Ha nincs hivatalos indoklás, akkor is van indoklás, az össznépi. Mint most, Mellár Tamás eltávolításakor, amikor az okokat a nép keresi – ha még keresi egyáltalán. De ez a lényegen nem változtat, a Központi Statisztikai Hivatal elnöke megszűnt a Központi Statisztikai Hivatal elnökének lenni.

Miért? Hivatalos válasz nem lévén, a népi válasz azonnal megfogalmazódik: miért ne?

Az össznépi fül jó régen meghallhatta: ha mi jövünk, akkor szakértői kormány lesz. Ezt ígérte a Fidesz 1994-ben, majd négy évre rá ismét, először nem jött be nekik, később azonban igen. Ugyanezt hintette el az MSZP is a választások évei előtt és alatt, a háromból kétszer nekik is összejött. A lényeg: három ciklus „szakértőiként” követte, követi egymást, s így nem is csoda, hogy a népi ítélet ma már érti, helyi értékén kezeli az ilyesfajta ígéreteket. Pontosan annyit jelent számára a szakértő, mint a politikusi, laikusi kormányzás. Így Mellár Tamás, az előző kabinet MDF-szimpatizáns KSH-elnöke – civil életében a „közgáz” professzora – szakértőként ugyanúgy nem szakértő, mint aki őt követi maholnap a szocialista kurzus akaratából. Mellár is, az utód is pártkatona.

Mindez nem előzmény nélküli. Azok, akiket az elmúlt évtizedben tisztséggel láttak el, nyugodtan mondhatták magukról, szakmát akarnak mívelni. Ki ne tudná felidézni, még javában száradt a tinta bizonyos ifjak oklevelén, de már beosztás dukált nekik – elvégre igazán jól szolgálták pártjuk választási kampányát; ki nem látta négy évvel később, a győztes voksok fejében akkor is ellenszolgáltatás-állásokért sorakoztak a „vezetői rutinra” szert tett hívek. Mellár Tamás akarva-akaratlan beledarálódott ebbe a politikai felvágottba, szakismeretétől, hivatalában végzett munkája minőségétől függetlenül – elődjével egyetemben - ő is áldozat lett.

Az aktuális kurzus korábban is, most is rendezi sorait. De vajon tényleg csak ez történik? Vajon miért csak 2003 végén kezdenek valakik valahol emlékezni arra, hogy a ’90-es évek második felében mennyire volt párthívő Mellár Tamás? Vagy talán mégsem emlékezni kezdenek, hanem „csak” üzennek: Poltnak, Járainak, Szásznak órái vannak hátra tisztségükben? Mindenesetre értjük az üzenetet. És látjuk az árkot is. Midőn tovább mélyül. Éppen úgy, mint fél évtizeddel ezelőtt. A kérdés tehát továbbra is jogos: vajon tényleg csak ez történik? Jogos és megválaszolatlan is, hiszen a hivatalos indok nélkül elmozdított Mellár Tamásról okkal hiheti a kívülálló, nem ugyanazt a cipőt viseli, mint a legfőbb ügyész, a jegybank elnöke, a pénzügyek főfelügyelője. A KSH nem tört borsot a kurzus orra alá, nem kerültek onnan a Ház elé pikáns politikai ügyek, s nem lépett a hivatal elnöke a nyilvánosság elé mással, mint szigorúan vett szakmai információkkal.

Mintha másról szólna a Mellár-ügy, mint az elmúlt másfél-két év összes többi politikai csetepatéja. Mintha megelégelték volna a szocialisták azt, hogy ellenfeleik hétről-hétre előrángatnak valamit, jól felfújják, „sajtósítják”, s legott védekezésre késztetik őket. Most ők támadnak, de másmilyen taktikával, beindították a „saját gumicsont” korszakot. „Odaadom az enyémet, én meg rágom az övét” – stílusban folytatódik maholnap a politikai csatározás. Így már egyáltalán nincs jelentősége annak, hogy Mellár Tamás statisztikusi minőségében nemzetközi szaktekintély, s annak sem, hogy sikerrel másolja be a KSH-ba a kanadai rokonintézmény módszertanát, melynél nincs jobb a világon. Malőr lenne leváltani azt az embert, akit azzal sem lehet megfogni, hogy kozmetikázza a statisztikát, azt a valamit, amit amúgy nem lehet manipulálni, lévén abszolút módon számítási, szakmai adatok halmaza? Nem, szó nincs Mellár-malőrről, hiszen az egyetemi tanárt nem a tudásáért, a politizálásáért, a kinyilatkoztatásaiért rúgták ki, hanem a kirúgásért. A gumicsontért. Mellár Tamás maga a gumicsont.

Most már rághat a jobb és a baloldal is: arányos, egyenletes a gumicsont felhozatal. A jó mélyre ásott árok két partján helyet foglaló laikusok pedig – ha eddig nem tették, most megteszik – szépen lassan hátat fordítanak, nem bámulják tovább a túloldalt, a nagy fekete mélységet. Az árok széltében is akkora, hogy a keresztbe tett gumicsontok beleesnek, nem lesz belőlük híd, nem lehet átgyalogolni rajta. Persze hovatovább mindegy is, hiszen a laikus tömeg nem csupán hátat fordít, hanem egyre inkább nagyot is hall, s úgy érzi magát, mintha egy hazai bajnoki meccsen lenne, annak drukkol, hogy mind a két focicsapat kapjon ki. De ha így van, akkor minek kell tovább ásni az árkot, mi célt szolgál a gumicsont politika: a közönség nem néz oda, nem hall, semerre sem drukkol. Árkot ásni, gumicsontot gyártatni pedig nemcsak sokba kerül, hanem a költségek miatt pocsékolás is. Sőt ízléstelen azok jövedelméből – adójából – herdálni, akik már amúgy is hátat fordítottak, nem hallanak és közönyösek. Persze erről a deficitről is lehet statisztikai adatot kreálni – immáron a megújuló vezetésű Központi Statisztikai Hivatalban.

Önnek mi a véleménye?