minthogy alig van olyan visszaélés, melynek valamilyen pártvonatkozása nem volna. Melegen javaslom, hogy ezen az aggodalmon tegyük túl magunkat, és álljunk neki a szennyesek kiteregetésének: nyugodtak lehetünk - vagy ugyanannyi joggal el is szomorodhatunk -, hogy némi ingadozás után a pártok 'egyensúlya' ezen a téren is ki fog alakulni." Az idézet egyik szavából lehet következtetni arra, hogy e gondolatokat nem a minap vetette papírra szerzője. És valóban nem, a negyvenes évek második felében írta meg Bibó István A magyar demokrácia válsága című tanulmányában az idézett megállapításait is.
Még nem, mármint 2006-ig sem tanultuk volna meg tehát azt, amit az igazán demokratikus országok már tudnak? Mégis buta lenne a nép? Nem. Valószínűleg nem buta, legfeljebb szerényebb műveltségű, s emiatt kihasználhatóbb, befolyásolhatóbb, be- és átprogramozhatóbb. S mert ilyen, ma már bizonyára szinte semmit nem mond neki az, hogy volt egyszer egy weimari köztársaság. Melynek népe hagyta, engedte, majd pedig elvárta, hogy gyűlöletre buzdítsák; hagyta, engedte, majd pedig azt is elvárta, hogy találjanak neki ellenséget, mely ellen demokratikusnak mondott eszközökkel kardot rántott, idővel szó szerint is. A fokozatosan súlyosbodó gazdasági válságot ugyanis mind fokozatosabban nem gazdasági eszközökkel oldottak meg, hanem a demokrácia sárba tiprásával, a népbutítással, a vad indulatok, ösztönök felszabadításával - az 1933 utáni Németországgal. #page#
Magyarországon 2006 áprilisa óta az világos: a választásokat elvesztőknek négy év múlva legyőzni a hatalomban maradt pártot, koalíciót egyetlen módon lehet, úgy, hogy megfosztják karizmatikus, mind többek által elfogadott vezérétől. Ha nincs ott az az ember, akkor nincs, aki mögé ugyanúgy felsorakozzanak a hívek és szimpatizánsok, mint a másik oldal karizmatikus embere mögé. A mai patthelyzet - emitt és amott egy-egy vezérrel - csak akkor változtatható meg, akkor lehet mattot bevinni, ha magát a hatalmon lévő vezért, néptribunt teszik lehetetlenné hívei előtt is. Nem egyszer, nem tízszer, hanem lehetőleg 400 ezerszer olvasnak nyilvánosan a fejére egy-egy szavas vádakat. Vádakat, melyek hívószavak is, s mint ilyenek, jól kapcsolhatók más hívószavakhoz - a dráguláshoz, az adóemeléshez, vagy az egyetlen fogalomba, a vizitdíjba sűrített egészségügyi reformhoz. A nyár óta minden héten, minden nap, minden órában, minden újságban, minden áruházi pénztárnál sorakozva együtt emlegetik e hívószavakat a "hazudik" hívószóval, s így már működik az amúgy önmagában is hazug agymosás. Akkor pedig különösen, ha nincs a másik oldalról ellen hívószó, csak néhány elvont fogalmi kategóriákra, például a konvergenciaprogramra, a nemzeti fejlesztési terv, illetve az, hogy a mai nadrágszíj meghúzás után jön a minden polgárnak 800 ezer forintnyi uniós pénz. Amit persze nem zsebre vág a polgár, hanem majd országút formájában jár rajta. Brüsszel és a - magyar jobboldalról kétszer megdicsért, harmadjára bevádolt - uniós pénzügyi biztos átengedte a konvergencia programunkat az elővizsgán. Nem is csoda, hogy a hírt már csak kevesek hallották meg a Kossuth téri hangzavar, s annak a budai Várból érkező visszhangja miatt.
Mi, a nép vagyunk hát a buták, avagy csak a butításunk folyik töretlenül? Nem engednek még csak örvendeni sem bennünket azért, mert jöhetne végre három-négy olyan év, amikor - immáron kötelezően egymásra utalt jobb és baloldallal és a Nyugat csaknem hatvan éve késlekedő Marshall-segélyével - élvezhető országot fabrikálhatnánk fiainknak? Ehelyett megint az utcára szólít valaki bennünket, az utcán kerestetik velünk az élvezhető ország fabrikálásának éveit? A "megyek az utcára" vagy a "maradok otthon" lenne 2006 októberében a demokrácia? Vegyünk kölcsön a választ megint csak 1945-ből, Bibótól, a szinte tankönyvi meghatározásait ugyanis nem ártana a Kossuth térre igyekvőknek felolvasni. "Demokrácia: a nép uralma, közelebbről egy olyan politikai rendszer, amelyben a nép, vagyis az átlagemberek összessége abban a helyzetben van, hogy vezetőit meg tudja válogatni, ellen tudja őrizni, és ha kell, el tudja kergetni. Persze tudjuk, a nép maga nem tesz semmit magától, valaki mindig vezeti, akár tudja, akár nem. Nem is azt jelenti a demokrácia, hogy a vezetés nem egyesek kezében volna, hanem inkább egy lelki felszabadulást az isteni, születési vagy egyéb természetfeletti politikai hatalmasságok lélektani nyomása alól. A demokráciához a népnek tudatában kell lennie valaminek, ami rejtve marad az Isten kegyelméből való politikai tekintélyek uralma alatt álló közösség előtt: annak, hogy a vezetők hatalma az ő beleegyezésén nyugszik."
A Kossuth tériek emlékezetébe ajánljuk: alig egy fél éve, 2006 áprilisában beleegyeztünk. Négy egész évre.
