És akkor most énekeljük el a Marseilles-t! Felemelték a poharat, kortyintottak belőle, majd rákezdték. Mikor elhallgattak, garatjukba töltötték az utolsó csepp tokajit is. Aztán hazaballagtak, ki Tarcalra, ki Tokajba, ki pedig Mádra. Micsoda magyar virtus: a hon legjobb borával ünnepeltek a Sárga borházban, a 37-es országút mellett, a tarcali leágazás közelében lévő kúriában.

De hogy került ide a Marseilles?

Magyarok itták a magyar bort? Franciák kortyolták a magyar hegy levét? Francia bor gördült le honfitársaink torkán?

Mindegyik lehet igaz, a kérdés pedig csalóka. Már csak azért is, mert fel szokták tenni szín józanul, és persze agyon politizáltan. A Hétszőlő névre hallgató tokaji borgazdaság francia pénzügyi befektető tulajdonában van, a nyugat-európai ország egyik biztosító társasága találta úgy még a '90-es évek elején, hogy hosszú távú befektetéseihez jó lehetőség kínálkozik Tokajban. Megőrizték a helyi hagyományokat, betartották a jogi előírásokat, korszerűsítették a borászatot, minden évben a helyi viszonyokhoz képest jól megfizették az alkalmazottakat, s tisztes áron vásárolták fel a szőlőt.

Sárga borházukban mit is ittak tehát a vendégek? Magyar tokajit, francia bort? Hát kérdés ez? Hát az. Mint ahogy kérdés lehet a bevásárlóközpont óriás élelmiszerüzletében is: aki ott vásárol, mire szavaz a lábával? Mert ugyebár odamegy és költ. Árut vesz, olyan terméket, amit odahaza elfogyaszt. És örül annak, hogy a seregnyi más bevásárlóközponttal versenyző általa választott kereskedés – mert meg akarja tartani vevőit – ügyel az áru minőségére, igyekszik azt olcsón, a vetélytársénál kedvezőbb áron eladni. Rászorítja a neki szállító termelőt, élelmiszeripari vállalatot, hogy a mindig friss terméket ízlésesen csomagolja, de megelőzőleg olcsóbban termelje, termeltesse. A szupermarket abban is érdekelt, hogy ne a világ másik végéből, hanem - reális szállítási költséggel terhelve -, mind kisebb távolságról érkezzen a portéka. A magyarországi kertészetből, a közeli település húsfeldolgozójából, az alig száz kilométerre lévő mosóporgyártó üzemből. A vevője erre szavaz – a lábával: odamegy és megveszi az árut most is, legközelebb is. Mondjuk az aznapi gyors ebédhez a lencsekonzervet, amit pillanatok alatt elkészíthet. A főzeléket szokás behabarni, amihez liszt és tejfel szükségeltetik. Az ország kellős közepéről a budaörsi áruházba szállított lencséhez – tokaji mintára – a vevő ugyancsak eldúdolhatná a Marseilles-t, lévén a konzervgyár francia? A tejfelt esetleg olasz kézben lévő cég szállította, a lisztet pedig brit befektető békési malmából utaztatták az M7-es melletti bevásárlóközpontba.

No, magyar, akkor mit eszel ebédre? No, macedóniai polgár, akkor te bizony nem fogsz telefonálni, hanem csak átkiabálsz a hegyen, hátha meghallja üzenetedet odaát a barátod? Ugyebár egy magyar cég, a Matáv vette meg a helyi telefontársaságot. S ha így van, hát nagyon nem való a nem nemzeti termékek használata. Apropó, a Matáv vajon mennyire magyar? A budapesti polgár se használja a szolgáltatást, elvére talán csak azon tulajdonosok egyike-másika honfitársa, aki a tőzsdén vett a távközlési társaság részvényeiből. Pozsony alatt ilyen alapon vesztegelnek a szlovák rendszámú autók por száraz tankkal, hiszen az ottani Moltól mégsem vesznek nem nemzeti benzint? Ezek után ugye meg se próbáljuk értelmezni azt az agyament helyzetet, amit a Budai Vár kínál: a Mátyás templom tőszomszédságában a külföldieknek a magyar folklór remekeit egy koreai üzlettulajdonos szépen berendezett boltjában árulják.

Alig van nyolc hónap, s bizony, ha szeretjük, ha nem, jókora belpiacunk lesz. Úgy hívják, Európai Unió. Vajon vérig sértődünk, ha azt a 3 puttonyos aszút, amit a budaörsi Auchan külön rekeszekből kínál potom 1100 forintos áron, a magyar virtuális határtól ötszáz kilométerre egy üzletben a csak tyúkszemmel látható polcról az orrmagasságban lévő gondolára tesznek fel, hogy a helybéli német ajkú vevő boldogságos örömmel vegye észre és vásárolja meg, ám a másik német belerondít a lelkébe: neked már a rajnai bor smafu?! Az EU-ban aligha lehet egy-egy termék nacionáléjával versenyezni, sokkal inkább annak minőségével és árával. De ezt ki ne tudná itt, a Kárpát-medencében, hiszen ha nekünk sikeredik lejárt szavatosságú, töredezett, ízetlen élelmet vennünk a boltban, akkor bizony nem győzünk káromkodni – ezért a pénzért ilyen mocskot hogyan lehet ránk sózni – és anyázni. Hogy a gyártó magyar anyától származik? Mit számít, ha mi fizettük ki és vittük haza a kukába kívánkozó árut.

Magyar termék és hungarikum mozgalom – nagyon is helyes, legyen csak. De ne pusztán magunknak, azért, hogy megkíméljük a boltokat más országban, illetve itthon, ám más hon fiai által termelt cikkek értékesítésétől. A normális vevő jót és olcsón akar vásárolni, s akkor büszke igazán, ha a jó és olcsó magyar gyártmány, hungarikum. Meg akkor, ha eljut egy London melletti Tescoba, s ott látja, a brit polgár is kész örömmel veszi le a jót és olcsót, amely ráadásul magyar gyártmány, hungarikum.

Olyan egyszerű ez a képlet, hogy nem is lenne szabad politikai csomagolópapírba bugyolálni. De nyolc hónappal EU-s tagságunk előtt mégis megtesszük. Csak mi. Mert a politikai csomagolóanyag is magyar gyártmány, hungarikum?